Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-10-26 / 43. szám
1916. október 26. NAGYBÁNYA 3 folyamán, vagy későbben is, itt-ott újabb vér- tetű-folt van, pl. valamely vékonyabb ágon, hajtáson, a hol a vértetü-foltot kátránnyal csak nehezen lehetne bekenni, akkor az ilyen fertőzött részt (pl. fattyú- vagy tősarjat) vagy egyszerűen levágjuk és megsemmisítjük, vagy ha a folt kisebb, azt valamely zsíros, olajas anyaggal (repceolajjal, terpentinolajjal, esetleg sűrű faggyúval) bekenjük. A ki kertjében használja a petroleumemulziót, az bekenheti a véres foltot ezzel is. A fő, hogy nyáron szórványosan mutatkozó vértetüfoltokról soha se felejtkezzünk meg. Vértetüvel fertőzött faiskolában, továbbá gyümölcsösben, valamint a hol a fák koronáját vértetü miatt felújították, akadhat a vértetii az illető fák gyökerén is, az alma és körtefán is. Itt a vértetiit úgy irtjuk, hogy a fa gyökerét egészen feltakarjuk és ezt előbb petroieumem- nlziónak vízzel mintegy 6-8-szor hígított keverékével bőven lemossuk s azután az igy lemosott gyökeret oltatlan mészporral körülbelül egy ujjnyira behintjük. Olyan oltványt vagy csemetét, melynek gyökere vértetves, szaporításhoz felhasználni nem szabad, hanem azt egyszerűen ki kell ásni és el kell égetni. Olyan kertben, a hol igen sürii a fák ültetése, ahol a fák koronája igen sürü, a vértetü ellen való védekezés nehéz, sőt igen sürü ültetésü kertekben lehetetlen is. Azért gondunk legyen arra, hogy fák ritkán álljanak és koronájuk is ritka legyen, hogy mind a levegő, mind a világosság jól járhassa át. Ennyiből áll a vértetü irtása, mely eleinte kitartó és alapos munkát, későbben pedig a megtisztított fáknak éber és gondos ellenőrzését követeli. A ki mind a kettőt pontosan és lelki- ismeretesen megteszi, az a bajtól megszabadul ; a ki pedig csak látszatra dolgozik, az nemcsak kiirtani nem fogja a vértetüt, hanem azt még el is szaporítja. HIRE k. Október 25. Személyi hírek. Színik Antal főmérnök pár napot városunkban töltött. — Thorma János festőművész Gyöngyösre utazott. — Schvarcz Menyus tart. huszár- hadnagy rokonai látogatására pár napot városunkban töltött. Áthelyezés. Boromisza Tibor dr. megyéspüspök Bujdos Balázs krasznasándoríalui s. lelkészt Nagybányára helyezte át. Legfelsőbb elismerés. Őfelsége a kiály elrendelte, hogy Izsák Elemér tartalékos hadnagynak az ellenség előtt tanúsított vitéz magatartásáért a legfelsőbb dicsérő elismerés újólag tudtuí adassák. A nagybányai rokkant katonáknak. A nagybányai rokkant katonáknak sirvilágitelenek a nők. A mi Julcsánk bezzeg nem érzett lelkiismeretfurdalást egy perczig se. Hej, pedig de sok gyilkosság szárad a lelkén !-Itt a tyuk, zászlós ur, alázatosan jelentem — löki be az ajtót kemény elhatározással Rózsa tizedes, a kilenczedik kerületből. — Vágjátok le! — parancsolom vérszomjas lihegéssel. Rózsa rámnéz fejcsóválva: — Megöljük ? . . . Kár volna érte . . . — Hallottad mit parancsoltam ? ! — Igenis zászlós ur - s azzal már megy is. Pár pillanat múlva éktelen sivalkodással egy kuszáit hajú valaki ront be a szobánkba. Rózsa utána. — Hát ez a lány kicsoda - kérdém a legjobb falatot földre ejtve. A tizedes csak ránczigálja, alig van már ruha a testén. — Úgyis levágunk, rongyos! - kiabál torka- szakadtából. De már erre képen teremtem az ipsét! — Vágod ám az öregapádat, ebadta fickója! — Hiszen a zászlós ur parancsolta - felel duzzogó méitatlankodással a legény. - Vágjuk j le a tyúkot, ez volt a parancs. Aztán tyúknak ez is tyuk, csak épp hogy kóser. — Zsidó lány — súgja a fülembe Sanyi, akinek egyszerre sehogy sem Ízlik a saját „sütése“. — Szép lány! - állapítja meg Séhne szakértelemmel. — Hisz szépnek szép - hagyom helyben én is - csak ne lenne ilyen cudar meleg idebent . . . Sokan vagyunk . . . tás megváltás czimén a N. és V. utján Kádár Antalné^lO koronát, özv. Bittsánszky Edéné 10 K, Égly Mihály 5 koronát adományozott. Legutóbbi számunkban 2557 K 88 fillért mutattunk ki. Az újabb adományokkal az összeg 2582 K 88 fillérre emelkedett. Újabb adományokat kérünk s különösen most, a halottak ünnepén ne feledkezzék meg senki a rokkant alapról. A halottaknak szánt virágokat áldozzuk most a hazáért megrokkant hősöknek ! Smaregla János. A lesújtóan tragikus véget ért Smaregla János városi aljegyzőt, honvéd főhadnagyot f. hó 19-én helyezték örök nyugalomra. Temetésén úgy szólván ott volt városunk egész társadalma, hogy megadja a végtisztességei beczézgetett tagjának, ki korai halálával belépett azon hősök sorába, kik ifjú életüket a hazáért áldozták föl. Testületileg vett részt a temetésen a város tisztikara, mig a koporsót a város hajdúi állották körül kivont karddal. Ott voltak a végtisztességen a városunkban időző összes katona tisztek, csendőrök s a vöröskereszt kórházban ápolt katonák nagy tömege. Az elhunytat nagy gyászpompávál ravatalozták. Ravatalát a koszorúk egész tömege borította és vette körül s a gyászszertartás alatt, melyet Soltész Elemér és Révész János lelkészek végezték, szem nem maradt szárazon. Az énekkar megható gyászéneke után megindult a hosszú gyászmenet ki a temetőbe. Bár az eső szitált, koporsót már régen nem kisért ki oly impozáns gyászmenet, mint az elhunytét. A sírnál Horváth Kálmán s. lelkész mondott könyekig megható imát, majd Égly Mihály főjegyző mondott rövid búcsúbeszédet. A beszédből kiemeljük a következőket: Keserves bajtársi kötelességet teljesítek, midőn e végső határállomásnál az utolsó Isten hozzád elmondására vállalkozom. Szavam megremeg talán, de még sohasem éreztem megrenditőbben annak igazságát, hogy minő gyönge, tehetetlen a szó a szivet facsaró fájdalmak tolmácsolására. Hiszen nézzetek e koporsóra s gondoljatok arra, aki messze idegenben teljesítette hazafiui kötelességét s ki messze idegenből mintegy ösztönszerüleg sietett haza —meghalni, hogy porlandó tetemei az édes szülőföldben pihenhessenek. Pár perez múlva már csak hárman ültünk a szobában.- Ülj le, édes csillogó szemű báránykám... ülj le no! . . . De ne ide! .. . tovább egy kicsit, még tovább . . . úgy . . . Honnan jöttél ? Valahogy elmesélte, hogy a faluba való. Nincs senkije, hozzátartozóit mind megölték. Maga csak úgy menekült, hogy Bolechovban volt akkor vásáron. Hallotta, hogy az oroszokat kivertük innen, eljött, hogy a kis ezókmókját összeszedje.- Aztán nem féltél ? A leány gyönyörű fekete szemeivel csodálkozva nézett rám.- Tudom, hogy maguk nem bántanak — mondta csendesen, meggyőződéssel. - Valószínűleg az én ártatlan arczom keltette fel benne ezt a határtalan bizalmat. Rá is szóltam Sanyira:- Csak odébb az agarakkal! Maradj a helyeden, onnan is hallhatod ... A mellemet meg jól kidüllesztettem. Hiába, az se utolsó, ha az embernek olyan becsületes képe van . . . Nagyokat nyelve, hallgattuk a leány csacsogását, aki eyy perczig se gondolt arra, milyen fura helyzetbe hozott bennünket. Elfogulatlanul beszélt, nevetett, sőt a paprikás csirke készítéséhez is hozzálátott. A kendőjét ledobta s a vékony nyári blúz alól fiatalsága csak úgy sugárzott felénk. Természetesen nem zavartuk ki az éjszakába, helyet csináltunk neki. Puha szalmaágyat.- Gute Nacht! - kiáltotta nevetve, mig mi a másik sarokba dideregve imádkoztunk.- ... és ne vigy minket kísérteibe. Már maga az is nagy tragédia, hogy fiatal kora daczára, két évi emberfölötti küzdelmek után sem érhette meg a diadalmas békét, melyre oly vágyakozva gondolt s ve- rejtékes fáradozásainak, szenvedéseinek nem élvezheti majd jól megérdemelt gyümölcseit. De e tragédiát szinte mithoszi arányokra növeli az, hogy itt a sir szélén látjuk a roskadozó édes anyát, a néma fájdalomban vergődő fiatal arát, - lombhullató őszt a virágos tavasszal ölelkezve - amint együtt siratják veszendőbe szállt reménységeiket. Hol találjak én szavakat az ő vigasztalásukra, az ő megerősítésükre? Hol találjak én szavakat annak bizonyítására, hogy minden igy van jól! A megpróbáltatás e nagy napjaiban nekünk is 0 felé kell fordítani szemeinket, a véghetetlen Irgalmasság felé, ahová e világégésben milliók és milliók fordítják gyászfátyolos arczaikat, kik mind mind elvesztett szeretteiket siratják! A minden sebet gyógyító Irgalmasság enyhítse, gyógyítsa a Ti fájdalmaitokat is! Enyhítse, gyógyítsa az a fölemelő tudat, hogy a kedves halott a mi drága magyar hazánkért vérzett el a kórágyon is. Enyhítse, gyógyítsa a Ti fájdalmaitokat a mi együttérzésünk, akik igazán, őszintén, egész szívvel osztozunk gyászotokban. Mi is siratjuk a boldogultat, ki nekünk kedves, szeretett kollegánk volt, ki egész ember volt mindnyájunk szemében s akinek emlékét ápol- ápolgatni, megőrizni mindnyájunknak szent kötelessége. Kedves elköltözött Barátunk! Siri nyugalmad legyen csöndes s nemes lényednek szelíd emlékezete hozzon vigasztalást szeretteidre is. A búcsúbeszéd elhangoztával leeresztették a koporsót s az énekkar gyászmelódiája mellett mély meghatottsággal oszladozott szét a nagy közönség. Közgyűlés. A nagybányai gazdasági egyesület gyümölcsértékesitő r.-t. a részvénytakarékpénztár helyiségében folyó hó 28-án déluután 3 órakor rendkívüli közgyűlést tart, melyen a felszámolás felett is döntenek s megválasztják a felszámolókat. Kérelem. A vöröskereszt kórházának közadakozásból összegyűlt ágyhuzatai két évi használat után nagyon elrongyolódtak, miért is kérjük a Ezután már ez igy ment napokig. Eldugtuk a kincsünk, hogy senki meg ne lássa. Versengtünk a különféle találmányokkal, csakhogy neki örömet szerezzünk. Közben azonban tapasztaltuk, hogy a helyzet kezd tűrhetetlen lenni Ez a lány nagyon szép, mi már nagyon hosszú ideje egyedül vagyunk s mind a hárman olyan fiatalok. — Holnap visszamehetsz a városba — szóltam csendesen egyszer, amikor a kezünk össze= ért és ő elsápadt, én rajiam meg végigfutott valami csudás, bágyasztó forróság. Utolsó délután szétnéztünk a faluban. Mind a hárman nagyon elkeseredett hangulatban voltunk. Bementünk a feldúlt papiakba. Hat szobája tele szétszórt holmival. Egy sált, női csipke legyezőt és egy virágvázát becsomagoltam a hátizsákomba. Sanyi a zongorához ült. — Ne küldjön el! - esengett halkan szép kis barátnőnk s megszorította a kezem. Megszédültem. A forró ajka már ott lihegett közel a számhoz, amidőn egy távoli dörrenés s utána éles sivitás . . . majd tiz, húsz . . . Keresnek az orosz gránátok . . . Felugrottam, ki a házból, mert mindannyian itt pusztulunk! Amint kiléptünk, egy srapnell csattant el felettünk. Az én kis madaram összeesett. Egy buta ólomgolyó végzett vele. Szépen eltemettük, elsirattuk. Sanyi rám nézett hosszan, bensőségesen. — Ki tudja miért ? . . . Jobb igy! . . . Ifj. Pintér Imre.