Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 27-51. szám)
1917-10-25 / 43. szám
XV. évfolyam. 1917. Október hó 25. 43-ik szám. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. == Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. =*= Mi okozza a tisztviselői nyomort? Október 24. A tisztviselőnyomor társadalmunk egyik legsúlyosabb betegsége, melynek gyógyítása igen komoly nehézségekbe ütközik. Az a tapasz, amelyet a kormány erre a sebre a tisztviselők segítéséről szóló törvénynyel tenni szándékozik, még csak részben és ideig-óráig sem takarja be ezt a társadalmi kelevényt; a betegség azonban mindegyre terjed és annak gyógyítása minden nappal csak nehezebbé válik. Éppen ezért szükséges, hogy a baj okát kinyomozzuk, mert teljes gyógyulásra csak úgy számíthatunk, ha nem az okozatot, hanem az okot fogjuk megszüntetni. Arra a kérdésünkre, hogy hova fog a tisztviselőnyomor vezetni, illetékes hélyről azt a választ kaptuk, hogy a kérdés megoldására a kormány képtelen. Azt az összeget, amely a tisztviselőket az áremelkedések arányában megilletné, még csak meg sem tudja a kormány közelíteni, de arra is képtelen, hogy a további áremelkedéseknek gátat vessen és igy előrelátható, hogy a tisztviselőnyomor nemcsak hogy meg nem szűnik, hanem csak erősbödni fog. A tisztviselőkön a kormány nem tud segíteni, kénytelen őket sorsuknak átengedni, ami annyit jelent, hogy kivált ha a háború még sokáig húzódik — a tisztviselőre hihetetlen nélkülözések várnak. Éz az információ egyenesen rávilágit a tisztviselőnyomor forrására. Nem a kormány sziikkeblüsége, nem is az árdrágulás az oka a bajnak, hanem a kormány tehetetlensége, erőtlensége a megszervezett, erős és összetartó árdrágító társadalmi osztályokkal szemben. Ez pedig természetes következménye annak a helytelen iráryu szociálpolitikának, amelyet kormányaink évtizedek óta követtek, nevezetesen a szervezkedési törekvésekkel szemben tanúsított magatartásuknak. Mikor a munkásszervezetek kristályosodni kezdtek Magyarországon, a kormány már akkor mindent megtett azok erőtleni- tésére, úgy, hogy a szervezkedés, ellenállási alapok gyűjtése stb., csak titokban történhetett. Á kormányoknak ez a magatartása érthető és természetes, mert hiszen nyilvánvaló volt, hogy a szervezettel biró erős és nagy kontingenst számláló munkásosztály igen veszedelmes konkurrense lesz azoknak az osztályoknak, amelyekből a kormány tagjai kikerültek. Azonban a munkások szervezetei mégis kialakultak, megerősödtek és mind nagyobb gazdasági és politikai jelentőségre emelkedtek. A többi társadalmi osztályok, amelyeknek olyan sokáig sikerült a munkásságot alultart mi, látva a munkás- szervezetek növekvő erejét, megérezték a veszélyt, amelyet ez rájuk nézve jelentett és készültek a bekövetkezendő összecsapásra. Gazdasági erejük és politikai befolyásuk fokozása czéljából ők is szervezetekbe tömörültek. Gazdasági, ipari, kereskedelmi szövetségek, kartellek, trösztök és központok alakultak. Ezek az újonnan alakult kapitalista szervezetek aztán minden erejüket a maguk gazdasági helyzetének megerősítésére és az ellentábor gyöngitésére fordították. Erre a czélra egyetlen eszköz állt rendelkezésükre : az árdrágítás. Egészen egyszerűnek látszott, hogy ha az ő termékeik árát emelik, akkor ők, a termelők gazdagodnak, viszont a munkások: a fogyasztók erőtlenednek. Azzal azonban, úgy látszik, nem számoltak, hogy a munkásságnak módjában lesz visszaadni a kölcsönt és az ő áremelésükre munkabéremeléssel fognak válaszolni. Hogy ez aztán hova vezetett, hogy az árak és a munkabérek egymást hajszolva miként emelkedtek hihetetlen magasságokba, azt már mindenki tudja. És mit tettek ebben a helyzetben a kormányok? A természetes ugyebár az lett volna, ha a kormány a két verekedő közé áll és mindkettőt törekszik megfékezni, őket a harcz megszüntetésére kényszeríteni. Azonban nem ez történt, hanem az, hogy a kormány az egyiknek a pártjára állott. Mindjárt a háború elején a gazdákon akart segíteni és maga a kormány segítette elő a mezőgazdasági termények áremelkedését. Majd a különböző központok létesítésével és hivatalos hatalommal való felruházásával iparkodott az egyik atd.ágitó tábor erejét növelni. Ebben az áldatlan versengésben mindkét fél megfeledkezett arról, hogy van ebben az országban néhány millió ember, egy egész társadalmi osztály, mely ebben a harczban részt nem vesz ugyan, mégis annak minden gyötrelmeit átszenvedi: a fix- fizetésből élők és elsősorban a közalkalmazottak osztálya. Ez az osztály nem volt abban a helyzetben, hogy a tőkések és a A „Nagybánya“ tárczája. Háborús apróságok. Túl a határon . . . Ahogy átléptük a határt, sivó homokokon masíroztunk. Trópusi napsugárral, fehér napfénnyel köszöntött a fehéroroszok földje. Szomjasan, izzadva menetelt az ezred. Egyharmada magyar, egyharmada szerb, egyharmada német fiú. Egy hét óta tartott ez már igy, eleven oroszt még nem láttunk, de annál több varjut s a fiuk ékelődtek, kálvinista varjú ez vagy pápista ? Az egy hét alatt barnára sültünk, ha Toulonban tettek volna bennünket partra, bátran bemutatkozhattunk volna mint afrikai vadászok. Egy-egy bakkancs-sarok lemaradt, egy-egy habos bakatalp feltörött, egyéb baj még nem volt. Ragadt reánk a ruha s az ingem olyan fekete volt már, mint a csiliagtalan, rossz éjszaka. Talán az ezredesünk volt az egyetlen, aki tudta merre megyünk, mi többiek csak gázoltuk a rettenetes homokokat és szivtuk teli tüdővel a sárga port. Nóta csak magyar járta, a német tüdőkből is ez tört ki, még a szerbek is rákaptak. Tudja Isten, hogyan, miért, de úgy éreztük mindannyian, itt csak magyar nótának van jogazengeni,villámlani, sűvitenis úgy éreztem, ha valamelyik nemzetiségi agitátor most egy hétig velünk lett volna, esküt tett volna reá a végén, hogy mégis csak állam alkotó faj a magyar, államot alkot annak nem csak a kardja, meg a szuronya, de a föllépésnek nyugodt mél■II iiiíjmiiiji i ■ ....... i ...............i — tós ága s erejének oroszlánöntudata is. A hetedik napon léptük át a határt, a nyolcadik napon kis orosz városka elé értünk. A előőrsök csöndet jelentettek. Bevonultunk. Csinos városka volt, valami olyasféle, mint a mi aföldi nagyközségeink. Középütt pár csinos ház, azután körüskörül parasziházak. Fehér színesek, csak nem oly tiszták, mint mifelénk. Nekünk tizünknek, önkénteseknek egy szép, olajbarnára festett uriház jutott szállásul. Óvatosan nyitottunk ajtót, mert az ördög Oroszországban sem alszik. Cirillbeíüs réztábla ragyogott a kapun s egyikünk, akinek a bölcsőjét lenn a Bácskában ringatták, kisütötte, hogy a házban egy gimnáziumi tanár lakik. Öt szobát derítettünk fel hamarjában, három fiú a kapunál állott szuronyszegezve, a többieknek a kezében töltött fegyver. Bejártuk az öt szobát. Nagy, néma csend, csak az úri szobában ütötte egy fekete, harangszavu lábas óra az esti kilencet. A hálószobában ott égett a bolthajtásról lecsüngő ezüst láncon az örökmécses, tudtuk hogy nincs úri orosz ház e nélkül. Halvány füstje leszállt a bolthajtásra, mely nekifekeiedett már az öröktüz kígyózó füstjétől. Kétfehérnemü-szekrény tárva nyitva. Az ebédlőben terített asztal, rajta étel maradékok, meglátszott, ezek az emberek alig pár órája menekülhettek el. Az udvaron friss kocsivágás, nem is egy, de három nagy család, sok holmi lehelehetett itt. Az íróasztalon nyitott levél. Kívül a a cim németül: „A hóditó osztrák magyar hadseregnek.“ Belül aztán németül igy következett; „Katona urak! Három ágy fehérneműjét magunkkal vittük, többet nem tudtunk elvinni. Három ágy az önök rendelkezésére áll. A bezárt három szekrény egyikében vannak könyveim, másikában fizikai műszereim, harmadik ősi családi ezüstedényeink, vagy tízezer rubel értékben, vagy háromszász évesek, branderburgi ükanyáink hagyatéka, művészi munka. A két nyitott fehérnemű-szekrényben vannak összes fehérneműim. Vessék le átizzadt, fekete ruhájukat, hagyják itt emlékbe s vigyék el az enyémeket. De ne nyúljanak a többihez. Ha magyarok önök, úgy nyugodt vagyok, olyan nemzet, amelyik egy Eötvös Lóránt bárót adott a világnak, nem küldhet ide rablókat, csak müveit embereket. Ha osztrákok, emlékeztetem önöket világhírű északsarki utazójukra, Payerre, kinek útját ajkamról évről-évre könnyező szemű diákok hallgatják. Kérve-kérem önöket, becsüljék meg egy öreg tanár életének fáradságát s ne döntsék nyomorba nagy családját, melynek mindene ez az öreg ház és annak minden holmija. Gondoljanak diákkoruk öreg tanáraira és tanítóira. Ha tiszt van önök között, annak, ha nincs, úgy annak, aki e szorongva, lelkem minden remegésével irt sorokat legelébb olvassa, küldöm az itt fekvő Szűz Mária-érmet; nagyanyám még katolikus volt, ő hozta Censtohó- ból. Legyen áldás azon a fiun, aki szive fölé akasztja s legyen áldás önökön, ha reánk is törtek, hiszen önök a szabadságért küzdenek s az én atyámat negyven éves korában Szibériába vitték el és onnan soha többet nem jött visza.“ A három zárt szekrény zárva maradt; a fehérnemüszekrényből fölruházkodtunk, s mi ti-
