Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-08-10 / 32. szám
SZÍV. évfolysixxi 1010. augusztus lió lO 82-ils. szám. ffl fl3?^k.ÄSS^L13^.XJiM:i ZÉElS S5S2Z53PZ.Fí.013^LI1,MX KJES'T'ÜI-.^JF*. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona» negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14. sz., ahova lapközlein'nyék, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Qyuia könyvkereskedő üzletében is. £ zkssm jättMiniwE» fii? A nagybányai rokkant katonák alapja. — Ne világítsunk nz idén se! — Augusztus 9. Ezelőtt egy évvel, felséges királyunk születésnapjának közeledtekor érkezett e lap szerkesztőjéhez Soltész Elemér levele, melyben azt az ötletet vetette föl, hogy felséges urunk születésnapján sze- retetünknek, hódolatunknak s fiúi hűségűnknek ne a hivságos kivilágítással adjunk kifejezést, hanem a háború vérzivatarai között, a nagy idők komolyságához méltóan ünnepeljük meg e napot azzal, hogy a kivilágításra szánt költségeket ajánljuk föl a nagybányai rokkant katonák fölsegélésére. Ez ötlet alapján indított gyűjtést a Nagybánya a nagybányai rokkant katonák alapjára, amely alap egy év alatt immár 2191 korona 28 fillérre növekedett. Az évforduló alkalmából Soltész Elemér a következő levelet intézte a szerkesztőhöz : . . . . .. .. . . Tisztelt Szerkesztő Ur! Tavaly ez időtájt rövid epistolát s benne szerény indítványt küldtem b. czimére. Szerkesztő ur az indítványt magáévá tette, az epistolához irt egy gyönyörű vezérczikket (amivel nem azt akarom mondani, hogy máskor nem ir gyönyörűt) s az eredmény az lett, hogy a lefolyt év alatt több mint kétezer korona gyűlt össze Nagybánya város Takarékpénztáránál a rokkanttá vált nagybányai katonák fölsegélésére. A mustármag tehát máris erőteljes csemetévé sarjadt; idővel — reméljük — terebélyes fává izmosul, amelynek ágain fészket raknak az égi madarak s árnyékában talán majd megpihen egykét rokkant hőse a nagy világégésnek, amely — sajnos ! — egyre tart. Imé, eltelt a második háborús év is. Ez alatt ismét százezrek hullatták drága vérüket a hazai szent föld vitéz védelmében. Azt gondolom, a tavaly ilyenkor megkezdett és mindeddig következetesen folytatott akciót tovább vinnünk, sőt fejlesztenünk kell. Azt gondolom, hogy fölséges öreg királyunk születése napját ez évben is úgy ülhetnőlc meg méltóképen, ha a helybeli rokkant katonák alapjára ismét összeadnák és összeszednők az ezúttal is mellőzendő kivilágítás költségeit. Azt gondolom . . . de hiszen mindezt bizonyára gondolja Szerkesztő ur is és velünk együtt az a minden szépre-jóra kapható, áldozatkész nagybányai közönség, amelyikhez nemes ügy érdekében még soha egyikünk sem forduit hiába. Minthogy pedig tavaly óta nagyot drágult a világ, csökkent a pénz értéke: azt gondolom (most ez a visszavonhatatlanul utolsó gondolatom), hogy a kivilágítás is többe kerülne az idén; tehát illő, hogy a megváltására is kiki többet áldozzon, mint áldozott (vagy nern áldozott) tavaly. Okoskodásom eredményét magamra nézve megpróbálom érzékeltetni abban az idemellékelt 24 (huszonnégy) koronában, ami — ha magában véve csekélyke summa is - mindenesetre kétszerese a tavalyi tizenkettőnek. Isten áldja meg Szerkesztő ur minden jó munkáját. Soltész Elemér. Valóban, felséges királyunk születésnapját az idén sem ünnepelhetnők meg méltóbban, mint hogyha ez indítványt a legteljesebb mértékben magunkévá tesz- szük. Lelkes áldozatkészségünk, melyet koronás királyunkhoz való törhetlen ragaszkodásunk és szeretetünk gyújt föl hatványozottabban sziveinkben, forduljon e napon a király katonái felé, kik a király s a haza védelmében a vérmezőkön hagyták testi épségüket, viruló fiatalságukat, férfiúi erejüket. A világítás költségeit ezúttal is ajánljuk föl a rokkant katonák alapjára! Ez áldozathozatal alól senki sem mentesítheti magát, valamint tüntetésszámba menne, ha kivilágítás esetén valakinek ablakai sötétek maradnának. Nem hisszük, hogy akadna magyar szív, melyet át ne hatnának a vérző katonák iránt érzett szeretet sugarai és zártak, sötétek maradnának e napon. Sokszor pirulva vallottuk be, hogy e sorsdöntő órákban sokan visszavonulnak a kötelességek fórumaitól. Ne higyjék, hogy valamikor számon nem fogják kérni mindenkitől, hogy a nemzetküzdelem halálpillanataiban ki miként teljesítette kötelességét? E históriai időkban láthatatlanul két óriási piramis készül az utódok számára. Az egyikre azok nevei lesznek aranynál is drágább betűkkel bevésve, akik ott küzdöttek, ott véreztek, ott haltak a harczmezőkön, vagy akik itthon teljesítették becsülettel a kötelességeiket; támoA „Nagybánya“ tárczája. Gyóni Géza verseiből. i. Megcsókoltad, a levelem ? Azt irtani-. ,,Semmi bánat, drága. Ne bántsa lelked félelem, Vígan vagyunk a büszke várba.“ Azt irtani: „Bízzál angyalom, Mi kitartunk büszkén és bátran.“ S gondoltam: Ma az utakon Megint kolduló bakát láttam. Azt írtam: „Már nem magamért, Csak teérted kell imádkoznom.“ S gondoltam: Ej, mit, csigavér! Egy honvéd éhen halt a poszton. Azt irtani: „Jön a Messiás, Tüzeket látunk felvillanni.“ S már tudtam: nincsen semmi más, Meg kell itt halni, meg kell halni. II. Nézed-e még a csillagunkat? Az esték ott is oly fehérek ? Imádkozol-e minden este És hiszed még, hogy visszatérek? Számolod-e hány csillag hullik Ilyen estén a végtelenbe? S nem félsz, hogy a mienk zuhan ? Nem jajdulsz váddal az egekre? Tűrő, fehér szivedbe hogy fér Annyi imádság, annyi bánat, Hogy még én is, káromló szájjal Mormolni kezdem az imádat: Miatyánk, Isten, Isten, Isten, Ki vagy a templom és az oltár, Miatyánk Isten, ki vagy, ki vagy... Juj, nem tudom már, nem tudom már. rp / i • •• •• lábon orson. A zászlóaljparancsnok előbb a térképen nézelődött és a piros ceruzájával még bele is rajzolt néhány vonást, azután elővette a mesz- szelátóját, beigazitoíta a szemközti magaslatra s igy próbált tájékozódni az oroszok valószínű elhelyezkedéséről. Hosszú percekig tartott ez a terepszemle, a messzelátó lencséje, mintha lelke lenne, úgy kémlelt bele a szemközti hegyoldal sürü fenyvesébe, de igy se sokat hozhatott ki a messziből, mert a sötét erdő minden mozgást nagyszerűen eltakart. Ezt úgy inkább magának, meg is állapította, azután hozzám fordult: — Te kadét! — Parancs, százados ur! — A szemközti magaslaton eddig ismeretien erejű ellenség. Itt, ahol most vagyunk, a gerincen, főörs lesz a 4-ik század, a te szakaszod pedig ott lent a majornál, az első számú tábori Örs. Elzárod vele az országutat! Tüzet rakni nem szabad. Az őrszemekre nagyon vigyázz ; lehetőleg óránkint vizsgáld meg őket! — Igenis, százados ur ! — No szervusz, Isten veled ! — Jó éjszakát, százados ur! Innen, a megfigyelőhelyről még egyszer megnéztem én is a szemközti terepet és lenn az országút mellett a majort is, amelyik igazán nagyszerűen feküdt a mi állásaink előtt, azután hátramentem a szakaszomhoz. — Emberek, ide figyelni! A 4-ik szakasz gyorsan felszerel. Tábori őrsnek megyünk le az ut mellé, előre a majorhoz. Gyorsan, egy-kettő és már kész is van! Magam is fölszerelek, ami annyit jelent, hogy fölcsatolom a revorveremet és a legényemtől elveszem az egyik kenyérzsákot az úgynevezett legszükségesebbekkel, azután már türelmetlenkedem is, hogy mi lesz már, mi lesz már a szakasszal, amelyik még mindig nem áll rendekben. — Hadapród urnák alázatosan jelentem, a negyedik szakasz 61 ember ! Ezt Kiss szakaszvezető mondja, aki egy héttel ezelőtt még káplár volt, egy hét múlva pedig a nagy vitózségi éremnek is tulajdonosa
