Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-02-15 / 7. szám
1917. február 15. NAGYBÁNYA 3 korzó szépeit, akik, mintha nem is hullongana a vér valahol, . . . mennek az utcán, Szoknyájukon: a csipke — vágy. A távolból szövik a csipkét Álmodó, küzdő katonák ; Akik ilyenkor, estefelé Megpihennek a hadak utján S haza gondolnak a korzóra: A nők, a nők . .. mennek az utcán .. . Tépelődése úgy Karácson táján keresi a feleletet az égő, kínzó kérdésekre: Miért ragyog csillagos glória ? Miért játszik a halállal ma is az élet sok vasmarku, hős fia ? Mi zokog itt halkan a föld felett? S a Hadúrról a Mindenség felé. ima és átok együtt mért remeg ? S a szent, a jó, a Názárethi gyermek A könnyeit hiába sírta el . . . . . . Minden élet elenyész . . . . . . Jaj, semmi sem marad, Csak tört hitek, elhaló sugarak, Csak a sírokon hervadt virág . . . Elvonult élet, elpusztult világ . . . S az emberek nagy adventjébe csak az imádságos fohász hoz némi megnyugvást: O, Jézusom, leit ezer éve Imádunk, vágyunk, szeretünk, Ne engedd, hogy elhagyatottan Dideregjen sötét sarokban Sok-sok proletárgyermekünk! Akiknek apja harcmezőkön Értünk harcolt s halt hős halált . . . A nagy szenvedés senkit, semmit sem kiméi meg, molochként mindent el akar nyelni. Nem elég az árvák, özvegyek jajja, az ártatlan, fehér leányszobákban is halott illatu, bús orgonaág segít elszenvedni minden sorscsapást. A leány féltve őrzött, titkot rejtő naplója is háborús naplóvá vált s az örömöt, az ifjúság boldog mámorát a remegések sápadása váltotta föl: Tavaly még Írtam színes levelet Egy hős fiúnak a remény ölén. A lelkem fáradt, meggörnyedt, beteg, Több levélre már nem hajolok én. A csend szelíden rám esteledett. ... Az ifjúságom, úgy érzem, halott. A lelkem is a Nirvánába szállt. S magam csak síron bús kereszt vagyok, Mezei virág, melyet lekaszált A gazda - s aztán száradni hagyott. . . azután, hogy a repülőgép, valamint egy autó, amely segítségére sietett, lövedékeinktől meg- gyuladt; B. hadnagytól pedig (a . . . vadászezrednél) megtudtam a bővebb részleteket. A leszállás után az egyik bennülő a közeli faluba futott, rövid idő múlva visszatért egy hordágy- gyal és elcipelte a másodikat. Úgy látszik az eset tényleg igy történt. A vezetőt súlyosan megsebesítettem, ez éppen csak hogy lejutott a levegőből; azután elszállították, a repülőgépet pedig tüzérségünk szétrombolta. Másnap, 13-án megint nagy forgalom volt a levegőben. Reggel éppen akkor értem oda, amikor Douaumont erőd felett egy avion de chasse megtámadott egy németet. A franciát magamra vettem és elkergettem, igazán gyönyörűség volt, ahogy megfutamodott. Délután 1 óra felé a „Holt Ember“-nél egy francia repülőrajt láttam D. irányában a frontunk fölött elrepülni. Kikerestem közülök egyet, nekimentem : egy Voisin-kétfedelü volt, amely jobboldalt kissé elmaradt. Mivel nagyon magasan voltam fölötte, gyorsan megközelíthettem és erőteljesen lövöldöztem, mielőtt még a helyzetet felfoghatta volna. Azonnal megfordult, hogy a harcvonal felé meneküljön. Én még egyszer erőteljesen megtámadtam, mire jobbra billent és eltűnt az én gépem szárnya alatt. Azt hittem, lezuhant, azonnal feléje fordítottam gépemet, hogy szemmel tartsam és nagy álmélkodással látom, hogy ellenfelem megint egyenesen repül. Még egyszer nekirohanok s ekkor valami különöset látok. A megfigyelő kimászott a gépből s a baloldali hordófelületen ült, megkapaszkodott a léMilliók szeme a távolba mered és szeretné látni: mi integet még felénk a ködös jövőből? Három karácsonyon már túl vagyunk, most közéig a harmadik husvét is. S mit látunk ? Talán már Hollandiában, a fehér tulipán-kelyhek virágmezején is vörös virágnak kell nyílnia ? Pedig már harmadik éve járja a földön minden, minden ember keresztel a nagy Golgotát! . . . A harctéren és itthon harang kondul, Egy hatalmas, szent templomiv az ég; S földi, keserves, gyötrő siralomból A boldogság int egyre közelébb. Békét! Zokogja a zsolozsma hangja, Békét! Harsogják az ágyuszavak. — A feltámadás békéjét remélni Volt-e jogosabb, volt-e igazabb, S őszintébb, miként ;na ? — Bús sors, reménység hősi küzdelemben Egy test, egy lélek rég nem volt a nép S hivő, hitetlen e Golgota utján Krisztus szivéhez sem volt közelébb. Kétség gyötörte, ellentét kimarta A szivekből a bizó, szent hitet, Ma hiszünk, bízunk és forró imája Föltámadásért nem volt senkinek Őszintébb, miként ma . . . Egyik kép a szimbolizmus ködébe burkolózik, a másik a friss impressziók üde színezésével hat; közbe a tavaszi dal lágy melódiája csendül fülünkbe, majd meg Verdun alatt, Brassó alatt borzasztó akkordok zúgnak bele fájó has- gatással a távolba vesző szerenádba, miközben „ Velence, Páris száz kövén a rémek árnya reszket.“ Leteszem a kaleidoszkópot. Egyik-másik képét talán sikerült pár vonással megelevenítenem. Egy-egy villanás világit csak rá a pár jellemző vonásra. Aki teljes képet akar nyerni vagy többet akar látni, az szerezze meg és forgassa tovább a kaleidoszkópot. Nem fog csalódni. Németh Béla. HÍREK. Február 14. Bíi tud róla? Aki olvassa ezt a harmadfél éve mind gyakrabban előforduló rövid kérdést, vájjon érzi-e, érezte-e, csak egyszer is azt a mélységesen mély fájdalmát a biztos rossz tudatánál ezerszer gyötrőbb bizonytalanságnak, ami ebből a három szóból jajgat belé a világba, háború zajába, harctérnek hullákkal borított síkjába, égig emelkedő hegyek szakadékaiba, messzi idegen országok fogolytáboraiba: ki tud róla? cezetben, ijedten nézett rám s intett a kezével. Az egész gép nagyon szánalmas volt s egy pillanatig haboztam, hogy rálöjjek-e. Hisz teljesen védtelen volt. Golyóim széjjelzuzták a repülő kormányszerkezetét s a gép lezuhant; hogy megint úrrá legyenek rajta, a megfigyelő kimászott s odaült az egyik szárnyra, hogy a gép egyensúlyát helyreállítsa. Még néhány lövést bocsátottam a vezetőre, hogy az ellenfelet egészen lenyomjam. Ekkor egy másik francia zavart meg, aki segítségére jött a bajtársának. Mivel már csak kevés töltényem volt s már a lövészárkok fölé értünk, hamar elrepültem. Az ellenséges repülőgép távozásom után még egy kis darabig siklórepüléssei haladt, végül azonban kis magasságból lezuhant. Egyik előőrsünk előtt hever, M. faluról keletre. Harczvonalunk- ból tisztán lehet látni. Most hát ettől is elvettük a francziák kedvét. — Márczius 14-én megint elcsíptem egy avion de chasse-t, amely azonban sürgősen távozott a küzdelemből. Egy darabon elkísértem és gépfegyveremmel muzsikáltam neki. M. erőd mögött szállott le, mint a vadászok is jelentették. 1916. márczius 17. Tegnap este vacsorára voltam hivatalos a trónörökösnél. Nagyon kedélyes és kedves volt. A trónörökös egyáltalán nem törődik az etiketttel és igen természetes. Engem alaposan „kipréselt“, ahogy magát kifejezte. Sokáig beszélgettünk, s távozásomkor azt mondta, hogy szorongatni fogja mind a két hüvelyujját, csakhogy a tuczat mielőbb teljes legyen. Szivet facsaró bizonytalanság, hasztalan biztató álmok lázas képzelődései, szülői szivek éjjel-nappal gyötrődése van ebben a három szóban : ki tud róla ? Nyílik az ajtó : vaj’ nem ő lép e be rajta; jön a posta: nem tőle hoz-é hirt; az éjszakai szél az ablakot rázza: a várva-várt kér-e be- bocsáttatást avagy csak az otthont látogató lelke ? Borzasztó, kétségbeesett jajveszékelés, kéztördelés, emberek irgalma utáni könyörgése fájdalomtól elzsigázott lelkeknek, ez szól hozzátok, akik olvassátok, ebből a három fekete szóból: ki tud róla ? Ki tud róla ? Egy férfias erővel szenvedő apa, egy fájdalmában elgyötört anya, kétségbeesett testvérek, egy bizonytalanságban aggódó család kérdi: volt két deli, fiatal fiunk, két derék, lelkes katona: ki tud róluk? Két szép, gonddal nevelt fia volt Rényi Árpád zelestyei üveggyárosnak. Két derék fiú, aminőt egy gondos, szerető apa, egy gyermekeiért aggódó anya nevelhet: Lajos volt az egyik, Árpád a másik. Tizenkilencz-husz esztendősök, érettségi után, nagyreményű pályájuk elején, telve az élet iránti szeretettel, a jövő iránti rajongással. A világháború hadba szólította őket is. Lajos mint zászlós, Árpád mint hadapród mentek ki az 5. gyalogezreddel a harctérre. Jöttek a rózsaszínű tábori lapok a fiuktól, i tele jókedvvel, bizalommal, lelkesedéssel. Egy- I szer aztán, 1916. nyarán elmaradtak a levelek. Nagy harcok lehetnek . . . egyéb dolguk van most a mi fiainknak, mint levelet írni . . . posta sem jár pontosan . . . lehet, hogy levél helyett ők maguk toppannak be . . . hiszen tudjuk, hogy szerető, aggódó szülői szívnek mindig van reménysége. Azután jöttek hírek: együtt küzdöttünk ... egy században voltunk . . . láttuk, amikor megsebesült ... az oroszok körülvették . . . julius 20-án nagy harezok a Halicz —Monasterszka— Buczacz vonalon: Rényi Lajos állítólag itt sebesült meg. Augusztus 25-27. között Dubovice körül dúltak a harezok, itt küzdött az erdészlak mellett, mint századparancsnok Rényi Árpád hadapród. Egyik híradás szerint elesett, másik szerint az oroszok elfogták. És a Rényi-család most megtanulta Volhynia térképét. Dubovice neve, az erdészlak, Halicz meg a többi beköltözött a Rényi-család leikébe. Odajár a lelkűk gyászra, ott kalandozik az álmuk reménykedve: vájjon hol van a két szép fiú, élnek-e valahol, vagy elestek a hazáért a harezban ? Rényi Árpád két fiát keresi. Az apai szív, talán nem is alaptalanul reménykedik, hiszen magunk tudunk sok esetről, amikor a reménykedés még egy év múlva is bevált. Ki tud róluk ? Egy kétségbeesett család kérdezi ezúton mindazoktól, akik a múlt év júliusában a íennt jelzett harezokban részt vettek és tudnak valamit Rényi Lajosról vagy Rényi Árpádról: tudassák ezt vagy a Nagybánya szerkesztőségével, vagy Rényi Árpáddal Zelestyehután. Személyi hirek. Dr. Ajtai Nagy Gábor ügyvéd főhadnagyot Szatmárról, hol állomásparancsnok volt, egy nagy határszéli állomásra helyezték át állemáspa- rancsnoki minőségben. Kitüntetések. Őfelsége a király Holley Jenő m. kir. postai ellenőrnek az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a vitézségi érem szallagján az arany érdemkeresztet adományozta. — Ifj. Barabás Vilmos őrvezetőt vitéz magatartása miatt az első osztályú ezüst vitézségi éremmel tüntették ki. i
