Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-10-12 / 41. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Az élelmezési központi diktatúra. Október 11. Szterényi József volt kereskedelemügyi államtitkár a P. H. tudósitója előtt részletesen nyilatkozott a tervbe vett élelmezési központi diktatúráról. Miután ez érdekes nyilatkozat teljesen fedi azt a felfogást, melynek az élelmezési központtal szemben mi is kifejezést adtunk már, közöljük e nyilatkozatot egész terjedelmében, főleg az okból, hogy a közönség teljesen tájékozódva legyen afelől, mit várhat a tervezett központtól? Szterényi nyilatkozata igy hangzik: Az élelmezési központ felállításával ismét elkéstünk. Sajátságos jelensége a háború egész gazdasági politákájának nálunk, hogy minden intézkedéssel elkésünk. Végig a háború egész ideje alatt ez a késedelem az egyik jellemző tünet, a rendeletek tömkelegé a másik. Egy intézkedés, mely ma helyén lenne, sőt szükséges volna, két-három hónap múlva kiadva, már hatástalan lehet, erre bőségesen van élelmezési politikánkból példánk. Az élelmezési központtal majdnem igy leszünk, indítványoztuk többen már másfél éve, utoljára - ha emlékezetem nem csal — a múlt évi képviselőházi élelmezési vita során, reámutatva arra a lehetetlen helyzetre, mely a kérdésnek három minisztérium illetékességi körébe való tartozása következtében szükségképen előáll. Akkor uj termés előtt állottunk ismét és alapjából lehetett volna egy rendszert felépíteni, amint azt viszonyaink megkövetelték volna. A kormány idegenkedett egy újítástól és feleslegesnek jelentette azt ki, mondván, hogy az élelmezési ügyek intézése elég közvetlen, gyors és megfelelő. Hogy nem az, ezt az érdekelt közönség tudja, illetve érzi legjobban. Azóta megjelent egy kötet újabb rendelet. Még csak meg sem értették a trhlső hatóságok az egyik rendelet, már kaptak egy másikat, egy harmadikat és ki tudja hányadikat, de az élelmezés nemcsak nem javult, hanem határozottan romlott, amint hogy - sajnos - szinte nap-nap után romlik és maholnap csak a vagyonos osztály lesz abban a helyzetben, hogy rendesen táplálkozzék. De ne higyje senki, hogy olyan nagy hiány van az élelmi czikkekben nálunk, hogy indokolt lenne ez a helyzet. Szó sincs róla. Csaknem minden fontosabb élelmi czikk van elegendő mennyiségben számunkra, de nem jut akkor és úgy a közönség körébe, amikor és ahogyan kellene. Mesterségesen csinált helyzetekkel állunk szemben, melyeknek a kormány késedelmes és igen gyakran meg nem felelő intézkedései még segítségére jönnek. Természe- tesen akaratlanul, mert a jóakaratot nem lehet tőle megtagadni. Csakhogy jóakaratból nem lehet megélni. Csak egy kis példát akarok felhozni állításom igazolására. Maximálták — jó későn - a szalonna árát. Azóta nincs szalonna cs ez természetes, meri. rít-m maximálták az u. n. császárhusét. Mihelyt azonban a dupla-áru császárhust keresi valaki, ugyanabban az üzletben azonnal megkapja. Még pedig bőséges mennyiségben. Ilyen példát bővében lehetne felhozni. Avagy ott van a czukor kérdése. Intézkedtek a czukorfogyasztás szabályozása iránt, de csak félig ismét és érintetlenül hagyták a legnagyobb czukoríogyasztót, a czukorgyártást. A czukorra vonatkozólag különben, csak úgy mellékesen akarom megjegyezni, hogy ezt a virágzó nagy iparágunkat az elhibázott kormányzati rendelkezések nagy veszedelemmel fenyegetik és ha idejekorán nem térünk észre, a következő évek kínos meglepetéseket hozhatnak nekünk czukoriparunk terén. Ez pedig nem lehet reánk nézve közömbös — valutáris okok- ból gém és ha már ipari és mezőgazdasági érdekeink nem bírnak döntő befolyással e kérdés elbírálásánál, pedig elég okunk lenne rá, hogy bírjanak, ne feledjék el legalább a valuta-érdekeket, hisz a fa- és czukor két legfőbb kiviteli ézikkünk. Azonban Önök nem ezekről kívánják az én véleményemet hallani, hanem a tervezett központról. Mint említettem, kissé elkésettnek tartom ezt az intézkedést, mert benne vagyunk már erősen az idei termés felhasználásában és különösen a legnagyobb fogyasztó, a vidéki gazdaközönség erre az évre már túlnyomó mértékben berendezkedett élelmiszer szükségletével. Hogy ez mit jelent, azt talán feleslegeg bővebben tárgyalni. Azután lehetetlen lenne most gyökerében megváltoztatni az annyira elhibázott élelmezési rendszert. Erre is csak egy példát. Miért kellett nálunk az ország egész gabonatermését megmozdítani és egy szervre — a HaJiterinéiiy r.-t.-ra — ruházni, mikor arra semmi szükség nem volt és ez csak nehézségeket okoz? Németországban a Kriegs- getreidegesellschaft csak a katonaság és lakosság 20 százalékának szükségletét fedezi, a többi 80 százalékot a községek, városok és ezekből alakult csoportok maguk, minden más beavatkozás nélkül intézik. És ez természetes is. Mert ha tudjuk, hogy pl. Kolozs vármegye termése a saját szükségletének — az egységesen megállapított fogyasztási mennyiséget értve alatta,- 60 százalékát saját terméséből fedezheti, akkor nem lett volna szükséges azt a 60 százaA „Nagybánya“ tánczája. A főtörzsorvos szive. — Történet a vadovicei kórházból. — Herr von Radimesser Oberstabsarzt. A rohanó, véres áradatból ragadom ki ezt a nevet. Nem ismeretlen immár, hiszen a legfelsőbb királyi kegy vont koszorút köréje. A Pesti Napló közölte már, hogy Radlmesser Károly egészség- ügyi főnök, főtörzsorvos, egy Lopienuk helység mellett lévő düledező majorban elhelyezett se- gitőhelyen, amelyet a becsapódó ellenséges srapnellek már majdnem teljesen szétlőttek, a legnagyobb golyózáporban a nehéz sebesültek százait, köztük az orvosokat is, egymaga kezelés alá vette és sikerült valamennyit, dacára az ellenséges tűz fokozódó erejének, biztonságba helyeznie. Őfelsége a rettenthetetlen főtörzsorvosnak a Ferencz József-rend lovagkeresztjét adományozta a katonai érdemkereszt szalagján. Ebből a híradásból megtudtuk, hogy Radlmesser főtörzsorvos hős katona és önfeláldozó orvos. Hogy a bátor szive alkalomadtán milyen lágy ennek a finom, kedves öreg urnák, azt egy emlékezetes napon magam tapasztaltam. * Mikor megérkeztem az állomásra, már teljes gőzzel, indulásra készen állt a sebesültszállító vonat. Az ablakokból bepólyált fejű, bekötött karú kidőlt katonák szomorú, bágyadt mosollyal nézegették a tüzérek munkáját, mint etetik szüntelenül a falánk, orditó szörnyetegeket: az állomás mellett felállított két harminc és feles acélóriást. Amig visitva rohant tova a löveg, elhalt a szó a fiuk ajkán, de amint nagyot csattanva, célhoz ért, újra felszabadultak a lelkek, megindult a félbemaradt beszélgetés ismét.- Haza megyünk, komám ? — kérdi min- denik, akinek beszélni való ereje van s hogy a bizonytalanság teljesen el ne epessze aggódó szivüket, megkérdezik a vonatkísérő orvost.- A súlyos sebesültek - feleli pár napig itt maradnak, azután mennek haza. A könnyű sebesültek egy közeli kórházba kerülnek. Lett erre nagy riadalom. Valamennyi megrohanta: vájjon súlyos sebesült-e ő vagy sem? Sok mosolygó arcz vált egy pillanat alatt kesergővé. Mennyi megriadt tekintet, nehéz sóhaj, kicsorduló köny a szemekben. Az egyik, akinek csak a combja van átlőve, irigykedve nézi a hordágyon mellette kínlódó szerencsétlen társát, akinek a karját vitte el egy bolond srapnell. Hiszen ez haza mehet! A honvágy oly erős itt, hogy nem akadna egy se, aki karját, lábát oda ne adná, csakhogy haza mehessen. Egy napra, csak egy napra! Aztán hat hónapig ismét szívesen vissza . . .- Ha felgyógyultok, szabadságra azért ti is hazamehettek! - nyugtatja meg az állomás- parancsnok-őrnagy az elcsüggedt legényeket. Kigyulnak a szemek.- Éljen az őrnagy ur! - kiáltanak egy szivvel-lélekkel s majdhogy a nyakába nem borulnak. Tüszkölve, óvatosan, csendesen megindul a vonat. Ezer fej az ablakokban.- Szervusztok fiuk! . . . Isten veletek! — búcsúznak szomorúan azoktól, akik ottmaradtak, kitartani, küzdeni tovább az elvesztettek helyett is. Bársony pamlag, forró tea. Csend ... Ki gondolta volna ezt tegnap este még, amikor a havat lefölözve oltottam szomjamat. Valahogy nagynehezen elhelyezem megmaradt rongyaimat s úgy futólag leltárt is veszek róluk. Látcsövem, pisztolyom, egyik kenyértarisznyám, benne három és fél kiló hazai szalonnám, hiányzik. No, ezekre már keresztet vethetek! Csizmámat, amely ekkor már kerek egy hete nem került le a lábamról, nagynehezen félkézzel sikerül le- ráncigálnom. Egyben - a meggondolatlan művelet következményekép — sikerül a csizmám belsejében nagymennyiségben elhelyezett mele- gettartó szalmatörmeléket szerte szórnom a fülkében. Hiába. Az ember elszokik a szalonoktól . í . Végig nyújtózom. Aludni szeretnék, mert hiszen a szemem majd le ragad , de nem tudok. Az öröm és kétkedés úrrá lesz kimerültségem felett is. Vájjon hova visznek? Haza kerülök-e? Ezek a kérdések gyötörnek szüntelen. Neu-Sandez . . . Limanowa . . . Jordanow . . . mindmegannyi ismerős helyek. Nem állunk meg egyiknél se. Tovább, csak tovább! . . .- Hova visznek, doktor ur? Magyarorr TO
