Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 27-52. szám)
1918-10-10 / 41. szám
2. oldal NAGYBÁNYA 1918. október 10. Ezek is atyjuk pályáját választották és mind a hárman örökségül kapták atyjuk lényének, atyjuk művészetének nobilitását. Legutóbb, két év előtt már gyermekeinek müveivel együtt állította ki uj képeit Ferenczy Károly és most is a fiatal Feren- czynek munkái egészítik ki a hagyatéki kiállítást. Ferenczy Noémi a gobelin-szövés nehéz művészetét választotta, ahol minden faliszönyeg egy év munkáját jelenti. Ferenczy Noémi valóság-látásának, színeinek, kompozíciójának szelíd naivitása és szinte primitiv egyszerűsége gyönyörűen beillik a gobelin stílusába. A művésznő nem az olasz trecento, vagy az északi quattrocento emlékeiről ellesett hatásokkal dolgozik. Ez a naivitás egészen őszinte, sőt egyéni zamatu. Ferenczy Béni plasztikáját a salaktalanul tiszta artisztikus érzésért kell megbecsülnünk. Vonalban nem egyszer megkapóan szépek a szobrok, de még nagyon sok energiát fogyasztanak el teknikai nehézségek leküzdésére. Ferenczy Béni olyan teknikai problémákkal birkózik, amelyeken már régen túl vannak kortársai: viszont olyan artisztikus problémákhoz ér el, amelyekig csak kevés magyar szobrász közeledett. Ferenczy Valér képein a szinek frissek, erőteljesek, de még egy kissé nyersek. A grafikai munkákon teljesebben érvényesülnek a fiatal művész rokonszenves kvalitásai. f. g. Oláh László. Előző nap még itt járt közöttünk, másnap már megszűnt dobogni a nemesen érző szív, ellankadtak a dolgos kezek, gazdátlanul maradt a toll, melyet oly szorgalommal forgatott, a melyet mindig felemelt a közügy érdekében. Oláh László maga volt a szorgalom, a munka mintaképe. Egész életén át küzdött, fáradott, nagy tettekért btízgó egyénisége nem talált nyugalmat a tétlenségben. Pár évvel ezelőtt jött városunkba mint nyugalmazott Máv. ellenőr. Nyugalomba jött hozzánk, de egy fél évi pihenés után — a melyet megrongált egészségének helyreállítására használt föl — a Thököly Imre úti ház ismét a munka otthona lett. Oláh László egyéniségéről és tevékenységéről áttekinthető képet adnunk igen nehéz feladat, mert szokatlan sokoldalúsággal kerülünk össze. Szerette őt mindenki. Hamar otthonos lett közöttünk, vidám kedélyével, közvetlen modorával nem egy jóbarátot szerzett magának. Szókimondó, őszinte ember, a ki, ha kell síkra száll igazát megvédeni. Magas kora dacára a legnagyobb szellemi frisseséggel rendelkezett; ebből magyarázható, hogy oly nagyfokú érdeklődést tanúsított a közügyek iránt. Lapunknak éveken át munkatársa volt s mint ilyen nem egyszer hangoztatott a „Nagybánya“ hasábjain nemes és üdvös eszméket. Több tiszteletre méltó állást vállalt, hogy igy is aktiv részt vegyen városunk külső és belső életének irányításában. A Szatmárnémeti Munkásbiztositó pénztár helyi kirendeltségénél az ügyvezetői állást vállalta, a városi kórháznak gondnoka, a nyugdíjasok egyesületének és a 48-as függetlenségi pártnak a titkára volt. Mind olyan állás, amely nagy munkaerőt, tudást kíván. Oláh László pedig mindezeknek megfelelt. Élete végéig munkálkodott, csaknem az íróasztalától szólította el a halál. Váratlan elhunyta nemcsak hozzátartozóira, de a társadalmi életre is nagy veszteség. Temetése f. hó 7-én d. u. 3 órakor ment végbe a legnagyobb részvét mellett. Oláh László életrajzi adatait az alábbiakban közöljük: 1858. május 21-én született Szilágyszegen. Már a szülői háznál magába szívta mint gyermek az olthatatlan haza szeretetek élénk érdeklődést tanúsított már kicsiny korában minden szép és jó iránt. A gondos szülők Zilahra adták iskolába, ahol a gimnáziumi tanulmányait is elvégezte. Az ősi collegium igazi magyar szelleme nagy hatással volt az élénk eszü fiatal ember további életére. Az érettségi letétele után jogásznak iratkozott be s jogitanulmányainak elvégzése után a Máv. szolgálatába lépett. Zilahon, — ahol diákéveit töltötte — kezdte meg pályáját. Innen nemsokára Kolozsvárra, majd Szombathelyre s végül Debrecenbe került. A nép szeretete vonzotta, uj embereket, uj viszonyokat megismerni, uj életkörben mozogni, hogy ezekből tanulságokat levonjon s azt a rajongásig szeretett nép javára fordíthassa; ez volt a főcélja. Életének legboldogabb szaka kolozsvári tartózkodására esik. Itt élénk részt vett a társadalmi életben, munkatársa volt a Kolozsvári Hírlapnak, a melynek hasábjairól kötetekre menő, mély- gondolatú, hatásos cikkeivel szólott a közönséghez. A hatalmas ember megrokkant, sorvasztó betegség gyötörte s igy 1914. júliusban nyugalomba vonult. Akkor jött Nagybányára. De a nyugalom nem volt kenyere, nem tudott pihenni. 1914. decemberében elvállalta a munkásbiztositó pénztár helyi ügyvezetését s azután mind több és több társadalmi és sociális intézménynél vállalt tiszteletbeli állásokat. Az egyszerű bányász — és munkás nép sorsa 1 nagyon a szivéhez nőtt. Jóltevője, második atyja I volt a kereszthegyi népnek, akiknek panaszait, [ kívánságait mindig meghallgatta, szívesen, önzetlenül eljárt . ügyükben, tanácsokkal látta el őket. És a népért nemesen érző szív megbetegedett, gyenge szervezete nem bírta tovább az élet fáradalmait, f. hó 5-én csendesen elaludt örökre. Szép pályát futott be, tudását és erejét a köz javára áldozta fel. Hirtelen halála megrendített mindnyájunkat s özvegye, leánya és kiterjedt rokonsága iránt nagy részvétet keltett. A hosszú küzdelernteljes élet után nyugodjék békében. Neve és tettei a hosszú és hálás emlékezeté marad! s-----s. H I R E K. Dr. Boromiaza Tibor megyéspüspökünket Őfelsége valóságos belső titkos tanácsossá nevezte ki. A nemes jótékonyságáról ismerős főpásztorunk e magas kitüntetésének mi is őszintén örülünk. Diazes esküvő, ifj. Almer Károly gyógy- : szerész, Almer Károly helybeli földbirtokos fia j f. hó 2-án esküdött örök hűséget Jékel László i főorvos, nagykárolyi takarékpénztári igazgató kedves leányának, Olgának. A menyasszony tanúja j dr. Szűcs Jenő járásbiró volt, a vőlegényé mv. ; Thorday Imre városi tanácsos. Az ifjú pár esküvő ! után a szepesmegyei Merényre utazott uj ottho- I nába. Előkelő vendége volt e héten, hétfőn városunknak. Samassa Adolf belügyi államtitkár, a városi ügyosztály vezetője nejével, S. Désy Anniéval, a kiváló írónővel, nehány hetet Magyar- berkeszen töltött, mint dr. Virágh László egészségügyi dandárparancsnok vendége. Magyarber- keszről bekocsiztak Nagybányára és itt megtekintették mv. Thorday Imre városi tanácsos vezetésével városunk nevezetességeit, többek között szerkesztőnk a muzeum titkárának kalauzolása mellett a múzeumot is. Örömünkre szolgál, hogy kis városunk a legmelegebb érdeklődést válthatta ki vendégeinkből s igy remélhetjük, hogy vezető állásban működő vendégünk jóleső figyelemmel fogja kisérni közügyeinket. Itt említjük meg, hogy az államtitkár neje a hadijótékonyság terén igen lelkesen buzgólkodik s tollát is a hadijótékonyság szolgálatába állította. Most van sajtó alatt épen egy kötete, amely Tizenkét óra címen lát napvilágot s a 12 időjelző kapcsán 12 különböző kort elevenít meg igen megkapó, színes előadásban. A kiváló Írónő egyébként szívesen megígérte, hogy lapunkat is megtiszteli majd egy-egy írásával. Tudta, hogy eléje fog szaladni az aszony, máskor is így fogadja, nagy kiváncsi szemét fiir- készőn belemélyeszti az övébe, mintha a leikéből akarna olvasni, bársonyos, gömbölyű karját mint a kígyó nyaka köré fonja, magához Öleli s szerelmes, piros ajkával hosszú, forró csókba fullasztja az előtörő szavakat. Belép az előszobába. Senki. A fogason tüzértiszti köpeny, sapka, kard. Szalai Pál az iró kezdte magát rosszúl érezni. A szalon ajtaja kissé nyitva áll. Mint a hegyek fölött a derengő hajnal, halvány, rózsás fény árad ki a sötét előszobába. A szamovár kékes lángja megnyujtja az alakokat, az apró nippek árnyéka mind megannyi óriássá nőtt gnóm, vigyorgó képpel ugrál a falon, az asztalon bizalmas teára két teríték. — Tehát harmadikat nem várnak — gondolja Szalai Pál az est hőse. Az áruló metszett kristály tükör pedig olyan gyönyörű képet mutat, hogy Szalai Pál az iró, aki ma este az egész művelt pesti közönséget lázba ejtette, maga is lázba jön. Túl bizalmas közeliéiben, egymáshoz simulva ülnek, a gyerekes képű tüzérhadnagy halk, lágy szavakat suttog s mellette puhatestével az asszony. Ragyog a két bűnbe csábitó szeme, ilyen fényben már rég nem égett. A hadnagy széles mozdulattal kitárja karját az ő tiszta, hűséges asszonya felé: — Édes, milyen régen vágyom már utánad, most végre . . . Szalai Pál az iró, mint akit fejbe vertek, megtántorodik. Valami úgy fojtogatja, megfúl, ha ki nem megy a szabad levegőre. Már a kapuban áll, a házmester csodálkozva néz utána, talán szólt is valamit, de ezt már nem hallja. Neki indúl a téli éjszakának. A hó keservesen csikorog a talpa alatt, jobbra, balra dülöng a falak mellett mint a részeg ember. Egymáshoz simuló párok suhannak el mellette, megfordulnak, nevetnek egyet és sietnek a meleg, barátságos, szobákba, a boldogságot az örömöket fölkeresni. A hideg levegő magához téritette egy kissé az irót. — Hát ezért nem jött el osztozni a dicsőségemben. Találkoznia kellett a hadnagy úrral, a ki olyan régóta vágyódik utána. Az aljas, a bitang! Azért fájult meg a feje, hogy találkát adjon annak a senkinek, annak a jött-mentnek és bűnök tanyájává tegye azt a szent helyet. — Ezt érdemeltem meg tőle én, aki a tenyeremen hordoztam, hogy igy tönkre tegye futó szerelemért az életünket akkor, a mikor újból kezdtünk volna élni. Hogy tudott igy elámitani! Elszédültem egy tekintetére, az ölelésére, a csókjára. Ki tudja mióta csal, mióta lopja a boldogságomat! És én hittem neki vakon, a legjobbnak, a legszentebbnek képzeltem, aki értein él és ezalatt élvezte a tiltott gyümölcsöt. Hittem neki, bíztam benne és ő csalt, mint egy mafla iskolás kölyköt. Csalfa az asszony, sötét a lelke, mint a pokol. Azt hiszed arany a szive és mérges kígyókat táplál. — De miért nem rontottam rájok? Le kellett volna szúrni mind a kettőt, pusztuljanak el egymás bűnös karjai között. — Ejh jobb igy! Miért nyilvánosság elé hurcolni ? Többé nem megyek vissza, simán értésére adom, hogy válnunk kell. A szivem vé- rezni fog, bele is pusztulhatok, de ő szabad lesz, el mehet a hadnagyával nagyobb, szebb boldogságot keresni, mint a milyet én nyújtottam. A hó lassan szállingózik, s még mindig járja az utcákat. A csendes éjszakában tompa morajjal zug a rengeteg viz, a gázlámpák sárga fényét megtörtén veri vissza. A hid mint valami hatalmas szörnyeteg tátong az ürességbe. Egy lélek sem jár az egész környéken, csillapitólag hat idegeire a magány, csak a viz zug, morog, az apró hullámok megcsobbanak a partokon, gyermekkori emlékeket ébreszt föl benne. Lent a kis városban ott játszik a többi gyermekkel a viz parton. Lapickáznak, megfü- rődnek, csónakon áteveznek a tulsópartra, ott már várja egy fekete szemű kislány, koszorút fonnak, egymás fejére rakják s elgyönyörködnek ártatlan játékukban . . . A viz egyre vonzza az éjszaka szomoiu vándorát, már a parton áll, annak is a legalsó lépcsőjén. Ismét ott játszik gyermekkori pajtásaival, a rövid szoknyás kisleánynyal a túlsó parton, de hirtelen megnő, már nem a pajkos, öntudatlan gyermek, hanem a szerelmes tekintetű, kívánatos asszony áll ott, akinek mása ma este mint a hűséges, kitartó, legtisztább feleség aratta a babérokat férje homlokára ; a téli éjszaka ködéből lassan kibontakozik egy másik alak, a gyermek arcú tüzérhadnagy; a hűtlen asszony már felé mosolyog, már egymásba forrt két szomjas, csókra vágyó ajk . . . Halk csobbanás, szélesen elnyúló gyűrűk a végtelen vizen és szegény Szalai Pál az iró, az est hőse nem vette észre, hogy feje fölött összecsaptak az öreg Duna hullámai. A szerelmes, a gyönyörű, a hibátlan, hűséges kis asszony pedig hiába várta haza az ő urát, hogy ott a kandalló vörös fényénél elujsá- golja neki: — Képzeld az éjjel váratlanul megérkezett a frontról az öcsém a tüzérhadnagy, az a gye- rekképü kis fiú, akit már gyermekkorod óta nem láttál . . .
