Nagybánya, 1919 (17. évfolyam, 28-31. szám)
1919-07-10 / 28. szám
XVII. évfolyam.; 1919. juliu» hó ló. 28-ik szám. NAGYBÁNYA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. 50 fillér Előfizetési árak: Egész évre 24 K, félévre 12 K, negyedévre 6 korona, egy szám ára 50 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. Felelős szerkesztő NÉMETH BÉLA. Főmunkatárs RÉVAI KÁROLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek. küldendők. :: Hirdetéseket elfogad a nyomda is. 5© fillér Lapunk a papírárak és az előállítási költségek rohamos emelkedése következtében abba a nehéz helyzetbe került, hogy az előfizetési dijakat kénytelen — a többi helyi lap mintájára — szintén felemelni. Nem szívesen tesszük meg e lépést, de igy kellett döntenünk, mert úgy álltunk, hogy vagy teljesen megszűnik egyelőre a lap, vagy jobb idők elkövetkeztéig csak 2 oldalon jelenik meg. Mindkét eshetőség ellen nyomós okok szólnak. Csak a harmadik eshetőség maradt meg: a lap árának emelése. Ebben különben az összes erdélyi és megyei lapok megelőztek bennünket és felül is múltak, így pl. a Nagykárolyban megjelenő ,Szat- mármegyei Közlöny“ most emelte fel már 32 K-ra az évi előfizetés díját. Julius 1-től kezdve havonkint 2 K, negyedévenként 6 K lesz lapunk előfizetési díja. Egyes lapszám 50 fillér. A legkisebb hirdetés díja 5 K. Olvasóink további szíves támogatását kéri tisztelettel a Kiadóhivatal. Hangulat. Úgy képzeltem akkor, mintha november lenne, pedig csak a közepét léptük át júliusnak. Elgondolkoztam az Íróasztal mellett, az őszies homályban, a ceruzát mereven tartva ujjaim közt a fehér és drága papir fölött; dermedt kezembe rögzült a toll. Egy kis falevél akad meg a szememben — mások úgy mondanák: a szemem a levélen — zöld falevél, sokáig nézem. Csak azt az egyet. (Bolond az, aki az egész természetet egyszerre akarja «élvezni). — Mint rezeg a szétszórt, színtelen fényben, ahogy a sűrű, reménynélküli szürkés felhőzet szokta meghamisítani a nap fényét. Buta hangulat. Azt mondják, csak a finomlelkü emberekre tud az időjárás ekkora hatást gyakorolni. A borúit, esős idő lehangol, a ragyogó napfény extázisba hoz. A költők, művészek legnagyobb része csak napfényben, meleg időben tud alkotni. Az örökösen kék egü déli nemzetek temperamentuma, művészete, költészete derült — a zord északé, hol a napfény mostohán osztja kegyeit, borongós . . . A hangulatról talán könyvet tudnék Írni, tudományosan és érthetetlenül, misztikusan és hosszadalmasan, mint a tudósok, de nem irok, mert elrontanám vele a hangulatomat. De gondolataimnak egy miligra- *nja mégis papírra kívánkozik, mikor eső utáni megtisztult levegőben ragyog a napsugár. Milyen különös és természetfölöttinek tetsző a nap fénye, pedig fölöttébb természetes. Ilyen szürke, szétszórt világosságnál el se tudom képzelni, mint feledteti a szomorúságot, az embereket, ezt az egész züllött világot. * Ezt írtam akkor a naplómba. Úgy érzem, nem mindenben volt igazam. íme itt egy másik hangulat: A színházban negyed tízkor végződött az előadás, fényes premier, sok taps, siker, az uj szerző a lámpák előtt . . . kellemes impressziókkal, megelégedetten távoztam akkor a színházból. A levegő egészen tavaszi, kissé hideg, de kristálytiszta, ragyognak a lámpák, sorban, özön- lik a közönség, konflisok és magánfogatok, autó : egy negyedórára fölverik a koránfekvő város némaságát, aztán csönd lesz megint. — Végignézem a közönséget a sarkon . . . hazafelé megyek, lassan, élvezem az estét ... a vármegyeház előtt már gyülekeznek a kocsik, sárgafé- nyü lámpákkal — odabent fényes, meleg hangverseny, tolongnak az emberek, ünnepük a művészt. Nem hallatszik le a lágy zene: innen se jut fel a hideg kocsizörgés prózája. Végig a Monostori-uton szárazon fehérük az aszfalt, üres és hosszú, csábit lefelé, tovább .. . nem megyek haza, valami furcsa ösztön elvisz a kapu előtt ... ma kell, hogy gyönyörködjem a néma este titokzatosságában, rég nem kínálkozott igy az alkalom. Igen, az ember megérzi ilyenkor, hogy másnap csúnya lesz az idő, borús, fekete, eső lesz holnap, hó lesz, sár lesz. Meg- éreztem — mikor a színházban negyed tízkor végződött az előadás. Kívántam a friss levegőt. Tavaszi hangulat — vagy csak a hangulat, magában: nem tűnik fel, hogy szárazak a fák, hogy elaggott hószemét húzódik a járda mellett. Csendes az utca. Alig világos egy-egy ablati, kiióméierenkirií zongora- szó, vagy kulcs fordul meg a kapuzárban. Lámpák, végig lámpák, sárga fény, sötétkék égbolt. Észre se vettem, hogy túl vagyok a gazdasági akadémián, olyan kellemes érzés akadály nélkül, elgondolkozva, folyton csak előre menni, mindig tovább, a sima aszfalton. Mi minden eszébe nem jut az embernek . . . le nem függönyözött ablak, ég a menyezetlámpa, a falon képek, sok kép, csak kép, zsúfolva. Nem szép. Nem ízléses. — Eszembe jut aztán, hogy — szeretem-e a magányt — kérdésre most igennel felelnék, mert sokat tartózkodtam emberek társaságában, sokat hallgattam és sokat beA „Nagybánya“ tárcája. Eldobtál. Aztán felébredek — és áldom a percet, mely akkor Tőled oly messze vetett, megmarad emléked hófehéren, tisztán, hiszen, csak álmomban voltam a tied . Jelena. hallod-e, hogy tulharsogja szivünk az eszünket ? És mondd, elismered-e végre, hogy mi egymáshoz vonz, nem lánc, nem bilincs már, hanem : szerelem ! ? . . . Kia fehérkenöő . . . Ä szomorúság könyvéből. Mikor forró szerelmed elégette mind a lelkemben azt a sok fehér virágot, az arcom halványabb lett egy árnyalattal, a hangom elhalkult, a szemem könnyázott, elloptad ajkamról vidám nevetésem, elnémult, többé dal sem fakad rajta . . . — eldobtál magadtól és vidáman nevetve egy más útra tértél... Minek nézed az őszi hervadást, mely a nyárt követte? . . . Azután tél jött, mely fehér szemfedővel megkínzott lelkemet halkan betemette. Úgy fájt, úgy sajgott ilyen égő sebbel pihenni a hótakaró alatt, éreztem, hogy tavasz, megújhodás nem jön, de azért soha nem átkoztalak . . . És mostan lassan tanulok feledni . . . Már az sem bánt, ha nagy ritkán látlak, már könnyem sincsen, s tudok már szeretni, csak éjjel keresnek még fel sötét árnyak, s kitárt karokkal álmomban még várlak . . . Ilyenkor jó vagy, eljösz újra hozzám, leplével az éj elfed, eltakar és életre kelnek csókos, édes órák, mikor még nap sütött, nem dúlt a vihar . . . Könnyes Írások . . . Egy marék hamu ■ . . — Irta: Lisolett. — Kolozsvár, 1918. április 30. Valamikor lilaszirtü volt, mint az orgonavirág és szerelmes szavak égtek, lobogtak benne. — Valamikor vártad őket, s dobogó szívvel zártad magadra kis szobád ajtaját, hogy ne zavarjanak, mig elolvasod. — S akkor én mégis úgy éreztem, hogy messze járunk egymástól. — Nagy, befagyott pusztaság volt kettőnk között. Észaííi szél tépte a fa ágát, melyen hollósereg bújt össze fázón, s hangjuk folyton itt zúgott fülembe. Kár! — kár! Ma egy marék hamut hoztál vissza fehér borítékban és mosolyogva adtad ide. — Milyen feketére váltak a lila levelek és a nevető fénykép, hogy meghalt! Ma mégis úgy érzem, hogy egy nagy, virágos réten járunk, hol nefelejts nyit és a piruszbokor ágai közül zengő madárének száll felénk ... Ma úgy érzem, hogy e marék hamu jobban összefűz, mint hajdan a szerelmes lila levelek! . . . Megérzed-e, mondd, hogy nem bírunk elválni? Megérzed-e, hogy egy hófehér álom válik valóra, ha nem engeded el most a kezem ? MegLátom, még most is a zsebedben tartod a kis fehér kendőmet, a szived felett. — Mikor odaadtam, valami nagy, meleg hullám csapott át lelkemen s hogy nem szállt még el ez az édes érzés onnan, mondd, megsugják-e neked a horgolt szemek? Az idő röpül . . . Elvet a végzet innen messze. Levelet nem irok, s üzenetet sem küld- hetek majd . . . Hírek jönnek csak egy gyászos esküvőről s nemsoká azután egy mosolygó halottról beszélnek Neked ... A kis fehér kendő megszólal majd akkor: — „Most már a Tied .. . Örökre tied“ . . . Elhagyott hantok . . . (Legőszintébb barátomnak testvéri szeretettel.) Nem is olyan régen, egy áldott meleg kéz simogatá arcod és sírva virrasztóit az ágyad felett egy bús, sápadt asszony, az édes Anyád . . . Te lelked minden, minden szépségét, szived minden jóindulatát Tőle örökölted. Hozzá simultál és az első gőgicsélő szót, mely elhagyta az ajkad, Tőle tanultad. Őt a vihar tépte, mig Téged enyhe napsugár fürösztött és a szellőtől is óvta gyönge tested . . . Bársony, fehér ujját feltörte a munka; sötét haját behavazta a gond és szemeinek meleg fényét fátyollal takarták el a köny* nyék . . . Mond,d mit fizettél neki mindezért?!..
