Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-09-28 / 39. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. szeptember28. csak a vendéglőkben s a nyilvános étkező helyeken. A magánházak konyháit e rendelet nem érinti. Miért? Mire való e félintézkedés, mely éppen e tekintetből igazságtalan is. Mert ami helyes és szükséges a nyilvános étkezdékben, helyes a magánkonyhákon is. S ha a zsirtalan és hústalan napokat a magán konyhákra is kiterjesztenék, e rendelet akkor szolgálná igazán a czélját, mert a zsirban és húsban való megtakarítás igazán számottevő mennyiség lenne. A mai szervezet, illetőleg szervezetlenség mellett azonban semmiféle rendelet erélyes keresztülviteléről nem lehet szó. A gyárosok tehát ezt az indítványt teszik a kormánynak: Az egyetlen, amitől az élelmezési kérdés helyes irányba való terelését várjuk, az élelmezési diktatúra. Csakis akkor és úgy fognak tűrhető állapotok az élelmezés terén bekövetkezni, ha a kormány rászánja magát arra, hogy egy erre alkalmas személy kezében összpontosítja a lakosság élelmezésére irányuló minden hatalmat és pedig mielőbb. Erre hivatott személy — mert tagadhatatlan, hogy minden az illető személyiségétől függ — teljhatalommal a kezében, rekvirálási joggal, megállapítási joggal, büntető joggal, képes lesz az ország élelmezését tűrhető feltételek mellett még hosszú időre biztosítani. Ez a kívánság most teljesedik. A kormány bejelentette, hogy ki fogja nevezni az élelmezési diktátort, vagy minisztert. De mondják nagyon helyesen a gyárosok : minden a személytől függ. Nem attól, hogyan hívják az uj miniszter-diktátort: Kissnek-e, Nagynak-e, Kleinnek-e, Grósznak-e? Hanem, hogy micsoda hatalmat adnak a kezébe s hogyan tud vele élni? A közigazgatási és kártyaadó. Szeptember 27. Az egyetemes és egységes városi adórendszerbe tartozik a közigazgatási és kártyaadó is, mint olyan adó, amelyek a többi még A sikoltó trombita világos, éles hangja be- lenyilalt a rettenetes, nyomasztó ágyudörejtől elkábult agyamba — valami érthetetlen düh fogott el — elragadtam egy puskát, ami előttem hevert és ugrottam előre. Magam is megborzadtam attól a rekedt, állati hangtól, amely kiszáradt torkomból kitört, mint egy tébolyodott üvöltöttem a hurrát és futottam előre, ahogy a lábaim bírták, mellettem, mögöttem ordító, ziháló, lihegő ember-állatok, akikben minden idegszál reszketett már az öldöklés, gyiikolás vágyától . . . Éles jajszóval bukik fel egy kettő, négy itt is, ott is, mellettem egy öreg, nagybajuszu ember zuhan végig a földön, puskája karikázva repül el - csak tovább! Recsegés, robbanás, sziporkázó tűz — valami ellenállhatatlan erő megragad, megforgat és földhöz vág, hogy ropog minden csontom — agyvelőm meglódult, lélegzetem eláll, a szemem előtt tüzes szikrák cikáznak. — Gránát volt — a légnyomás! Szédülő fejjel, csengő, zugó fülekkel, tántorogva feltápászkodom, mint valami homályos üvegen át látom magam előtt a töltést — az első legények alakjait a tetején - hullanak, rettenetes groteszk mozdulatokkal, gurulnak lefelé a töltés oldalán . . . Hurráh! - ezer torokból zug körülöttem. Megérkezett a tartalék, az eszeveszettt roham forgószélként ragad magával - a föld emelkedik - fel a töltésre - nem tudok, nem látok semmit, csak ordítok, folyton, rekedten, nem tudom, mit, csak ordítok, és futok, mászok, rohanok előre ... Fenn vagyunk ... a túlsó oldalon nagy, széles kilátás - gőz- és füsttenger, ott dől a felsorolt adókkal kapcsolatosan megvalósításuk esetén az összes városokra nézve lényeges jövedelemül szolgálnának. A közigazgatási adó egyike azon adóknak, amelyről eddig említést is alig tettek nemcsak a városi háztartások rendezéséről most folyó eszmecserék folyamán, hanem azelőtt is, mikor a városok részére valamelyes uj jövedelmi forrás kínálkozott. Bármily kevés szó esett az ez- ideig erről az adóról, még sem lehetne azt állítani, hogy teljesen ismeretlen lenne. Ugyanis több város behozta már ezt az adót, nem is a csak most közelebbről lefolyt időkben, hanem amikor még csak kisértett az önálló városi jövedelmek megvalósításának kérdése és hogy azóta egyszer sem hallottunk szót arról, hogy valamelyik város erről a jövedelméről lemondott volna, jele annak, hogy a hozzáfűzött várakozásoknak teljesen megfelelt. Közigazgatási adó megfizetésére lenne köteles mindenki, aki a városi közigazgatási ténykedését magán érdekében igénybe veszi. Aki ugyanis a városi közigazgatást ismeri, nagyon jól tudja, hogy ezer és ezer alkalommal ezer és ezerféle dologról kérnek a várostól különféle bizonyítványokat és igazolványokat. A sokféle magánérdeken kivül erre kényszerítik a feleket a különböző törvények is, a melyek előírják, hogy bizonyos kérelemhez és pályázathoz milyen közhatósági bizonyítványok szükségesek. Hogy csak a leggyakrabban előforduló esetekről szóljunk, a város nap-nap után nem egy erkölcsi, szegénységi, helyhatósági bizonyítványt állít lei, s emellett különféle tényekről száz- és száz igazolványt. Már most, ugy-e, semmi csodálkozni való nem lenne azon, hogyha a város a megengedett kiállítási dijon kivül, mely a kiállítóé, a közpénztár javára pár fillér dijat kíván nem annyira a fizikai kiállításban foglalt ténykedéséért, mint inkább azon erkölcsi ténykedéséért, amelylyel a fél állításait vagy egyes tényeket teljes felelőssége mellett erkölcsi súlyával és tekintélyével valódiaknak ismer el és mindenkivel szemben kinyilvánít. A minden adó alapját képező erkölcsi jogosultságot tehát ennél az adónál is a világosan kidomborodó „do ut des“ ténye adja meg. Tudvalevő ugyanis, hogy minden adóelmólet egyetért abban, hogy az adó tulajdonképen bizonyos állami vagy közhatósági ténykedésekért járó ellenszolgáltatás. Csupán abban térnek el az egyes elméletek egymástól, hogy az államnak vagy közhatóságnak különféle szolgáltatásaiban vélik feltalálni az ellenszolgáltatásra jogosító alapot. A „do, ut des“ elvén kivül van még egy körülmény, ami jelen adó megfizetését mindenki részéről indokolttá teszi. Ez a közigazgatási hatóságnak ténykedéséből a félre háramló anyagi és erkölcsi haszon. Erkölcsi haszon háramlik a félre például egy erkölcsi bizonyítvány kiállításából, anyagi haszon pedig a mindenféle pályázathoz szükséges szegénységi bizonyítvány kiadása folytán. A legalaposabb erkölcsi jogosultságon kivül végül indokolttá teszi ezen adó behozatalát technikai megvalósíthatóságának szerfölötti köny- nyüsége islAz egész adó levonása ugyanis nem áll egyébből, mint a kiállított bizonyítványok és igazolványokra való, különféleségük szerint a rendes bélyeg illetéken felüli, rendes pár fillér értékű, „városi bélyegjegy,, ráragasztásából, amelyet a kiállító mindenféle más szerv közreműködése nélkül egymaga is elintézhet. * Mig az egyetemes városi adórendszer általunk állított I. csoportjába tartozó adók tegynémelyikét egyik-másik város már megvalósította, igy tehát ezek valójában nem ismeretlenek, addig a kártyadó sehol, még megvalósitva nincs, habár többször és több helyütt lett ennek behozatalára Ipropozició téve. Hogy a városok ezzel az adóval idáig még nem foglalkoztak, annak oka az lehet, hogy idáig még nem lehetett olyan „módust“ kitalálni, amely ezen adó teljes kihasználhatását és a városok kijátszha- tatlanságát, lehetővé tenné. Ezen adó erkölcsi jogosultságának alapját egyrészt az a jogos kivánalom képezi, hogy minden kártyajátékból, mely teljesen felesleges és káros s e mellett nem a legideálisabb szórakozás, legalább a köznek legyen valami haszna. Minden kártyajáték ugyanis — eltekintve a tiltott szerencse játékoktól — szórakozás. Minden szórakozás, vigalom, mert hiszen minden vigalom szórakozás. Ennélfogva a kártyajáték is nem egyéb vigalomnál s éppen ezért mondtuk és állítjuk azt, hogy a kártyaadó megoldható a vigalmi adóval kapcsolatosan épp úgy mint a pezsgő adó a fényüzési adóval kapcsolatosan. Ezzel azonban nem állítjuk azt, hogy a kártyaadó sajátos természeténél fogva nem oldható meg, mint különadó is. Mivel ez az adó, mint fentebb is említettük, idáig még sehol megvalósitva nincs, talán amint mondtuk, külső megvalósíthatóságának nehézség* miatt, mi részünkről úgy találnék ezt a kérdést megoldhatónak, hogyha ez az adó kávéházankint és mulatóhelyenkint a valószínűségi számítások megejtése alapján vagy kontigentáltatnék, vagy pedig a tulajdonos által egy összegben megváltatnék. A kártya adóval kapcsolatosan említjük, meg, hogy kitűnő adóalapokul kínálkoznak a szállodai bejelentő lapok és a főpincéri számofekete füst a fák mögül - ott robbannak a gránátok, ott van Grodek - előre, előre, előre,- lódulunk lefelé a töltés másik oldalán - előttünk rohan már az első rajvonalunk, melytől elmaradtam — valami piszkos, zöldes gombolyagba botlottam, — sárga, vörösszakállu, meredt arc, üveges szemek, - orosz, — ott még egy,- brr! - gránát vág le, szerencsére messzebb,- nem látok semmit a füsttől, - lihegve meg kell állnom, mellem zihál — nem bírom tovább ezt a veszett versenyfutást, térdeim reszketnek — előttem hallom az ordítást, „Hurráh, hurráh !“ — üvölt a trombita! Nem bírják az idegeim! — Kell menni, előre, utói kell érni őket! Görcsös kéz ragad meg — egy sebesült orosz, arcán a vér csurog, vonszolja magát, hebeg, nyöszörög — egy rántással lerázom és futok a többi után . . . Egyszerre megtorlódik a tömeg — itt vagyunk a szélső házak mellett - épen kábító recsegéssel dől ki egy magas fa és tompa zuhanással fekszik végig a fölvert fehér porfelleg- ben, — előttem füst gomolyog - vörösen czi- kázó lángok ragyognak a szemembe . . . Őrült tombolás, eszeveszett forgataga az alakoknak — az oroszok ellentámadásba mennek át! — A bóditó füst és portengerben csak a tömeg hullámzása látszik, fölemelkedő és lehulló puskatusok, bőszült csataorditás, rémes sikoltások, jajgatás, szitok, átok . . . Mögöttem újabb csapat jön rohanva, elvadult arcok, öklelő szemek, remegő öklök - belódulunk az előttem tomboló káoszba — s attól a perctől fogva nem emlékszem tisztán, mi történt. Úgy homályosan látok magam előtt egy véres kezet, hiányzó ujjakkal, amely egy kardot igyekszik elkapni — átbotlok két, a földön hen- tergő, dulakodó alakon - egy fiatal, sápadt arcz előttem, kétségbeesett szemek -- védőleg tartja maga elő kezeit - én eszeveszetten ragadom meg a vállát és revolveremet az arcába nyomva, elsütöm - az alak eltűnik súlyos zuhanással! Két kar ragad meg hátulról, dühös orditás hangzik a fülembe — most végem! - kétségbeesett rántással szembefordulok támadómmal — vörös, izzadságtól csurgó, szakállas arcz, véres szemek — ölre megyünk, nekizuhanunk egy falnak — fentről hull a tégla, vakolat — siirü, fojtó füst, arcomon érzem az orosz forró, bűzös lehelletét, nyála a szemembe freccsen, az un- dórtól, halálfélelemtől tébolyultan beleragadok arcába, marcangolom az izzadt húst, borzadva érzem, hogy mélyed az ujjam a szemébe, puha, folyós anyag — állati hördüléssel megragadja a kezemet, facsarja irtózatos erővel . . . ekkor jut eszembe, hogy a másik kezemben szorongatom a revolvert - egy görcsös nyomás, durranás, mindketten lezuhanunk . . . A főhadnagy elhallgatott és arcát törülgette. A szemének valami ijesztő, merev nézése volt. Megnyugtatókig simogattam kezét.- No, no, főhadnagy ur — talán hagyjuk abba — igazán felkorbácsolja az idegeket. — - Te is izgatott vagy! — Nem, nem, tudod, gyötör, kínoz ez a véres emlék, talán jobb, ha elmondom, kiadom magamból. Különben sem jön már sok. Mig én ott néhány percig — vagy egy óráig, vagy egy pillanatig, mit tudom én, meddig - élethalál-
