Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)

1918-01-10 / 2. szám

2. oldal.

NAGYBÁNYA

1918. január 10.

közösséget akarja rövidesen megvalósítani.

Milyen uj látvány tárul föl most Breszt- litovszk felől is, olyan, amely a korszellem legmerészebb jósait is egyik meglepetésből a másikba ejtheti. Ott az orosz proletariátus legszélsőbb képviselői, akik csak hónapokkal ezelőtt jóformán valamennyien még hontalan száműzettek vagy rnegkinzott foglyok voltak, — közöttük egy asszony is — mint az orosz nép megbízottai egyenrangulag tanácskoznak és tárgyalnak sok százados dinasztiák küldötteivel, a régi diplomácia ünnepélyes, ősi és örökölt méltóságú képviselőivel. És ezek a proletár-diplomaták nem a szembenálló hatalmak megértő szellemét keresik, hanem minden országok proletárius tömegeihez fordulnak támogatásért. Ez a bolseviki-uralom ugyan hamar el is mulha- tik és nagyon valószínű, hogy világfölszántó ekéjük nyomán még kevés vetés fog kizöl- dülni. De bizonyos már, hogy megadják az 1918. évnek végzetes jellegét. Az istenek itt ismét látható metszéssel azt a határvonalat állították föl, ahola régi korszak megszűnik, uj korszak kezdődik, régi szervezetek összeomlanak, uj intézmények kiépülnek és egy egész világ kinos vajúdásban megszabadul a homályos hazugságok tömegétől.

Szinház.

Négy évi pihenés után végre újból megnyílt a Lendvay-szinház kapuja, hogy igazi rendeltetésének megfelelően helyet adjon Thália táborának, amely e végvidéken a magyar kultúra terjesztését vállalta magára. Magyar kultúra! A világot sarkában megrengető események közepeit kinek jutott eszébe ez a íonnyadozó kis virág? Az üzleti érdekek folyondárjai elborították, összebogozták s nem tudott alulok szabadulni, egy kis napsugarat látni, hogy végkép el ne hervadjon, ki ne vesszék még a töve is. Mi felemeltük érette szavunkat, de csak a pusztában kiáltó sorsára jutottunk, a világháború alkalmas időnek bizonyult, hogy ily csekélységek (!) ne izgassák az embereket. Hisz- mikor mindenki a betévő falat után áhítozott, ki törődött a kultqráli^ táplálékkal ? De meg aztán gondoskodtak is mindakettőről amúgy istenigazában a mi gyomrunk és agyunk megkérdezése nélkül. Az elsőt kötelességünk volt elszenvedni s most utólag talán még büszkeséggel is gondolunk rá vissza, de azt már igazán nem a nemzeti nagy érdekek parancsolták, hogy négy éven keresztül

szemeláttára összeroskadva köhögni! Megbocsáthatatlan dolog, annak nem szabad megismétlődnie. Ennyi eszem már igazán lehetne. A torkomból vékony sugárban előtör a vér és ráöm- lik a tüzespiros szegfücsokorra. Hogy az isten áldja meg azt a csúf öreg banyát, akitől a sarkon- a virágokat vásároltam: nos, igen tisztelt orvos urak, van még bátorságuk hozzá, hogy ezeket vércsöppeknek nevezzék ? Hol vannak a vércsöppek ? Ezek itt vérvörös szegfűk. Fütyülök önökre és a bölcsességükre. He-he-he-hi- hi-hu ! Nézze meg az ember! Hogy ezek itt vércsöppek . . .

Néhány nap múlva már féltek tőlem az emberek, mint valami bélpoklostól. Már alig mertem bemenni a szerkesztőségbe és a kávéházba, ' a két helyre, ahol életem még folydo- gált%A pincérek szánakozva néztek rám és ha az üres kávésfindzsát elszedték előlem, mesz- szire eltartották maguktól. A szerkesztőségben hidegen, tartózkodóan köszöntöttek a kollegák. Az egy napon az egyik ünnepélyesen odajött hozzám és tudtomra adta: hogy lehetetlen továbbra is igy, ilyen vánszorgóan maguk között türniök. így úgyse húzhatom ki sokáig, men- jék le délre, legalább Abbáziába. Ezzel átadott egy borítékot, tele pénzzel, amit a fiuk maguk között összeadtak a számomra. És már magamra is hagyott, sietve.

— Jó fiuk, — mondtam magamnak szégyenkezdve ottkünn — de mégis : inkább gyávák, mint jók. Félnek tőlem és a bajomtól, ez az

a világháború alatt egyedül a mozi (1) legyen városunkban a kultúra előharczosa.

De vége van és ha a vége jó, minden jó, mondja a közmondás, mi is béküljünk meg abban a reméfiyben, hogy ez nem lesz többé igy. Mert négy éven keresztül atyai gondoskodásból elmaradni szellemiekben, vagy legalább csak egy részében alvilágtól, talán még Nagybányán is sok egy kicsit. S most annál jobban örvendünk, hogy a haladó időt utolérhetjük színészeink igyekezete folytán, mert ígéretük szerint az utóbbi négy év összes nevezetesebb újdonságait be fogják mutatni.

Az első hét programmja azt mutatja, hogy ígéretüket be is akarják váltani. Mind uj darab, kivéve a jövő vasárnapi népszínművet, ezt is ezelőtt

8—10 évvel adták itt utoljára..

Két előadást láttunk idáig s abból megállapíthatjuk, hogy derék, igyekvő szinészgárdával állunk szemben. Természetes nem fővárosi nívót várunk tőlük, talán azt is elmondhatjuk, hogy jobb is volt már itt nálunk. De méltányolva a roppant nagy nehézségeket, amellyel ma egy szinészgár- dának meg kell küzdenie, meg lehetünk elégedve s buzgó pártolásunkat megérdemlik, ami bizonyára még nagyobb ambícióra serkenti úgy a társulatot, mint az egyes szinészeket.

Igaz, hogy nem vagyunk hozzászokva az operett-előadásokhoz zongora kiséret mellett. A kitűnő katonazenekar után kissé szegényesnek látszik. Részünkről szívesebben nézzük meg jó zon- gorakiséret mellett az operettet, mint rossz zenekarral. A zongorakiséret pedig kitűnő, művészember ül a zongora mellett, csak a pianino nagyon gyengehangu a mi szerényakusztikáju nézőterünknek. A társulat a zenekaron úgyis igen sokat megtakarít, annyi áldozatot hozhat a közönségnek, hogy egy erőshangu zongorát kerít a városban. Egy kis áldozattól nem kell megriadni s akkor a közönség is meg lesz elégedve, viszont a karmester is rálát majd a színpadra, amire természetesen sokszor nagy szükség van.

Legelső napon, szombaton a társulat drámai személyzete mutatkozott be Villányi Andornak nagysikerű színművében: Királynőm meghalok érted. Háborús darab. Oroszországban játszik, azonban nálunk is aktuális. A katonaszabaditó orvos feleségének és szeretőjének tragédiáját szinte Bern- steinra emlékeztető realitással s fiatal írótól nem igen várt színpadi hatással tárja szemünk elé. A színmű elemzésébe nem mehetünk bele, de azt mégis megjegyezzük, hogy a szerelmes asszonynak Pál-fordulása nincs eléggé megokolva a dráma cselekvényében s ez az egyedüli hibája, mert máskülönben a szellemtől csillogó s hatásos jelenetekben gazdag darab legjobbjaink közé emelné íróját. M. Kováts Terus a női főszerepben (Anna Andrejevna) átérzett s gondosan kidolgozott alakítást nyújtott, parnere Miklósy Gábor az orvos nehéz szerepét hasonló magas nívón játszotta meg,

egész! Én tisztán látok. Összegyűröm markomban a borítékot, ropog. Lám, lám hányszor, vánszorogtam éhesen, összetörve az utcákon és boldogságomban felorditottám volna, ennyi pénz birtokában. Egyszer is, egy leánynak virágot kellett volna vinnem a nevenapjára és képtelen voltam erre tiz koronát összehozni. Akkor senki se törődött velem. Most,'most hozzásegítenek a halálhoz! . . ,

Össze akartam szorítani a borítékot pénzestül. De ebben a pillanatban a torkomból forró lehellet csapott szemeim közé, éreztem, amint az élet és a halál lehellete az orrom tájékán civakodni kezd — hirtelen őrületes vágy lepett meg: élni és újra visszanyerni az egészséget! És elhatároztam, hogy délen, , a tengerparton nagy regényt fogok írni, klasszikus regényt a halálról. A halálról, ahogyan az országutakon, utcákon, a kapuk alatt és fiatal lányok csípői körül, asszonyok öltöző-asztalain kis gyöngyházdobozokban és polituros körmöcskéiken vagy halványzöld tintákban szegény költők előtt ólálkodik. És amikor a redakció kapuja alól kiléptem, egy kiáltás szakadt föl a torkomból és belerivalt az utca zajába; az izgalomtól kipirulva, fölszabadulva kiabáltam:

„Regényt a halálról!“ Egy rendőr • figyelmessé lett rám, utánam fordult, az emberek rohanásuk közben megálltak. Keresztül törtem magamat és tovább rohantam. Otthon sietve csomagoltam és fölültem a gyorsra. A vonatban ezerszeresen fáj az élet. A kavics mentén kigyózó sínek közül a kerekek különös harmóniája csap föl, meleg ritmus;

úgy hogy az est sikere valóban őket illeti meg. Méltóan illeszkedett be ebbe a keretbe Miklósy Aladár, ki Grunoff kapitányt finom megértéssel személyesítette. Kisebb szerepében igen jó volt Agothay (Sobolewsky.) Egyedül Feleky alakítását nem találtuk megfelelőnek. Talán a legnagyobb szerep a darabban a pupos költő-tanáré. A legszebben elgondolt jelleme az írónak. S itt nem lehet félreértés. A zsidónak megalázkodása Oroszországban, érthető, de abból még nem következik, hogy bohózatfigurát csináljunk belőle. Nemes komolyság, ideális gondolkodás, önfeláldozásig menő ábrándvilág jellemzi ezt a szerepet s azért nem szabad egy mozdulatnak, egy szónak sem lenni, ami a közönségben nevetést váltson ki. Hisz az iró oly szeretettel fordult ép ezen alakja felé, hogy lehetetlen elképzelni, hogy nevetségessé akarná tenni. Tessék csak egy Ciranót, vagy egy Tiborcot elgondolni, hogy megnevetteti a közönséget.

Maga az előadás nem eléggé gördülékeny. Nem lehet ellenvetni, hogy a vidéki színésznek sok szerepet kell tanulnia és tudnia, hogy mindig újat adhasson. Ez csak elméletben lehet igaz, mert a gyakorlat mást mutat: valaha Hevesnél Zöldi Vilma, Sipos és Vidor igen jól tudták szerepüket, pedig ők is nap-nap után mást és mást játszottak.

Vasárnap este az operett-személyzet mutatkozott be a Mágnás Miská-ban. Önkéntelenül felmerül az emberben a kérdés, hát ezért a nem tudom micsodáért bolondult Pest hónapokon keresztül. Maga a szövegkönyv meséjére, az alakok beállítására roppant hasonlít a Cigányprímáshoz, zeneje nemkülönben itt-ott emlékeztet reá, de viszont el lehet mondani, hogy ez a vaudville-szerü operett egy estén megnevetteti az embert. Feleky a címszerepben igazán elemében volt, minden szava, mozdulata derűs hangulatban tartotta a nézőket. Kitűnő alakítást nyújtott Agothay (Kazinér gróf), Mathé (Baracs) nemcsak pompásan játszott, hanem igen szépen énekelt is. A női szereplők közül a pálma M. Kovács Terusé, ki Marcsa szerepében egy csapásra meghódította a közönséget. Temperamentumos játéka, kedves éneke, gració- zus tánca sokszor váltott ki tapsot. A többiek is igen jók voltak kisebb szerepeikben, az előadás is elég gördülékenyen ment, csak a zongorakiséret volt halk, erről már azonban fennebb részletesebben megemlékeztünk.

Hétfőn megismételték a Királynőm meghalok érted ez. színműt, kedden és szerdán pedig a Mágnás Miskát.

Csütörtökön és pénteken Herczeg Ferencz Kék rókája megy (A3 és B3 bérletben), szombaton Legénybúcsu (A* bérlet), vasárnap délután Mágnás Miska, este bérletszünetben A szökött katona, hétfőn újra a Legénybúcsu (B< bérlet).

— Hi-á-ba ! Hi-á-ba ! Hi-á-ba ! — Egy ideg ezt a zümögést hallgattam. Akkor megelégeltem és mást szót találtam hozzá :

— Fi-u-me! Fi-u-me! Fi-u-me! Ez már jobban esett, lágyabban hangzott és biztatóbban. Félóra hosszat mondogattam magamban ezt a szót, most hirtelen megzökkentek a kerekek; valami váltón rohantunk át és amikor túl voltunk rajta a kerékkattogás uj ritmust vett föl. Dübörögve kattogták:

— Tü-dő-baj ! Tü-dő-baj ! Tü-dő-baj! . . .

Sírni is könnyebben lehet a vonatban, mert

hónán tudhatják az utasok, hogy nem temetésre megyek-e ? Kinéztem az ablakon és sírtam. Lelkem legmélyéből sírtam fel, áhitatos békében és.a világ minden betege nevében és az összes boldogok helyett. Késő este volt már, az ablakon vastagon ült a sürü párázat. Egy kövér ur Bergson filozófiáját olvasta, közben elszunyo- kált. Mellettem egy katonatiszt ült. Örökösen föl-fölállt és a hálóban lévő podgyászát rendezgette. Közben lecsatolta a kardját. A csillogó, vadonatúj portepee rojtjaival az átellenben ülő fiatal hölgy arcát súrolta véletlenül. A katonatiszt ijedten bocsánatot kért, a hölgy boldogan mosolygott, feszülő keblekkel bámulta^ a csillogó aranyrojtokat, majd a tiszt szemeit. És azontúl szorosan egymáshoz simulva, meleg boldogságban beszélgettek egymással.

... Tü-dő-baj !. .. Fi-u-mé ! ... Hi-á-ba !...

Éccaka két órakor kis állomás elé értünk. Kétfelői mérgeszöld, kopár és szigorú sziklák me-