Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 27-52. szám)
1916-07-06 / 27. szám
"X3 XÍL Sí ADAL TUJC X JÉS/S SIZBPIIIODALMI HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6--8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvlzi-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A háború iskolája. Julius. 5. Azt mondják közönségesen, hogy nincsen olyan hosszú, amelynek vége ne legyen s így már ennél a legegyszerűbb igazságnál fogva a háborúnak is vége lesz. Szinte ilyen egyszerű igazság az is, hogy a háború végével nem zökkenünk azonnal vissza azokba a viszonyokba, melyekben a háború előtt éltünk. — Mert bizony a háború után is lesznek olyan bajaink még, amelyekkel a háború alatt ismerkedtünk meg, a többek között nagyon sok dolgot fogunk nélkülözni még egyelőre, talán a munkás viszonyok sem javulnak meg máról-holnapra, a drágaság meg bizonyosan tovább fog tartani, legfeljebb fokozatosan fog enyhülni, sok ma hiányzó dolog hiányozni fog a háború után is egy darabig, sok rögön, akadályon kell még azután is keresztül hajtani, mig végre a rendes kerékvágásba jutunk. Mindezek azonban már nem érintenek benün- ket olyan érzékenyen, enyhiteni fogja azokat a sok öröm és boldogság, amit gazdagon megrakott társzekereken hoz mindnyájunknak a béke, a nyugalom, melyeket kiegészítenek a viszontlátás örömei s betetőz a győzelem tudata s a jól teljesített munka után érezni szokott megelégedés. A győzelemtől, az elért eredmények mérvétől függ aztán a mi jólétünk, boldogulásunk a jövendő békés időben. Mert boldogulásnak, jólétnek kell köA „Nagybánya“ tárczája. Lázban. Hét nap, hét éjjel visszafelé. A ládák mind szekéren, a kórházat sehol egy órára nem lehetett kipakolni. Hegyen-völgyön, ugron-berken át vissza, csak vissza. Az ezredorvos egész héten lázas volt; sok dolga közt eleinte csak hangulati depressziónak gondolta, aztán lemérte hőmérsékét: 38'4. Meghökkent; még arra sem volt ideje; a szekerek feltorlódtak, az urak mind kétségbeesetten dolgoztak, az egész társaság olyan állapotban volt, hogy az orvosnak egy pillanatja nem maradt, amit magára szánhasson. Förtelmes sár, szabad ég alatt töltött éjszakák, már épen negyedik hete volt, hogy a ruhát le nem vethette magáról, fehérneműt úgy egy-egy erdő végiben, vagy valami félszerben váltott, mig a lovak egy kicsit abrakoltak. — Ezredes ur, kérlek alássan, én nem bírom tovább, állandó lázam van, hazamegyek. Az ezredes megrémült. — Édes fiam, ne tegyél olyat. Te vagy az utolsó, aki a lelket tartod bennünk. Az ezredes már az összes idegeit leszerelte, különben is végkép kétségbe volt esve, sirógör- csei voltak és a fáradságot egyáltalában nem bírta tovább. — Különben is hova mennél, hogy mennél. Itt vagyunk beragadva a sárba, mi se tudunk menni. vetnie — ha fokozatosan is — a háború befejeztét, az kétségtelen. Ha pedig a háborúban nemcsak néztünk, hanem láttunk is, az eseményeket nemcsak átéltük, hanem azokból tapasztalatokat is szereztünk s ezekből a tapasztalatokból hasznosítható tanulságokat is vontunk le, akkor az eljövendő békés időben boldogulásunk és jólétünk nemcsak hogy nem kétséges, hanem egészen bizonyos. A háború ideje mindenkire nézve, akár a lövészárokban harcolta végig, akár itthon küzdötte keresztül, iskola, helyesebben egy tanfolyam volt, amelyen leckéket kaptunk, feladványokat oldottunk meg és ha igyekeztünk, jól vizsgáztunk, ha pedig nem iparkodtunk, hanyagok, figyelmetlenek voltunk, akkor bukás lett osztályrészünk. Sok és változatos tananyaga volt a háború iskolájának. Feltétlenül szélesre terjesztette emberismeretünket. Elsősorban talán föl sem tudjuk gondolni, hogy milyen hasznos dolog a nagy emberismeret, biztosan tudni azt, hogy mit c? az az embertársunk, akivel az élet sűrűbben vagy ritkábban összehoz, akivel magán, társadalmi vagy üzleti ügyeinkben érintkezésünk vagy bármiféle összeköttetésünk lehet. Emberismeret szerzésre bőven van alkalmunk a háború alatt, bevallhatjuk, hogy sokakat nem ismertünk, akit pedig ismerni véltünk, most kitűnt, hogy ki mit ér, mindenki megméretett. Csalódtunk Az ezredorvos vállat vont. Hát legyen, a minek lenni kell. Apathikusan nézett a jövőbe és tovább rontotta a tüdejét. Mert azonkívül, hogy megvan mindenféle baj, még harczolni is az emberekkel . . . káromkodni reggeltől estig, pofozni, kocsit emelni, vicczelni, nem enni, sirót vigasztalni ... És állandóan 38-3, 38'4 lázzal... Másnap estére egy nagyobb faluba értek. Itt már azt hitte mindenki, megpihenhet. Egy kis folyó is volt mögöttük s a hidat is fölrobbantották maguk után. A hadosztálytól is megkapták telefonon az engedélyt, hogy ott éjszakázhassanak. Mindenki ágyat keresett magának s úgy végignyult rajta, mint egy isten. Az ezred elhelyezkedett; nyolczszázan voltak a régiekből s ezer főnyi kiegészítést kaptak a múlt napokban. Az orvos vizet melegittetett s minden kimerültség mellett is megborotválkozott és jól megmosdott. Aztán felöltözött gondosan s teljes fölszereléssel lefeküdt. Tizenegy órakor éjjel nagy nyugodtan alusznak; az ezredes az egyik ágyon, a másikon a parancsőrtiszt, harmadikon az orvos. Belép egy főhadnagy és minden izgalom és fölindulás nélkül szói: — Ezredes úr! Hogy az ezredes nem ébredt, rávilágitott kis villamos lámpájával. — Ezredes úr! — Mi az? — Tessék elhatározni, hogy megadjuk-e magunkat, vagy fölkonczoltassuk. Az ezredes fölriadt. — Miért? jobbra és balra s most tisztábban látunk és ha ránk kerül a sor, hogy büntessünk, vagy jutalmazzunk, igazságosak lehetünk. Nem kevesebb jelentőséggel bir az sem, hogy megismertük magunkat, tisztában vagyunk erőnkkel, teljesítő képességünkkel. Mennyi önbizalom kél bennünk ennek az ismeretnek a nyomán. Aztán ennek kapcsán megtanultuk igényeinket lemérsékelni, megtanultunk számot vetni a körülményekkel és alkalmazkodni azokhoz. Ugyebár nem hal bele az ember, ha nem eszik naponta kétszer húst, vagy ebédre hat tál ételt, ugyebár nem kell szégyelnie magát, ha nem angol szövet a ruhája és drága egészsége nem szolgál rosszabbul, amiért nem a Riviérán töltötte a tavaszt és nem Ostendében a nyarat, sőt az sem ártott meg nagyon, ha egyáltalán nem fürdőztünk feltétlen szükség nélkül? Ezerszámra hozhatnánk fel példákat arra nézve, hogy milyen kevés bajjal nélkülöztük a nélkülözhetetlennek hitt kiadásokat is. Katonáinkon' körül mi—«4 és nagy részben ő tőlük megtanultuk a kötelességérzetet, a munka szeretetét, a kitartást, a türelmet, az önmegtartóztatást. Sok katona fog csodálkozni azon, hogy az ő távolléte alatt is ment itthon a dolog rendben, sok helyen pedig olyan eredménnyel, hogy az itthonmaradás esetén sem lett volna különb elérhető. Mennyi alvó és rejtett energia került most napfényre és értékesitődni fog ezután is. All — Itt vannak, bent, az oroszok. Az utczáról csakugyan valami borzasztó, olyan fuldokló, letompitott lárma hallatszott be, mintha egy sereg haláltusája volna. — Hol? — Itt az utczán. Az orvos felugrik és kisiet. Az ajtóban önkéntelen megáll, mert a szomszéd udvaron magyar szót hall. — Testvér, gyere, segíts, mert már megfujt. Már megfujt a kutya . . . Az orvos visszafordul. Itt nagyon kuruczul megy, ha már egymást fojtogatják. Az ezredes a szoba közepén áll, széttárt lógó karral, kidülledt véres szemmel. A főhadnagy lámpája hol meggyül, hol elalszik. — Ezredes ur, ne menjen ki — szól az orvos — már itt a szomszéd udvarban egymást fojtogatják. A tiszt is szól. — Ezredes ur, tessék gyorsan diszponálni. Az ezredes egyikről a másikra néz, aztán hirtelen fölkapja a szoba ajtajához támasztott ezredzászlót és egy szót sem szól, kirohan. A főhadnagy utána. Az orvos kicsatolja a nagy szolgálati revolverét, előkészíti s kilép szintén. Az éjszaka szuroksötét, óriási sár, amelyben minden lépésnél bokáig merül a csizma. A szomszédban már csönd van, a falu távolabbi részein fojtott dulakodás, kézitusa zaja. Az orvos kilép a sötétbe s most először érzi életében, milyen nagy dolog az ösztön. Sejtelme, egyetlen gondolata nincs róla, merre, T
