Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-05-16 / 20. szám
XVI. évfolyam. 1918. május hó 16. • ' 20-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. "-1, . Megjelenik minden héten csütörtökön reggel. == lap közleményeiért az ideiglenes szerkesztő felelős. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utca 10. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. —^r- Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében i s. ===== Pünkösdi tűz. Megdördült az ég távol keleten. Az orkán viharzó tombolása már hallik, megrezgeti a zárkozodó apostolokat. Pedig e förgeteges búgás-zúgás égi melódiába öntött orgonaszóként csak a Szentlélek kisérője. Cikázva pattog a tűz szerte-széjjel, az alvó világok fölött szokatlan fényt gyújtva, majd lecsap a félők termébe. Egy darabra lobog a tűz a még gyáva fők felett, de imádsá- gos hangulatban, hitben, reményben, szere- tetben arannyá nemesült érzületük beháritja azt lelkűk mélyibe. íme telítve a „választottak edénye“ lélekkel, Istennel! Ez az első pünkösd ! Elült a bömbölő zivatar. Az égnek melegen mosolygó tekintete alatt sorakoznak ki az áttüzesedett szivű apostolok berekesz- tett szobájukból, mint a „lélek“ élő forrásából. Nyílt a homlokuk, acélos a szivük; tüzes a lelkűk s amerre csak járnak, szikráznak, sugároznak, gyújtanak, világítanak, mint azok a szentek, kiktől világos lett az éjféli templom, ahol imádkoztak s a csendes éjszakai út, amelyen tova haladtak. A Lélek az lélek, megszólal az egy nyelvet beszélő apostolok ajkain és álmélkodva hallgatják a saját nyelvükön a Lélek szózatát a „partusok, médek, elamiták, és akik Mezopotámiában, Júdeábán és Kappadociá- ban, Pontusban és Ázsiában, Frigiában és Pamfiliában, Egyptom és Libia részein, Cirene körül laknak, római jövevények, valamint zsidók és prozeliták, krétaiak, és arabok.“ (Ap. Cs. 2. 9—11.) Majd szt. Péter telitett leikéből egyszerre csak 3000 lélekbe sült ki a pünkösdi tűz szikrája. Ez az egyház születésnapja, a Lélek nyelvén értők tűzkeresztsége. És ez az évszázadokon át, folytonosan, szünet nélkül, óraidőre nem mérten munkálkodó isteni Lélek a legegyszerűbb lelkek naggyá növelője, a szunyadó erők mozgásba lenditője, a fagyos szivek izzásba hevitője. Édes tejét kínáló anyaként szűri vidító kegyelmeit a gyermek játékos kedélyébe, majd csendesen meghúzódik a rabszolga daróca alatt, majd meg a katakombák világitó mécseseivé gyulád s titokzatos fénye energiát rezget a gyenge 13 éves Ágnesbe, a 10 éves Tarsitiusba és a vértanuk millióiba. És csodák csodája az erkölcsei miatt elkorhadt régi Rómát a búcsusok éneke újra igy köszönti: „Oh Roma nobilismert ott „a földszinét megújító Szentlélek“ uj lelkeket, uj sziveket, uj életet, uj nemességet teremtett. Ez az igaz hívők pünkösdje. „A Lélek, a hol akarja, ott fű“ (Ján. 3. 8.) Beletúrja magát Germania, Gallia, Brittannia, Pannonia, Dácia rengetegeibe, lehelletével ráfú posványos ingoványaikra, turbékoló galambként szállong a barbár népek telepei fölött, majd megszólal sz. Patrik, sz. Ágoston, sz. Bonifác, sz. Cirill, sz. Method, sz. Adalbert, sz. Gellért és a többi hittérítők ajkain. De tovább megy, benyit N. Károly, Sz. István és a többi honszervezők királyi termeibe. Tanácskozik, apostollelkeket mutat nekik. — Megindul a munka. Ez a kor az államalkotások és a polgáriasodás pünkösdje. „A Lélek, a hol akarja, ott fű“ — Isteni erejét delegálja az emberekbe, leikeik „választott edényébe ül, s ott gyújtja meg a pünkösdi tüzet, hogy lobbanása lássék szemeik föllvillanásában, lángcsókjainak izzó lehellete illatozzék homlokuk nyíltságában, ihletének dallamos hangjai zenésüljenek meg szavaik csengéseiben, lendületes érzületük stilszerii ritmusai ünnepeljenek taglejtéseikben. Az ember eszmél, — megérzi magában az isteni alkotó erőt . . . Addig a Lélek himbáltatja magát az aetherrezgések- ben, megszólal a pacsirta dalában, hömpölyög a hegyi patak csevegő hullámocskáin, égi színeit rávetiti fára, kőre, márványra, hegyre, völgyre, bogárra, pillangóra, tengerre, szigetre és aztán benyit a renaissance műtermeibe, s csak ennyit szól: Hát szép-e a természet? És felvirrad a kultúra pünkösdje. „A Lélek, a hol akarja, ott fű.“ Át akar ömleni a szivek mindegyikén, hét ajándéka resultansaként természetfölötti erejét kívánja beleoltani az emberi lelkekbe, hogy ott az Isten országának fakadó rügyévé legyen, virágos galyjai pedig a boldogulás himporával szórjanak be minden életet. Munkája a húsvéti programm kiépítése: az Isten országának a mi életünkbe beállítása, mit az Apostol rövid klasszicitással igy szöve- gez meg: „Az Isten országa nem étel és ital, hanem igazság, béke és öröm a Szent- lélekben.“ (Róm. 14. 17.) Ejnye de időszerű alapokon épül föl az Isten országa! Nem gondoljuk-e, hogy a földi boldogulás alkatrészei is ezek lehetnének? „Az igazság Lelke“ a nemzeti torzsalkodások hullámzó tengere fölött lebeg; szeretne a kormányok, népek, nemzetek sziveibe lecsapni, a szellemével áttüzesitett lelkeket egy mennyei Atya gyermekeivé ke„A Nagybánya tárcája.“ Utszéli virág. — Irta: Révai Károly. — (Folytatás.) A márciusi enyhébb napokon Majorosné nagyasszonyommal kikocsikázott; az ébredő tavasz balzsamos szellője jótékony hatással volt a gyönge testre. Itt-ott már bujt a sárga szattyu s a primula aranysárga virága, a húros rigók csattogva énekeltek a kertben s a még lombtalan fákon meleg napsugár reszketett. Mire az első lomb fakadni kezdett, a kis Lizi egészsége teljesen helyre állott. Csak komoly, szomorú lelkére nem akart tévedni egy mosolygó fénysugár. Ványa doktor ur már csak til-tul jelent meg a kastélyban s valódi lelki gyönyörrel szemlélte a megmentett gyermeket. A sugár leány gyors fejlődésnek indult. Majorosné nagyasszonyom büszke volt reá s valódi anyai szeretettel ragaszkodott a névtelen árvához s oly boldognak érezte magát, mintha Lizike a tulajdon gyermeke, lett volna. Már előre remegett azon pillanattól, midőn meg kell válnia tőle. Pedig a méltóságos báró ur sürgette a nevelőintézetbe való elszállítást; megbízta az ispánt, hogy lépjen érintkezésbe egyik elsőrangú intézettel a fővárosban. Csak Majorosné halasztgatta folytonosan az utazást; mindig talált valami akadályt. Végre április hó közepe táján elérkezett az indulás ideje. A báró ur kiadta rendelkezéseit: Majorosné asszonyom fogja a fővárosba fölkisérni és elhelyezni ; az ispán ur negyedévenként beküldi az ellátási dijat, vagy személyesen fölviszi és minden szükséges költségről gondoskodni fog. Az intézeti igazgatónő Majorosné asszonyommal fog levelezni, valalamint a gyermek is neki fog írni. A báró ur neve egyáltalában nem szerepelhet, nehogy rossz nyelvek félremagyarázzák az ő nemes tettét. Tizennyolc éves koráig az intézetben marad, tehát körülbelől 3 évig, mert a gyermek életkorát 14—15 évre becsülte Majorosné asszonyom. Ha a három év eltelik, majd újabban határoz a báró ur. Csak egy bökkenő volt, mely épen az indulás napján jutott eszébe a bárónak. Minő névvel vétesse föl az intézetbe? Egyedül a Lizi név nem elégséges egy életre, a gyermeknek pedig halvány fogalma sem volt családi nevéről. Majorosné esdekelve kérte a báró urat, hogy miután neki úgy sincs senkije, hadd adhassa ő nevét a szegény utszéli virágnak! Jaj, milyen szépen is találna : Majoros Liza ! Mily nagy öröme lenne, ha neki fogadott leánya lehetne! Azt a kevés vagyont, mit öregségére összegyűjtött, mily édes-örömest hagyná reá! S talán, ha idővel férjhez is adhatná, nem menne épen semmi nélkül a szeretett férfiúhoz! Ebben a tekintetben az öreg ispán sem hagyta magát tulszárnyaltatni; ő is fölajánlotta ősi családnevét a szegény árvának; ezt azonban a báró ur tapintatosan elhárította, lévén az ispán urnák tősgyökeres cseh neve: Wondrácsek Vencel. Megoldotta a nagy kérdést maga a szép gyermek. Utolsó óráit a csókási kastélyban azzal töltötte, hogy búcsút vett a gyönyörű parktól. A fák már hajtották rügyeiket, a pázsit zöldült, a tavaszi virágok ellepték a mesgyét. Ott járkált Lizi a kavicsos utakon és szívta magába az üde reggeli léget s a virágok édes illatát. Leszakított egy árvácskát és keblére tűzte; úgy jött föl a kastélyba, indulásra készen. — Árva Lizett! — kiáltott föl a báró, megpillantva a virágot a gyermek keblén, — a kocsi előállott, induljatok! Lehajtott fejjel, mély fájdalommal állott pár pillanatig a leányka a báró előtt; úgy érezte, mintha a szivét tépné valami; csöndes busongás- sal közeledett Zalaihoz, megfogta kezét és hirtelen megcsókolta. A báró idegesen rántotta el kezét, de már késő volt. Ott égett a csók rajta, mintha parazsat hintett volna valaki reá. — Árva Lizett! — mondá Zalai megindultál!, — légy jó gyermek! Kisérjen az én áldásom utadon! A kocsi elrobogott. Verőfényes meleg nap volt indulásakor: talán a Mindenható be akarta aranyozni életútját a szegény utszéli virágnak. Zalai Béla báró pedig tízszer, húszszor végig járta kastélya szobáit, lement a parkba, on-
