Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-17 / 3. szám
XVI. évfolyam. 1918. január hó 17. 3-ik szám. NAGYBA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész cvre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő : ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. == Hirdetések felvétetnk Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Nehéz jövő. Január 16. A rettenetes világégésnek legyen bár vége ez évben, vagy őrült esze veszettségében a világbolonditó démonok szuggerálására tomboljon még tovább: a ránk váró jövő a legkevésbbé sem irigylésre méltó. Sem az egyesek jövője, sem pedig az erkölcsi testületek, főleg a városok, községek jövője. Megdöbbenéssel vegyes szomornsággal kell konstatálnunk, hogy főleg a magyar városok még sohasem voltak olyan züllött állapotban, mint jelenleg. A háborús évek kiadásai óriásira nőttek, a bevételek megcsappantak, a tisztviselők alig fele áll hivatása szolgálatában, a többi a hazát védi, nem csoda tehát, ha a legtöbb város még a legaktívabb ügyeket sem képes épen személyzet hiányában végezni, sőt a legtöbb város, igy a mi városunk is költségvetés nélkül döczög tovább az adósságok végtelen tengerén. Ez a lehetetlen állapot indította arra városunk két vezérlő alakját: L. Bay Lajost és Stoll Bélát, hogy a N. és V. hasábjain megtárgyalják a város anyagi helyzetét s eszmét cserélve, megállapítsák, hogy melyik volna a helyes, kivezető ut ? Mi élénk figyelemmel kisérjük a tárgyalás menetét s bizonyára lesz majd alkalmunk hozzászólani. Most inkább az országra váró általános feladatokkal akarunk foglalkozni. Az 1918-dik esztendő reánk véradásával az a feladat vár mindnyájunkra, hogy életberendezésünk, munkálkodásunk, törekvéseink eddigi folyamatát egy uj irányba tereljük át. A háború negyedfél évének megmérhetetlen terheit, ki nem számítható feladatait csak úgy voltunk képesek elviselni, illetve teljesíteni, ha életberendezésünket, munkálkodásunkat és minden törekvésünket ezeknek a czéloknak irányába állítottuk be. Most pedig, mikor a jóhiszemüleg számba vehető kedvező jelek szerint ott állunk, hogy véget vetve a háború áldatlan állapotának, rátérhetünk a produktiv, munkás életre, megint csak az a teendőnk, hogy ennek a czélnak szenteljük életmódunk minden irányát, az átmenetet tegyük minél I simábbá és a békés jövőnk eredményeit minél intenzivebbé. Ez a czél minden lépésnél lebegjen szemünk előtt. Csak a békés idők visszatéréséért való állandó epekedések mellett gondoljuk a háború utáni időt boldognak és könnyűnek, valóban azzá azonban csak akkor lesz az, ha éppen olyan hévvel és buzgalommal készítjük elő, mint ahogy neki készültünk és egész erőnk nekifeszitésével láttunk neki mindenféle teendő elvégzésének, melyet a háború sikerének czélja tekintetében szükségesnek tartottunk. Erős, kitartó és öntudatos munkára lesz szükségünk addig is, mig teljes valójában elérjük ezt az óhajtott időt és még azután is nagyon sokáig, mert ne felejtsük el, hogy azok a háborús terhek, melyek a három és fél év alatt napról-napra nagyobb mértékben szakadtak nyakunkba, a háború befejezésének időpontjával nem hullanak le vállainkról, hanem azokat még tovább is, A „Nagybánya“ tárczája. A kulcs.*) (Történik egy jó meleg szobában, valami összejövetel után abban az intim pillanatban, amikor az összes vendégek elmentek, csak a háziasszony maradt ott a legjobb barátnőjével, azzal, akinek a fülébe szokta súgni, hogy: várd meg, mig elmegy a többi, aztán majd kidiskuráljuk magunkat. A két asszony csöndesen beszél) Az egyik: Akarsz egy csodálatos történetet hallani ? A másik: Hogyne akarnék. Az egyik: Hát én elmesélem neked az én kulcsom történetét, mert érzem, hogy valakinek el kell mesélnem és ezt férfiak nem értik meg. A másik : Mondd. Az egyik: Szerdán történt velem. De ha j azt mered hinni, hogy hazugság, akkor nem is j érdemes elmondanom. Mert ez csak úgy jó, ha j elhiszed, hogy igaz. A másik: Már el is hittem. Az egyik: Hát figyelj ide. Hazamegyek szerdán este háromnegyed nyolckor. Nagy meglepetésemre az uramat, aki pedig csak fél kilenckor szokott hazajárni, már otthon találom. Ott ül a megteritett ebédlőasztal mellett és újságot olvas. Köszöntjük egymást, ahogy illik, aztán én kiveszem a kis táskámból a zsebkendőmet. Egy *) Molnár Fcrcncz legújabb köteléből. kicsit nervózussá tett az, hogy ő már otthon volt, hát én nem nagyon vigyáztam és abban a pillanatban, amikor a zsebkendőt kirántom a táskából, kiesik onnan egy kulcs. A másik: Igen. Az egyik: Ugyanezt mondta a férjem is. A másik: Mit? Az egyik: Azt mondta, hogy .igen. Minden ok nélkül azt mondta, hogy : igen. Én elpirultam. Az uramat úgy neveltem, hogy mindig, amikor leesett valami, ő vette fel. Ez már olyan természetes volt nálunk otthon,, hogy ennél semmi sem volt természetesebb. És mégis most elkövettem azt a megbocsáthatatlan hibát, hogy mikor a kulcs leesett, magam hajoltam le utána? Ez inár mind az idegrendszer kérdése volt. Ott kezdődött, hogy őt már otthon találtam, folytatódott akkor, mikor a kulcsot kirántottam a táskából s végződött ott, mikor ő azt mondta, hogy igen. Most már tisztán éreztem, hogy a viselkedésem rossz sinre szaladt és hogy ebből valami baj lesz. A másik: És lett belőle? Az egyik. Lett. Az uram elmosolyodott. Még pedig fanyarul. Rám nézett és hűm mögött. En nagyon bután nézhettem abban a pillanatban. Ekkor nagy csönd lett, — mire szintén az én hibám'— és az uram azt mondta hideg, nagyon éles, metsző hangon: micsoda kulcs az ? A másik: Rettenetes. Az egyik: Azt kérdezte, hogy micsoda kulcs. Hát bizony furcsa kulcs volt. Ordított róla, hogy uj kulcs. Még fényes volt, de nem azzal a fénytalán nagyon hosszú ideig, talán nagyon kedvezőtlen viszonyok között is hordoznunk kell. Alkalmunk volt hallani arról, amit különben a napi sajtóban is olvashattunk, hogy a béketárgyalások kedvező menetének hírére a háború banditái tömegesen jelentkeznek az elrejtett árukkal s hogy nagyon sok kereskedelmi czikkben jelentős kínálat kezdett mutatkozni. Ezek most még csak előjelek, halvány tünetek, melyek méretekben a béke tényleges bekövetkeztével azonnal hatalmasan meg fognak izmosodni. Ez a körülmény már magában is arra indit bennünket, hogy beszerzések, beruházások tekintetében tartózkodók legyünk, tűrjünk, nélkülözzünk vagy a legcsekélyebb méretekre korlátozzuk szükségleteinket. Ipar, kereskedelem tekintetében hasonlóan járjunk el, ne rohanjunk meggondolatlanul sem a bevásárlásokkal, sem anyag előkészítéssel; vegyük figyelembe, hogy az a rengeteg anyag és áru, melyeket ma még a háború óriás üzeme tart lekötve, a béke bekövetkeztében a polgári lakosság érdekei számára lesz átbocsátva, amelynek eredménye sokkal jótékonyabb hatással lesz az átmenetre, mint azt ma még számításba lehetne venni. Ezt megelőzőleg persze a háborúban magasan kvalifikált vállalkozó szellem igyekezni fog megelőzni, vagy saját érdekeinek szolgálatába befogni, de éppen ennek szemmel kisérése és gondos figyelembe vétele lesz a mi feladatunk. Nem kevésbbé jelentős dolog lesz a mezőgazdaságra vonatkozó teendőknek czélnyel fénylett, ahogy a kopott, nagyon használt kulcsok fénylenek, amiket a használat nikkelez meg. Ennek durva fénye volt, amit a reszelő, a ráspoly hagyott rajta, a fogása kellemetlen volt, szóval vadonatúj volt, újabb nem is lehetett. A régi kulcsokban van valami kedves, meghitt vonás. Egy régi kulcs mintha a barátja volna az embernek. Hiszen a kulcs már a hivatásánál fogva is úgy összeforr az ember életének a legérdekesebb óráival, hogy majdnem élőlény, ha sokáig nézi az ember. De ez egy vigyorgó, kellemetlen, áruló kulcs volt, uj és nehézkes, még magán viselte a lakatos kezének a nyomát, aki szív nélkül, szinte brutálisan bánt, vele mikor csinálta. Röviden: ennek a kulcsnak még nem volt erkölcsi tartalma, s épp ezért gyanutkeltő, kellemetlen, vészes volt. A másik: Nos? Nos? Az egyik: Mondom, megkérdi: micsoda kulcs ez. Már javában robogtam a rossz sínen, és ebben a minitumban azt éreztem, hogy ez az a perc, amikor el fogom szólni magamat, akármit is mondok, és most állok az előtt a pillanat előtt, amikor az életem jobbra vagy balra fordul. Az első, ami átviharzott a fejemen, egy régi vicc volt, amit még lánykoromban olvastam. Egy asszony jön a szeretőjétől és az ura azt kérdi: hol voltál angyalom ? Mire az asszony megütö- geíi a férje arcát és igy felel: a szeretőmnél voltam, cucikám. Erre a férj mosolyog, és azt mondja negédesen: ezt ne tedd többet, cucikám. Tehát az első gondolatom az volt. hogy azt mondom : ez a kulcs a szeretőm lakásának a kulcsa. De
