Nagybánya, 1918 (16. évfolyam, 1-26. szám)
1918-01-31 / 5. szám
XVI. évfolyam. 1918. január hó 31. 5-ik szám. NAGYBANYA TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. Eőfizeíési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Mlgjelenik minden jhéten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG LY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: K. Kiss Miklós-utcza 34. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. ===== Háborús caieidoskop. Január 30. Városunk is, mint a legtöbb magyar város, a rettenetes háborús évek emberfeletti megpróbáltatásainak teherpróbája alatt eljutott ama határvonalig, mely határvonalon túl az összeroppanás, a katasztrófa következik. Megérezte ezt a városi képviselőtestület egy-két vezérlő alakja: L. Bay Lajos és Stolt Béla, midőn úgyszólván a tizenharmadik órában vitát indítottak a fölött, hogy a város csődje kerülő szekerét miképen lehetne az adósságok végtelen tengerén át biztosabb talajra kivontatni. Nagy figyelemmel olvastuk el az e tárgyban megjelent czikkeket, de sajnos, az előadottakból semmi vigasztalást meríteni nem tudtunk. Mindkét illusztris vezérférfiunk részletkérdésekkel foglalkozik csupán s mig egy-egy részletkérdésnél hosssasan elidőznek, feledik, hogy a városnak immár évek óta nincs költségvetése, ami azt jelenti, hogy a város évek óta nem tudja, mi az évi bevétele, mi az évi kiadása. A város közgazdasági politikáját a községi törvény értelmében a városi képviselő- testület intézi s azért a felelősséget a képviselőtestület viseli is. A képviselőtestületnek nem lett volna szabad elnéznié, hogy a városnak évek óta sem költségvetése, sem zárószámadása nincs, szóval az összes gazdasági ügyek úgy suba alatt, máról holnapra szinte maguktól intéződjenek el. Ezért nem lett volna szabad tisztviselői karunk egy igen értékes és a városra nézve nélkülözhetetlen részének bevonulását szó A sasfiók. Sok ezer esztendő múlott el azóta, hogy ez történt. Túl a tengereken, napkelet felé fekszik a nagy folyó országa és ebben az országban a legkisebb falevél a legkisebb fatörzs is nyújt annyi árnyékot, amennyi az embernek elegendő. Ott bőkezű az anyaföld! Hatalmas néptörzs lakta ezt az országot; az embereknek 'gulyái, ménesei voltak, vagy vadászatból éltek. Vadászataik után vidám torokat ültek, ősi dalokat énekeltek és játszadoztak a fiatal leányokkal, akik ott mind szépek voltak, akár a verőfény. Éppen amikor egy ilyen tort ültek, a kék levegőégből hatalmas sas csapott le és elragadta a törzs legszebb leányát, akinek a haja fekete volt és ámbra-illatu. Hiába lövöldöztek a sas után a felijedt vadászok, nyilaik lepattogtak testéről és visszaestek a földre. Mindenfelé keresték még évek múlva is a csodaszép leányt, de mindhiába. Már fel is adták a reményt, hogy még megtalálhatják és nemsokára el is feledték az egész esetet, mint ahogy mindent elfelednek e földön. Húsz esztendő múlva váratlanul visszatért az elrabolt feketehaju lány és nyomon követte az ifjú, aki oly szép és erőtől, duzzadó volt, mint ő maga húsz esztendő előtt. És mikor az emberek nélkül elnéznünk, pedig ha mi is csak annyi tisztviselőnket mentettük volna fel, mint más város, ilyen dezolált helyzetbe a város ugyan nem került volna. De mi szinte virtust csináltunk belőle, hogy nincs szükség fölmentett tisztviselőkre, ahelyett, hogy inkább azzal virtuskodtunk volna, hogy van költségvetésünk és zárószámadásunk. Utóvégre, ha e czélra a városnak megfelelő szakközegei ez idő szerint nem állanak rendelkezésére, kérnie kell a m. kir. belügyminisztérium számvevőségi osztályától a megfelelő munkaerőt, de ez a jelenlegi helyzet tovább fönt nem tartható s ha igen, ki vállalja majd érte a felelősséget? ismételjük, hogy a megindult vitából csak részletkérdéseket tudtunk kihámozni. Pedig a fődolog, amiben a vita indult, nem részletkérdés. L. Bay Lajos álláspontját tesszük magunkévá, hogy az örökös toldo- zás és foldozás helyett, helyesebb, ha a város a jelenlegi háborús konjukturák kihasználásával adja el akár a Lapos erdőt, akár az István-szállót s máról holnapra arra ébredhet, hogy nincs adóssága. Hogy mit adjon el a város, erre nézve keresse a képviselőtestület egymás megértését, hogy a kivitelt is egyesült erővel kíséreljék meg. A háborús kaleideszkophoz tartozik, hogy a színház napról-napra zsúfolásig tömve van, úgyszólván mindennap az utolsó karzati ülőhelyek is eladatnak. A kenyéradagokat pedig ismét leszállították s nincs nap, hogy valamit ne rekvi- ráljanak. Elvisznek mindenünket, de a színházat mindennap zsúfolásig megtöltjük, hogy a hosszas elmaradásáról kérdezősködtek, elmondta, hogy a sas, miután elragadta, a hegyek közé vitte a fészkébe. Ez az ifjú az ő fia ; az apja pedig már nincs az élők között. Mikor erejének fogyását érezte, utoljára felszállt még a magasba, hogy onnan alázuhanjon a hegyes szikiaélekre és összezúzza magát. Az embetek csodálkozva néztek a sasfiókra, de úgy látták, hogy semmivel sem különbözik a maguk fajtájától. Csak a szeme volt hideg és büszke, mint a madarak királyáé. Meg is szólították. Beszédbe akartak véle elegyedni, de ő csak akkor válaszolt, amikor neki tetszett. A vének erre felbőszültek és Így szóltak: — Nincs helye közöttünk! Menjen Isten hírével! . . . A fiú felnevetett és ment — egyenesen a törzs legszebb leányához. Odalépett hozzá és átölelte. Nem törődött avval, hogy a lány ama vének egyikének lánya, akik igy Ítélkeztek felette. De a lány, bár tetszett neki a fiú, mégis elutasította, mert félt, hogy magára vonja apja haragját. Elfutott a fiú elől, de ez utána eredt, megverte és mikor a lány a földre esett, mellére tette a lábát. A lány bogyónyi ajkán kiserkedt a vér és egy mély sóhajjal kiszenvedett. Miiídenkit, aki csak látta ezt, borzadalom fogott el, mert ez volt az első eset, hogy náluk egy nőt meggyilkoltak. Sokáig hallgatásba merülve állottak igy és tágra meredt szemekkel hol a bosszút követelő véres holdestet, hol még a fiút nézték, aki mindnyájokkal szembeszállva, egyedül állt a lány teteme mellett és magasra szünetek közben még abban is gyönyörködhetünk, hogy a legfehérebb kenyér hol kapható, a legkitűnőbb felvágott és frankfurti virsli melyik üzletben kapható, a legkitűnőbb sajt, ementale, groe, a fölséges szardíniák, a délszaki gyümölcsök, a vérvörös narancsok . . . S még a rövid szünet alatt a régi jó világ primitiv hirdetéseit olvassuk, gondolunk-e arra, hogy az akkori napoktól évtizedekkel felérő tenger idő választ el mindnyájunkat s ami akkor szinte oly közönséges dolognak látszott, ma az elérhetetlenség messzekéklő ködében tünedezik el. A háború az idegek kérdése. Lehet, azoknál, akik irányítják, de akik végig is szenvedik, azoknál már régen nem az idegek kérdése. Hanem a teljes lemondásé, a teljes önmegtagadásé. Az egyén most mintha nem is élne, hanem egyéni mivoltában szolgálja a közt, hogy a rettenetes megpróbáltatásokból az országot, a nemzetet kisegítse. Akár országos, akár városi ügyekről van szó, ne feledjük egy pillanatra sem, hogy a harczot becsülettel végig kell küz- denünk s városunk mellett épen olyan szeretettel kell őrt államink, mint amily dicsőségesen küzdöttünk a halálra Ítélt haza mellett. Színház. Krinolin ! Szépanyáink divatja hát újra feléled ! A színházban látunk egyik művésznőn abroncsos szoknyát, a legújabb divat, — innen csodálkozásunk. Hogy szép-e ? Nehéz volna megmondani. Mutatósnak azonban mutatós. Már úgy értve a szót, hogy sokat mutat. Illetőleg emelte fejét. Ahogy magukhoz tértek, az emberek, megragadták a fiút, összekötözték és ott hagyták a földön, mert szerintük nem volna helyes, ha rögtön megölnék. Lealacsonyító volna rájuk nézve és túlságosan irgalmas a fiúval szemben. Tanácskozásra gyűltek, hogy megbeszéljék, milyen halálnemmel kell sújtani az ilyen bűntettnek elkövetőjét. Sokféle tervet vetettek fel, de egy sem bizonyult olyannak, amely megfelelt volna az általános kívánságoknak és amely elég méltó megtorlás lenne. A fiú anyja hiába térdelt előttük, ő maga se talált se könyet, se szavakat, hogy kegyelemért esdekeljen. Végre hosszas gondolkodás után felállt az egyik bölcs és igy szólt: — Kérdezzük meg előbb tőle, hogy miért tette ezt ? Meg is kérdezték tőle és a fiú igy felelt: — Magam sem igen tudom, hogy mi történt. Azt hiszem, azért öltem meg, mert visszautasított. És én megkívántam volt. — De hiszen nem volt a tiéd! — felelték neki.-— Hát minden a tiétek, amit annak vallótok ? Amint látom, egyiteknek sincs egyebe, mint keze, lába, meg a hangja ... és mégis övé a sok nyáj, a sok asszony, meg mi egyéb . . . Hiába mondották neki, hogy jóra való ember minden cselekedetéért felelősséget vállal és elviseli a következményeket. Szolgál érte eszével és erejével, szabadságával és életével. A fiú csak azt felelte, hogy ő olyan akar maradni, amilyen. A „Nagybánya“ tárczája.