Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-08-17 / 33. szám
2 NAGYBÁNYA 1916. augusztus 17. tett volna, rossz néven sem lehet venni. Hisz olyan könnyen felvetődhetik a kérdés : ha az én fiam, ha az én férjem a harcztereken vérzik, miért nincs ott ő is? Miért van fölmentve? Tagadhatalan, hogy az ily fajta kérdések többnyire a semmitsem mérlegelő elkeseredésből fakadnak, de az is igaz; hogy vannak olyan szórványos esetek is, amidőn az ilyen kérdéseknek nagyon is nagy jogosultságuk van. A kivételes helyzetet kivételes ellenszolgáltatással illik honorálni. S ez ellenszolgáltatások különösen a fokozottabb inunkában s a humanitárius téren való exczellálásban jelentkezzenek. Akit jó sorsa megőrzött attól, hogy végtelen szenvedésekkel s vérrel áldozzanak a megtámadott hazának, legalább áldozzanak azzal, hogy segítsenek a könyeket letörölni s a romokat újra építgetni. Ennyit bizonyára jogosan elvárhat tőlük mindenki! Végezze a háborúban mindenki komolyan, szorgalommal a kötelességét; gondoljon mindenki a viszonyok rendkívüli voltára, arra, hogy szenvedések, gondok között járunk-kelünk. Nem kell örökös könyek között élnünk, de gondoljon mindenki arra, hogy özvegyek és árvák vannak körülöttünk, dús aratása van a halálnak és ily időkben a henczegő vagy duhaj viselkedésnek nincs ideje. Ha mindenki, a felmentett épen úgy mint a katona egyforma komolysággal végzi a feladatot, amit a háború reá rótt, a nehezebbet, a veszélyesebbet épen úgy, mint a könyebbet, ha mindenki olyan öntudattal fog munkájának élni, aminővel közérdekű munkásságot szoktak végezni s ha mindenki ott lesz a caritas lobogói alatt, akkor nem fognak szemet szúrni a fölmentettek sem! Nagybányai festőművész hadifogságban. Augusztus 16. Tiz évvel ezelőtt, 1906. nyarán egy nyakas, kálvinista fiatalember kezdett festegetni a nagybányai művésztelepen. A pelyhes állu fiatal festőművész csakhamar feltűnt egyéni, eredeti pik- turája, magyaros, szinpompás képei kiemelkedtek a többi festőnövendékek képei sorából s Bálint József, a fiatal festő, csakhamar egyik legígéretesebb jövőjű festőművésze lett a nagybányai festőiskolának. A következő években már önállóan dolgozott s amikor 1912-ben az emlékezetes jubiláns kiállításon résztvett, akkor már rajztanára volt az egyik nagyváradi polgári iskolának s Mathis, Cezanne és Van Gogh hive, a sárospataki esperes festőfia a Miénk festőcsoport kiállításain is sikereket aratott s nevét Párisban is ösmerték a piktor körök. Bálint József azután elkerült Nagyváradról s a háború behívóparancsa Ungvárott talált rá, ahol az állami ipariskolának volt rajztanára. Bálint József mint póttartalékos közember vonult be s csakhamar a frontra került. Harcolt a Kárpátokban és ott küzdött azoknak a hős fiuknak soraiban, akik a világra szóló gorlicei áttörést kivívták. Kevéssel azután megsebesült, de csakhamar kiheverte és ismét a fronton találjuk a nagybányai festőművészt, aki a pihenés perceit arra használta fel, hogy magyar lelke szent érzéseivel a lövészárokban is színes rajzokat készítsen. Temérdek érdekes szines vázlat gyűlt össze a Bálint József hátizsákjában, haza is küldözgetett belőlük s mi itthon csodálkozva figyeltük erős karakterű tehetsége csodás kibontakozását. Az ősz folyamán egy roham alkalmával Bálint József orosz hadifogságba került. Mikor fogságba jutott, ott is rajzolgatta az | idegen orosz tájakat és a bánatos fogságba esett kunsági fiuk arczait. A kazáni fogolytábornak ő lett a festője, aki lerajzolgatta levelezőlapokra a fogolytársait. Az ott levő magyarok mind ilyen kártyákat küldözgettek haza. Sárospatakon egész sereg portrait jár kézről- kézre. Most Nagyváradra is küldött egy rajztanár kollegájának ilyen kártyát s azt Írja, hogy az orosz fogságban is a művészet volt a megmen- tője, mert mint legénységi sorban szolgáló embernek eleinte igen rossz dolga volt a fogságban, de a rajzainak hamar hire terjedt az orosz tisztek körében is, a fogolytábor őrizetére rendelt orosz tisztek között pedig akadt egy Párisban tanult festő, aki pártfogásába vette Bálint Jóskát. Csakhamar festékhez jutott s egy csomó értékes képet festett a hadifogságban. A képek feltűnést keltettek s mikor az orosz Vörös Kereszt egyesület hölgyei Tatiána herczegnővel meglátogatták a kazáni fogolytábort, megmutatták neki a magyar festő képeit. Azóta Bálint tiszti ellátásban részesül s a képeit elvitték Moszkvába, ahol a magyar, török és német hadifoglyok munkáiból kiállítást rendeztek a hadifoglyok javára. A kiállításra Bálint Jóska egy csomó magyar tárgyú képet festett s Írja, hogy az orosz tisztek nagyon megszerették s folyton Tokajról kell nekik mesélni, mert semmi mást nem ismernek Magyarországból, csak a tokaji bort. Ha tud szerezni a nagybányai művészetnek az orosz földön, hadifogságban is elismerést, az igazi művész. (H. ö.) hírek. Augusztus 16. Személyi hírek. Thordai Lajos fővárosi fogalmazó szabadságidejére városunkba érkezett. — L. Berks Lajos járásbiró négy heti tartózkodásra városunkba érkezett. Főhadnagyi kinevezések. Ő Felsége a király berenczei és járdánházi Kováts Géza 27. számú tábori tarack ezredbeli hadnagyot, 1914. évi november 1-től számítandó ranggal főhadnaggyá; Bohatiel Kornél 5-ik gyalogezredbeli hadnagyot szintén főhadnagygyá nevezte ki. Hadnagyi kinevezés. Őfelsége a király Kupás Gyula városi közgyámot, tart. hadapródot had- nagygyá nevezte ki. Iffieghivó. Ő Felsége apostoli kirá- lyunk születésének 86-ik évfordulóján augusztus 18-án, a helybeli Vörös-Kereszt kórház vezetősége, a sebesült hősök részére hazafias ünnepélyt rendez a kórház kertjében, melyre a város közönsége ezennel tisztelettel meghivatik. Az ünnepély kezdete délután 6 órakor. A legmélyebb részvéttel közöljük a gyászhirt, hogy Lovrich Gusztávné szül. Hará- csek Emma f. hó 13-án, életének 70-ik évében váratlanul jobblétre szenderült. A boldogult hült tetemeit Nagybányára szállították s itt helyezték örök nyugalomra a családi kriptába igen nagy részvét mellett. A család a következő gyászjelentést adta ki: Lovrich Gusztáv mint férj, dr. Lovrich István, dr. Lovrich József, dr. Lovrich Gyula mint gyermekei, dr. Lovrich Istvánná szül. Tauffer Margit mint menye, Lovrich Józsika mint unokája, Harácsek László mint fivére, Harácsek Lászlóné szül. Hock Irén mint sógornője fájdalomtól megtört szívvel jelentik, hogy a legjobb, legodaadóbb, leghűségesebb feleség, édesanya, anyós, nagyanya, testLovrich Gusztávné. szegve, — hogy ez az utolsó farsangod, hát vagy kihasználod az időt, vagy örökre otthon maradsz vénleánynak . . . A leány elnevette magát kényszeredetten, szinte keserűen. — Oh, oh, mama, — mondta nem minden gúny nélkül, — az eset nem oly súlyos, mint gondolod. Ha akarod, visszaszivhatom azt az ostoba négyest. Az anyabáróné legott átcsapott a másik szélsőségbe. Megölelte leányát és elkezdett sírni. Csak úgy szokásból, mert igen megszerette a mártir-szerepet. — Tedd azt — zokogta - te édes, te drága! — Megteszem . . . II. Beharangoztak a második négyesre . . . Karsay István meghajtotta magát Luci előtt. — Szabad kérnem . . . A szép, vöröshaju leány ráemelte csodálkozó, nedves fényű szemét. — Hogyan, Karsay ? . . . Nem értem . . . — Kezdődik a második négyes — világosította fel a fiatalember gyanútlanul mosogva. Úgy örülök neki, hogy magával táncolom. — Velem ? Az albiró elsápadt. — Igen — mondta vontatottan — csak nem felejtette el! — De — hazudta a leány vakmerőén, de édesen mosolyogva - elfelejtettem . . . Ugy-e haragszik, hogy odaígértem Sipiczkynek, majd kárpótolom . . . — Sipickynek? — fakadt ki az önérzetében megsértett albiró gúnyos hangon. Persze, - az gróf! — Az - verte vissza a leány a gúnyt gőggel, — gróf, s-ez meg is látszik a modorán. Karsay állotta a leány gőgjét és a sebet, amit az a szivén ejtett. — Nekem, — jelentette ki dacosan, - elsőbbségi jussom van a négyeshez, ragaszkodom hozzá egy gróffal szemben is. — De én - vágott vissza Luci — ezek után nem táncolok magával . . . Épp itt jön a táncosom. Karsay nem mozdult a helyéből. Sipicky kénytelen volt megszólítani. — Pardon, engedj a táncosnőmhöz . . . Az albiró egy pillanatig farkasszemet nézett a gróffal. De az csak nevetett rajta. — Nos, — kérdezte inkább csodálkozva, mint fenyegetve, — mi lesz? — Mindjárt, — válaszolt Karsay, - csak még egy szavam lenne őnagyságához. Azzal lehajolt a szép leány bóditóan fehér, illatos vállára. — Nagysád, — súgta a fülébe, - ön haszontalan leány. Elsápadt az ünnepelt zsurleány. Még sohase hallott ő ilyet. Felszökött székéből és ösz- szerázkódva, mint egy lázbeteg, a Sipicky gróf karjába kapaszkodott.- Menjünk innen . . . Sipicky nem hallotta az albiró sértő szavát, de a leány elváltozott lényéből azonnal megsejtette, hogy nem lehettek közömbös szavak . . . ... A párok fölállottak a négyeshez. Luci forró, minden izében remegő testéhez ölelte táncosa karját. Mint egy asszony, aki ismeretlen veszedelmektől való félelmében vakon rábízza magát az ura erejére. A grófot végkép elbóditotta a női gyönge- ségnekez a spontán, szinte önfeledt meghódolása.- Lucy, én Lucim - küzködött gyönyörtől vonagló ajkán a szerelmi vallomása, — Luci, én . . . A döntő szó beleveszett a tánczfigurába. A vizavi odakorcsolyázott Lucihoz és elkapta a kezét.- Chassez-croisez! - hangzott fel a rendező szava energikusan, mert össze-vissza gu- bancolódtak a szórakozott párok. . . . Sipicky föllélekzett. Hiszen eszeágában sem volt, hogy feleségül vegye Lucit. Pénz kellett neki, sok-sok pénz, nem vöröshaj és hóváll... Áldotta sorsát, hogy az utolsó pillanatban visszaadta rendes hideg eszét. Hiszen — ötlött az agyába — az is lehetséges, hogy nem szerelem volt, ami a szép leány testében reszketett, lángolt, hanem valami egyéb érzés, indiszpoziczió, aminek hozzá semmi köze . . . Hátha éppen az albiró zaklatta fel az idegeit! ? Ezen a nyomon folytatta a társalgást, mikor Luci visszakerült hozzá a tánc forgatagából . . .
