Nagybánya, 1917 (15. évfolyam, 1-26. szám)
1917-06-21 / 25. szám
TÁRSADALMI ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP. 1917. junius hó 21. XV. évfolyam. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. ^ Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon. Fj Felelős szerkesztő: OLY MIHÁLY Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 15. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. ===== Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. =* ben annál inkább óhajtjuk az elismerést, kitüntetést és ha valaki siet ebbeli hiúságunk táplálására a konvencionális hazugságokkal, keblünkre öleljük, szimpáthiát érzünk irányában, de ha valaki megpróbálja az úgynevezett érzékenyebb húrokat pengetni s lelki tyúkszemünkre lép az 5 - általunk azonnal modortalannak minősített — igazmondásaival, lázadozunk, elfordulunk tőle, antipathiával telünk meg irányában. Próbáld csak egy hiú asszonynak és leánynak mondani: önnek nem áll jól a rövid ruha; magassarku czipőiben való topo- gása eszembe juttatja a kínai nők esetlen mozdulatait; a ruha színe nem harmonizál korával; kaczagása olyan, mint a békabrekegés; mások megszólása csúnya a férfi részéről, de még csúnyább asszonyi ajkakról; ne fesse ábrázatát, túl sok kozmetikus czikket pazarol magára ; miért fűzi be magát oly kegyetlenül, tornyos frizurája az oldalt lógó tincsekkel rémitő stb. stb. . . kész az örök harag! Mondd — még ha nem is igaz: gyönyörűen áll a bokorugró szoknya, sőt még ha négy ujjnyival rövidebb volna, istenien föstene benne* mondd: mily rin- góan ritmikus járása van az uj magassarku czipellőkben, mennyire érvényre emeli lába nemes formáit s bokái kecsességét, mondd: nevetése gerlebugás, fülemile csattogás, mondd: tornyos frizurája az oldalt lelógó becsekkel a báj és kellem netovábbja, társalgásához különösen jól ülik, mikor másokat ismertet, hangja andalító muzsika . . . kész a barátság. A szerelem a nőnél a fülön megy a szívbe. Férfiakkal beszélsz ? Dicsérd agyba-főbe- -fim 11 lliJH I mi -onsjK nagyszerűségüket, mondjad, hogy ily kiváló szónokot, irót, politikust, államférfiul bölcset, zeneművészt, szobrászt, festőt, szervezőerőt, adminisztráló tehetséget, bankférfiut, kereskedő-zsenit nem láttál, keblükre ölelnek. Ha azonban azt mered mondani: Uram mit fecseg itt össze-vissza; uram ön is jobban tette volna, ha inkább kapát-kaszát vesz kezébe, mint tollat; uram ön is annyit ért a politikához, mint a hajdú a harangöntéshez ; uram, az ön festményei mázolmányok, még a czimfestök is különbet produkálnak; ön uram, miért szobrász, miért nem megy gipszfigura öntőnek; ön uram, jól tenné, ha már félrevonulna és helyet adna egészségesebb agyú embernek; ön uram annyit ért a bölcsészeihez, kritikához, mint tyuk az ábécéhez; ön uram . . . nem folytatom tovább, igy beszélve lefognak szidni, szamárnak, ostobának korlátoltnak neveznek s kész a harag, Mért szerzel magadnak ellenségeket az igazság kíméletlen és leplezetlen megmon- dásával? Békés életet akarsz élni, füllents egy kicsit, ez tetszik a világnak, ezt akarja a világ. Jól mondja a latin: a világ azt akarja hogy becsapják, csapassék be tehát. Az utilitáris elvek hajtják bele az embereket ezen kényszer-hazuságokba, a konvencionális hazugságok használatára ez kényszeríti az embert! Nincs férfi, nő, kit részünkre ne nyerhetnénk a konvencionális hazugságokkal. Klasszikus példája Petroniusz, az arbiter eleganciarum ! Néró lakomáján bortul itta- sodottan Néró lantot ragad kezébe, énekel rikácsol tneléje, úgy, hogy mindenki elszörnyü- ködik. Senki sem meri az igazságot szemébe Konvencionális hazugságok. Junius 20. Egy cinikus bölcselkedő fennen hirdeti, hogy az, aki békességben akar élni az emberi társadalomban, annak konvencionális hazugságokkal kell élni. Van valami igazság benne, mert az emberek nem igen szeretik hallani a nyersen kimondott igazságot, azonnal sértve érzik magukat, mihelyest megmondjuk akár saját véleményünket, akár másokét róluk leplezetlenül, himezés-hámo- zás nélkül. Az emberek jobban lenyelik a finomkodás mezébe öltöztetett kritikát annyi bizonyos, de annál jobban esik, ha a kritika hazug az ő javukra. így vagyunk az életben is. A konvencionális hazugságok megejtenek minket, mert igaznak tekintjük emberi gyengeségünknél fogva. Akik konvencionális hazugságaikban nekünk csak szépet mondanak, csak jó dolgokat beszélnek rólunk, azokat kedveljük. Még ha eleinte tiltakozunk is a kevesebb-több merészséggel szemünkbe mondott bókokra, belül jól esik. Kifelé mutatjuk, mintha közönyösen érintett volna minket megjegyzésük, de aztán belül annál nagyobb a megejtés és önámitás. A világ a konvencionális hazugságok nélkül olyan lenne, mint ember — hiúság nélkül. Mutassatok egy embert, kiben nincs hiúság; bizonyára nem tudtok mutatni, rhert Diogenesről is megmondta maga Nagy Sándor, hogy sárkunyhójában nem a nagy bölcset látta, hanem igenis a hiúságot a maga nagyságában. Szerénykedünk külsőleg, de bensőnkA „Nagybánya“ tárczája, Prológus*) — Erre van, — mondta a portás és a Souterrain ajtaja felé vezetett. — Csak tessék lemenni a lépcsőn, jobbra fordulni, végig a folyosón, aztán balra végig, ki van Írva: „Igazgató“, Keskeny pinczefolyósokon mentem és azon tűnődtem, miért lakik az igazgató a föld alatt. De aztán megértettem, hogy a földszintet egészen elfoglalja maga az orfeum: innen, alulról nagyon jól lehet adminisztrálni, és hogy mindez nagyon gazdaságos. Süiyesztők, gerendák, szuffiták bonyolult világa volt ez: apró villanylámpák pontozták be a sötétséget. Nyers puha fának, olajnak szaga terjengett. Az igazgató szobájában meleg volt, a pincze- falat nehéz, drága szőnyegek borították. Puha karszékbe ültetett le és havannával kínált. Borotvált arcza kövéren, élesen világitott az íróasztal mögött, kiégett, gúnyos szemei most szórakozottan mozgolódtak. Előtte, az asztalon, egész sor villamosgomb, ezeket babrálta. — Éppen telefonálni akartam, — mondta, — azt hittem nem talál ide. Bólintottam és eszembe jutott, a mire figyelmeztettek, hogy óvatos legyek. — A kegyelmes ur ajánlotta önt, — mondta, *) Karinthy Frigyes legújabb kötetéből. az igazgató, — de különben magam is olvas gattam az írásait. Régi politikám, hogy törekvő, tehetséges fiatal embereket foglalkoztassak, uj erőkhöz jut az ember, önök meg hozzájutnak valamihez, a mi nélkül, akármilyen tehetség legyen valaki, nem viszi semmire. Megismerik az életet egy kicsit, közelről. Néhány bókot dadogtam, hogy mennyire csodálom az egész üzemet, bonyolult szálaival, a a mik egyetlen kézbe futnak össze. Kieresztett tokával hallgatott. — Most egy kisebb munkáról van csak szó, — mondta aztán hanyagul, — de ha meg leszünk elégedve egymással, akad utóbb egyéb is. — Oldalt nézett rám, hidegen, gúnyosan, kegyetlenül. — Nálunk lehet keresni. — Nevetett és megveregette a vállamat. Kínosan vigyorogtam, aztán megdermedt az arczom, Kívülről, a folyosó felől hosszan elnyújtott zaj zendült fel, bugyborékoló hörgés vegyült bele, majd minden dobpergetésbe fűlt. Az igazgató lenéző jóakarattal nézett rám. — Próbálnak, — nyugtatott meg, — ne féljen semmit. — Milyen érdekes, — mondtam, még mindig borzongva egy kicsit, — nekem még szokatlan . . . Hát ez igy megy, ilyen komolyan ? Felállt és zsebredugott kezekkel járkálni kezdett előttem. Most láttam csak, hogy biczeg. — Annak bizony komolyan kell menni, fiatal barátom. Ekkora üzemet csak nagy fegyelemmel lehet fentartani, mindenki a legjobbat kell hogy nyújtsa, ez nem játék. Sokba kerül a dolog és csak biztosra mehetünk, a közönség látni akar valamit. Nem szabad zökkenni semminek, mire elérkezik az előadás; a próbákon hulljon ki, a mi férges, gyönge, élhetetlen. Annak Össze kel! vágni, mint egy gépnek. Erőlködést, forgácsot, bibelődést nem szabad hogy lásson a közönség. Megállt előttem, vállamra tette mind a két kezét. — De az ilyen tehetséges művészembernek nem árt, ha egy kicsit bebukkant a kuliszák mögé. — Bizalmaskodóvá lett a hangja. — Mi? Magunkfajtát — nem sértem ugy-e ezzel — ez jobban érdekel, mint a nézőtér, a kész előadás. Mi, akik kicsináljuk a dolgokat, ugy-e? . . • Mi szeretjük közelről látni, hogy is készül a szenzá- czió? Részt venni benne, ugy-e? Aztán magának nem is árt, ha megismeri a dolog technikáját. Az illúzió vészit vele, de kap helyette valamit, a mi később többet ér majd, egy kis fölényt, egy kis iróniát, a mivel nagyszerűen el lehet igazodni az emberek között. És talán, — nyersen nevetett és rámkacsintott — talán egy kis pozicziót, később egy kis hatalmat ... mi, fiatal ember? Gondolja meg. Egy kis czimecskét esetleg . . . meg némi kiváltságokat, a mikről kevesen tudunk csak. Az asztalhoz lépett és megnyomott egy gombot. Vörös fénybe sötétült a szoba, s alig vettem észre, hogy a szemben levő fal lassan szétnyílik. Homályos mező terült el a falon túl, alkonyodó éggel, melyet bordó és sárgás sávok kereszteztek. Lejtős domb emelkedett, tetején elnyúló sövény. És hideg szél fújt.
