Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-11-16 / 46. szám
2 NAGYBÁNYA 1918. november 16. a lisztkönyvecskéikben különben is szűkösen megállapított lisztmennyiséghez sem. Érzem, hogy nekem, ki ez ügyek vezetésétől föltétien távol állok, kissé bajos a tárgy ezen részéhez hozzászólanom ; azt is érzem, sőt jól tudom, hogy sokkal könnyebb itt birálgatni, mint rendet teremteni. En itt senkit, sem egyént, sem valamely erkölcsi testületet birálgatni nem akarok, mert nem is tudom, hogy első helyen kitől is függ az, hogy liszttel kellőleg el legyen a városunk népe látva. Úgy hallom azonban, hogy a kincstári személyzet hétről-hétre rendesen megkapja a maga kiszabott lisztjét, valamint hogy a környékünkön levő főszolgabírói terület népe is teljesen és huzamos időre el van liszttel látva. Ha ez igy van, én nem állok jót róla, hogy igy van, de nekem igy beszélték, ebből nagyon természetesen az következik, hogy mi többi emberek, akik nem tartozunk a kincstáriak közé, sem pedig nem Nagybánya vidékén, hanem itt Nagybányán lakunk, szintén megkívánhatjuk, hogy pénzünkért vagy a kormány, vagy a vármegye, vagy maga a városi hatóság gondoskodjék e téren való közélelmezésünkről. Azt hallom, hogy a haditermény- részvénytársaság vármegyei kirendeltsége volna az oka a hiányos elláttatásunknak. Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem, nem tudom, mert odáig én nem láthatok el. Az azonban bizonyos, hogy ha ma minden gondunknak a hadsereg, vérben ázó fiaink és testvéreink legteljesebb ellátására kell is irányulnia, mi, itthon küzdők sem tétethetjük ki magunkat az éhségokozta nyomorúságnak, nekünk is kell kenyér, mert végre is mi adjuk a kenyeret a mi hadseregünknek s fiaink és testvéreink harczi vitézségét ugyancsak le- lohasztaná az a tudat, hogy itthonhagyott- jaik az éhség borzalmaival küzdenek. Hát vájjon ahhoz a kirendeltséghez, annak vármegyei fejéhez nem lehet a mi városunk népének panaszait eljuttatni?! Avagy amennyiben az országos közélelmezési hivatal Budapesten megkezdte sírkőnek támasztva, a torniszter a sötét sarokban. — Az édesapám még csak megjárná — beszél csöndesen Dávid — az azt mondja, hogy ő is éppen erre járt az okkupáczióval, nekem se fog megártani. Hanem az anyám — hej, biz az kisírta a két szemét, ahogy elvittek Grenc- jágernek. Azt mondta, hogy úgy vigyázzak az életemre, mintha az övé vóna, mert ha itt maradok, hát ő is vélem hal. Pedig hát láttad testvér, tegnap is a strájfon, fenn, amott a ha- sadékban azt a csontvázat, rajta vót még az übersvung, meg a bagnét, ott vót a csajkája is, meg a patrontás! Az alighanem a fürer Tatár vót, aki régiben elveszett! Hátha én is ilyen formában látom meg a feltámadást! — Nem jó az, testvér, igy beszélni, az ember elveszejti a kurázsiját — dorgálja meg szelíden Vazul — mán mér kéne épen neked elpusztulni 1 Te még szépen hazakerülsz a falunkba és hirt viszesz róla, hogy a Vazul elesett a csuesek hegyei közt! — — Mán meg te is kezded, ügyi ? Tudja az Isten, az ember néha elfancsalodik, ha eszibe jutnak a szülei, meg vasárnap a „Ződ kocsisnál“ a táncz a lányokkal - te, vájjon járják-e mostanság is ? — Ki is járná, hisz mind elgyüttünk. Nem is volna illendős most otthon tánczolni, mikor az ember a határon van! Hanem a Mira úgysem járná most, megígérte nékem, hogy addig be nem teszi a lábát mulatós helyekbe, inig meg nem gyüttem! Szép lány a Mira, gyémán- tos a szive .. . — Az édesanyám most érettem imádkoz! i a maga működését s azt olvassuk a lapokban, hogy a közönség mindennemű kérésével, panaszával bátran fordulhat e hivatal igazgatóságához: néma gyermekekként, kiknek anyjuk sem érti a szavát, hallgassunk-é mi is tovább s ne emeljük-é ! föl szavunkat, ha kell, oda a magasba, 1 honnan egyszerű parancsszóval is rendelhetnek nekünk rendesen érkező s hétről- hétre kiosztható lisztet? íme, én fölemeltem e kérdésben a magam egyszerű szavát. Vajha olyan valaki tette volna ezt, akit jobban ismernek e város lakói, mint engemet, ki még mindig elég uj s meglehetősen ismeretlen nevű ember vagyok e városban. Vajha egy befolyásos ember szólalt volna föl ez ügyben, kinek szava erősebb visszhangot keltene városunkban, mint amilyet az én erőtelen hangom kelthet! Felszólalásomhoz az adta meg azonban a bátorságot, mert biztosra vehetem, hogy e nemes város lakosságának hatalmasan nagy többsége egyetérez velem, ha panaszra nyitottam meg számat a tűrhetetlen állapotok miatt. Csiky Lajos, a Ferencz József-rend lovagja. Karácsony a harcztéren. November 15. Harmadszor fog nemsokára ráköszönteni a karácsony a frontok véres, halálos világára; harmadszor fog a Szeretet fehéringes, védetlen kis követe végiglebegni a halál és pusztulás rettentő tartományain, végigsuhanni az öldöklés óriásai közt. Meleg kezében még nem hozza a fehér galambot, amelynek szelíd alakját Európa hasztalan kémleli vág^ó szemmel a vérködös horizonton: ellenségeink őrületes igyekezettel megtagadják „a béke égi muzsikáját“, amely pedig már legjobbjaik ajkán ott panaszkodik. A magyar katona a maga és nemes szövetségeseinek dicsőséges, örökké fenséges har- czai után, fején a világtörténelem babérjaival, zord erővel és eltökéltséggel állja is a harczot, amely most már a béke planétája alatt piroslik és az ellenség fojtogató terveinek szétzúzása után most már a megvert, szétzilált ellenséges népek leterrorizált béke vágyát kívánja felszabadítani. Harmadszor lesz szuronyos karácsonya a magyar katonának is a világháború kegyetlen vártáján, de bátran fog szemébe nézni a karácsonyéji látomásnak, mert nem ő és nem szövetségesei tiltották ki Európából a zavartalanul boldog, szép karácsonyt és bátran fog akár rohamra is lendülni a családi szetetet éjszakáján, mert azokat veri vissza haraggal, akik a szégyen és szent szolgaság gyötrő láncait akarták felaggatni a magyar karácsonyfákra. Kell-e hatalmas szózatbeli szárnyaló szavakkal magyarázni a hősök nemzetének, hogy mivel tartozik a fiainak, azoknak, akik odakünn döbbenetes hóviharban és a gránátok orkánjában a mi karácsonyunkat, a szenvedések szakadatlanságában a mi örömeinket, a poklok tü- zében a mi apró kis karácsonyi gyertyáinkat, széltől kimart arcukkal a gyermekeink sugárzó arcocskáját védik? A nemzet, amely itthon a maga másik harczát verekszi, e harcnak akármilyen fordulatában és csak büszke alázattal és áradó szeretettel gondol azokra, akiknek fogyhatatlan bátorsága, halállal és szenvedéssel nem törődő nagy elszántsága nélkül hiába volna itthon minden erő és minden tűrés, akiknek bosszuló ökle ha fel nem támad vala, siró szemmel nézhetnek az idén Erdély karácsonyát. Minden gondolatunk, minden szeretetünk az övék, minden pillanatban, hiszen a halál vö- rösbetüs ünnepekké avatta hétköznapjainkat is, hiszen a megpróbáltatás mozsarában még a kemény szivek is szeretetve, megértésre, fogékonyságra törtek. De mikor a karácsony aranyos árnyéka vetődik szobáinkra, akkor a maximálhatatlan szeretet minden gazdagsága, áldozatkészsége, nemessége feltorlódik szivünkben és nem lehet áldozat, nein lehet teher, amit azért hordozunk és azért viselünk, hogy karácsony legyen a harcztéren is, hogy frontjainkon a szeretet ajándékaival jusson végig a nemzet hódolatának szikratávirata. A magyar királyi honvédelmi ministerium Hadsegélyeső Hivatala és a Magyar Szent Korona Országainak Vöröskereszt Egylete — Vettem a Mirának török kötőt arannyal kihánytatva . . . — Az édesanyám nagyon várna mán haza... A fullasztó csöndben, a dohos, forró falak közt halkan döngött a székely fiuk lassú szava, nagyokat hallgattak, meg megest szóltak egyet- egyet — — az édesanyám — — a Mira — — kint tompa, fekete sötétség, a Muzica csobog. Távol fenn a hegyekben halványan pirulni kezd az ég — hátul a Gat mogorva gerinezén fényes aranypont ragyog fel — megjelenik a válasz a magas Kobila Glava kopasz kúpján, lobogó jeltüzek gyulnak ki körüskörül a sötét fekete hegyeken, pirosán dereng a felgyújtott falvak lángja. A visszhangos csendben távolról éles puskalövések dördülése .. . A két határvadász felriad, kézbe a puskát, — már künn lapulnak a sírbolt előtt a régi török kert kerítésének romja mögött. Véres vésztüzek szegik be piros lobogvánnyal itt is, ott is a bizarr fekete sziklákat . . . — Hallod, Vazul, — — ott jobbról . . . Csattanó dörrenések, a sötétben szakgatott kiáltások repkednek, futó lépések . . . — A posztunk jön ... — lihegi Vazul és vaktában belelő a fekete semmibe, jeladásul. A sziklák közt vörös tüzsugár villan, már egész közelben durran a lövés . . . bömbölő ordítás : — He, predaj se! Svaba zolcsine, predaj se!! . . . Add meg magad, bitang svába! — Segítség ! — üvölt fel egy vérfagyasztó sikoltás, - a sötétben dühös dulakodás puf- fogó ütések . . . — Te, itt gyilkolják előttünk, gyerünk! — i ordít fel Dávid és felugrik, rohan tiz lépést előre . . .- Itt vagyok, héj! Hol vagy, testvér ! — Két sebes dörrenés, füle mellett szisszen el a golyó, - elől rikácsoló orditás, artikulá- latlan hangok, csikorgó halálküzdelem . . .----Segíts . . . végem van . . . gyilk . . . súly os zuhanás, hörgés . . .- Dávid, - Dávid! - - kiált Vazul a sötétben, - - vissza! jönnek! . . . Dávid habozva, idegesen remegő tagokkal áll egy pillanatig a sötétben, agyvelejében hasogatnak a rémes haláltusa elhalt hangjai . . . Jobbról, balról, nesztelen, szökellő árnyak tűnnek fel, kigyómozgásu, fekete kísérletek rekedt, vad orditás kél. Dávid előtt öles sötét alak terem, mintha a földből nőne ki, vaskapocsként szorul karjára egy nehéz marok, — hevesen elsüti puskáját, bele, egyenesen a fekete rém képébe, a villanó vörös tüzsugár fényénél bestiális, szőrös arcz tűnik elő, nyitott szájából sugárban szökik a vér, — lebukik, — - dördü- lés, szisszen a golyó . . .- Vissza, vissza Dávid, az Isten szerelmére! - ordít Vazul már Dávid mellett, megragadja karját és vonszolja hátra a sírbolt felé... Mögöttük bőszült üvöltések, lövések dörrenései — - az ajtó előtt a sárga, kiszűrődő fényben magas, fekete alak ugrik elébök, kezében handzsár kigyóvonala villan. Vazul a végső rémület erejével döfi bele szuronyát, a támadó megfordul, hányát zuhan éppen át a küszöbön, lihegve ugorják át - - ördög és pokol, nem lehet becsukni tőle az ajtót — — kétségbeesett dühvei rúgja félre a hullát Dávid, de már kint
