Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-02-24 / 8. szám

1916. február 24. közelségében jól megfér a petróleum, a só, a terpentin, a festék, az olaj, az átható szagu déli gyümölcs, a sáfrány, a kocsikenőcs és sok más hasonló peneíráns dolog, aminek egy nagy­kereskedésben lenni kell és van is. Hogy pedig a finom fajta dohány az ilyen szomszédságot szűzies érintetlenségével, zamat­jával fizeti meg, arról a kényesebb Ízlésű fo­gyasztók, aminő magam is vagyok, tudnának sok keserves dolgot regélni. Amikor a legfölsé- gesebb, legzamatosabb dohány is sáfrány-izü, vagy terpentin-izü, vagv olyan izü, aminek a szaga épen átitatta . . . ügy látszik, hogy a dohány nagy tőzsde szükségszerű külön lokalitása motoszkálhatott valakinek a fejében, legalább erre vall az az elmésség, hogy a trafikot a nagy vegyes keres­kedés lokalilásában egy külön bódéval vették körül, melynek oldalai vasredőuyre járnak, s amelyek, mikor a nagy tőzsde zárva van, lebo- csáthatók. Csakhogy a »külön lokaiitásc (bizo­nyára ilyennek vették e bódét) nemcsak arra való, hogy alkalomadtán egy más lokalitástól elzárható legyen, hanem a íőczélja az, hogy a finomabb dohány, czigarett és szivarfajok egé­szen külön, minden vegyes kereskedéstől men­tesen álljanak. Már pedig e külön bódé a nagy vegyes kereskedésben aligha szolgálhatja ezt a czélt, hisz szárnyai egész nap nyitva állanak s ! igy egy és azonos üzletet képez a vegyeskeres­kedéssel. Kérnünk kell a dohánynagytőzsde tulajdo­nosait a nagy fogyasztó közönség nevében, hogy a nagytőzsdének külön lokalitásban való elhe­lyezéséről a legsürgősebben gondoskodjanak. Ezt követelni jogunk van! Ha pedig erre egyáltalán nem volnának hajlandók, úgy kérnünk kellene a magas kincs­tárt, rendelje el ezt kötelezőleg vagy Írjon ki a nagytőzsdére uj pályázatot. Az a búsás haszon, mellyel a nagytőzsde privilégiuma jár, fölös számmal vouzaná arra a pályázókat is! Igénytelen soraim szives közléséért fogadja mélyen t. Szerkesztő ur a köz nevében is kö- szönetemet. Megkülömböztetelt tisztelettel s. K. Mars! Mars! Reggel óta rohan az autónk Zaklycinről északkeletnek az országúton. Veszett száguldás ez, néha úgy érzem, hogy megnyúlik a gép, mint ostor alatt a nemes paripa. Amerre nézek előre, hátra, oldalt, méteres hó a galíciai táj takarója. A szennyes, véres, felszaggatoít, meg­kínzott föld ime fehér lett, mint a kisleányok álma. Néhol törpe faluk, elhagyott majorságok tűnnek fel. Házak tető és ablak nélkül. Ami fa csak volt ezen a vidéken, eltüzelték a csapatok. Egy szarvas fut át a mezőn, nagyon messziről A paraszlfickó volt. Azért jött. hogy meg­nézze, mi történhetett a szatóccsal, hogy olyan soká nem ébredt fel. Tündér pedig nekikapott a fogával, földhöz vágta és irgalmatlanul tápo­don rajta — két bordája törött el, mig Kálmán megértette, hogy mi a baj. Kálmán kifizette az orvost, meg a patikust. Örömmel tette. Nagy gondtól szabadult meg, senki sem lophatja el tőle ezt a lovat, megvédi ez magát. A szive a bátor Tündérré volt — min­den csepp piros vér, mely a szivében lüktetett. . . A félénk, fösvény kis Kálmán szatócs tö­kéletesen megváltozott. Tele volt tűzzel, élettel, mint a lova. Különösen, mióta lovagolt. Lovagolt. Szerzett könnyű nyerget, nikkel­zablát. Egészen jól lovagolt. Igen, mikor feltűnt az utczán s a ló peczkesen kapkodta őz-karcsu- ságu lábait, gyönyörűség volt nézni. Néztek is a lányok, de még hogyl 0 is a lányokat. Azok vá­gyakozva néztek, ő büszkén. Aztán nemsokára úgy fordult, hogy Ő volt a vágyakozó s a szép Kata volt büszke. Ha már lovaglásra adta magát, hát tanulta és gyakorolta is ezt a művészetet; voltizsirozott, ugrált, trenírozta magát és a lovát. Ragyogóan lovagolt odakünn és szegénységbe (ért haza — odakünn a gróf volt és otthon a kis Kálmán szatócs, a ki főzelékeket és kenyeret evett, meg krumplit, sovány tejjel. Egyre a szebb jövendő­ről álmodozott: hogy is volna, ha nemes ember lenne és semmi másra nem kéne gondolnia, mint a lovára. nagybanya szakállas kőzhuszár baklat utána, a karabélyt a háta mögé rejti. Orosz foglyokat hoznak. Az éjszaka, nem egész három kilométerre innen, szétugrasztották az ellenséges őrjáratot; onnan valók a hadifoglyok. Most meg valamelyik ne­héz üteg kezdi, elrejtve a hegyoldalban. Mintha a havas sziklák alatt az ég zendülne, alulról menydörög, A gép nagyot zökken, megállunk. Mi tör­tént ? Nincs defífekt, mondja a tizedes soffőr, csak a benzinnek érzik a szaga, hát azért. A töltés alatt tizenötös huszárok ülnek az árkok­ban. Kis vaskályhák körül pipáznak. Éppen hogy alágyujtottak. Az őrmester hegyeset köp a kályhára. — lg mán, testvir, mer serceg! Megkomolyodtak a vörös ördögök a hadi­életben, órákig elüldögélnek, hosszuszáru pipá­jukat szívják, ritkán szólnak, a fejüket csóvál­ják csendesen. Hogy a magyar huszárnak nye­regben volna a helye! Újból az országúton repülünk. A kerék­zörgés elmúlt erre. A szekerek négy simára gyalult talpon futnak, mint a nyil. Egy csendőr- palruj felénk kiált: — Autó halt 1 Halt 1 Az orosz ágyuk éppen az országutat ke­resik, nem is messze baleset történt hajnalban, óránként nyolc Schrapnell küldenek erre, in­kább gyalog menjünk tovább a lutóárkokban. Sértődötten szálluuk ki a kocsiból. Ezekkel az oroszokkal mindig baj van, egy jó órahosszat bukdácsolhatunk a síkos árokban. Valahol, a befagyott folyón túl, tanyáznak a tizenötös mis­kolci huszárok. Az ut hegyuek vezet, lihegve másszuk a meredek emelkedést, mikor a tete­jére érünk, ámuló szemünk előtt kibontakozik az egész dunajeci terep. Közepén ezüstszínű szallag, a folyó befagyott tükre, keletnek a hegyoldalba ásva cik-cakos lövészárkaink, tiroli vadászok fekszenek bennük, szemben velünk a szomszéd magaslat ormának szegélyén fekete csikók a hóban, ezek az orosz gyalogsági állá­sok. Nyugat felé dombok, hepe hupás emelke­dések, tenyérnyi réseken lovak, huszárok el­mosódó alakjai. A horizont végén fenyőerdő kéklik. Az ágyuk persze nem pihennek, három, talán négy üteg is dolgozik, a lővegek, a hábo­rús tájék félelmes légi vándorai, süvöltve szár­nyalnak át a völgyön és az orosz lövészárkok között csapnak le. A pörkölések nyomait a hó­ban szabadazemmei látom. Két pilóta is kering fölöttünk, a gépjük a felhőkbe veszett, de a berregésük elárulja útirányukat. Nem tudok szabadulni a gondolattól, mi volna, ha egy har­minc és feles a felhők alján összetalálkozna az aeroplánnal ? A dombok mögül magyar vezényszavak, káromkodás, a pihenő huszárok nyergeinek. A lüzérkari megfigyelő állomásról vezérkari tiszt keres fe! benuüuket, siessünk, amilyen gyorsan A bolt naphosszat be volt zárva, a jóindu­latú parasztok az istállóba mentek, ha vásárolni akartak valamit. Ott találták a bolond Kálmánt. Ott himbálta magát a jászol szólón, a Tündér sörényébe temette a fejet és mesélt a lovának arról a kastélyról, a mit építeni fog. . . Igen, — azt gondolta — nemsokára készen lesz a kastély, messze fönt a hegyek közt . . . valahol az erdő mélyén. Látta a nap fényében ragyogó réz-tetőt, a szökőkutat a kapu előtt, a kapun a nagy órát, arany mutatókkal; hátul parkot lugasokkal, vi­rágágyakkal ... és a tavat ... a hattyúkat. . . és egy nagy, nagy rétet az ő Tündérjenek . . . és . . . és . . . És . . . Kálmán észrevette, hogy elment az esze. És Kálmán fogta revolverét és bement az istállóba, kigombolta kabátját, ingét és belelőtt a mellébe. A Tündér ott állt mellette és nyerített. Mikor a kis szatócs az alomra bukott, a ló odament és szagolgatta sebét. Egy jó óra hosszat ráugatta, ahol érte. Mikor semmiképen nem akart felállni, a Tündér felbo3szankodott, megkapta kemény fo gaival és elkezdte cipelni. Végül aztán rálépett és betörte két bordá­ját — épen, mint annak idején a szegény pa­rasztfickónak. Roda Roda. S csak fűlni tudunk, talán még elérjük a tizenö­tös huszárok egyik svadronját, most indulnak az erdő felé, lengyel parasztok kozákokat lát­tak a fák között. Hát le a hegyről, lelkendezve, gurulva a hóban, még jókor érkezünk, a huszá­rok a befagyott patak partján állnak karélyban. Patrujt küldött előre Jeney kapitány, a neve­zetes Demeter őrmestert, két huszárral, rájuk várnak, a lovakat alig lehet féken tartani, olyan nyugtalanul kapálnak, ficánkolnak, harapják a zablát. A havas mezőn három fekete pont kö­zeledik vad galoppban, megeresztett kantárszár­ral, a járőr jön vissza. Elől az őrmester, két hosszal megelőzi a huszárokat, ágaskodó lovát rákényszeriti a jégre, de nagyon gyors iramot vett, a közepén beszakad a patak, a paripa fél­oldalt esik és messzire kiveti a lovasát. A svad­ron nyugodtan áll a helyén, senki sem mozdul, ez a regula. Demeter őrmester feltápászkodik, átjöhetne gyalog minden veszedelem nélkül, de mikor lovon küldték, nem adhatja át a jelen­tést, mintha az »arbájler abtájlungban» szol­gálna. Felpattan a jégen, térdig a hideg vizben a lovához gázol, ráül és addig nógatja, mig a gyönyörű tiszta állat talpra nem áll. Azt mondja a kapitány: — Eltörte a lábát, fuccs a lónak. És valóban a lábát huzza szegény pára, de a huszár álhozza és elmondja a jelentését. — Az erdő déli részén vannak az orosz lovasok, hogy mennyi, nem lehessen tudni. Le­het, sprengolták őket valahol, mert az éjszaka patruj csatározások voltak. A kapitány végighallgatja. A lovát lőjjefőbe, aztán indulás. Demeter szalutál, szép fekete képe megrándul. Kantárszáron vezeti a lovát egy kidöntött fáig. a ló leroskad a hóba, a hu­szár előveszi a revolverét, pillanatra egymásra néznek. Mind a kettőnek a szeme fátyolozott, a ló mintha érezné a sorsát, magasra tartja a fejét, panaszosan nyerit. Az őrmester azt mondja: — Palkó, te . . . így hivják a lovat. Azután a revolvert Palkó halántékához szorítja, egy tompa dörre­nés, a ló elterül, hármat rángatózik és vége van, kiadta a lelkét. A svadron karrierben robog át a patakon, hátul az orvossuk, dr. Holló Kálmán, otthon a Szent István kórház asszisztense. Már a mező­ség fagyott havát tapossák, elől a kapitány, a szárnyakon a tisztek, a legszebb harci kép, mit augusztus óta látni megadatott nekem. Az er­dőtől egy kődobásnyira Jeney kapitány fele­melkedik a nyergében, a kardja megvillan, a vezényszó visszhangját ismétlik a hegyek. — Attaque! — Mars ! Mars! Kétszáz huszárkard repül ki a hüvelyéből, a menték lebegnek, a sarkantyú a lovak szügyébe. aztán hármas harsogás: — Hurráh 1 Hurráh 1 Hurráh! Az arcuk kipirul, ellenállhatatlan vágy fog el, futni utánuk, hegyrőt le, völgyön át, a pa­tak jégtáblái között, ki a nyílt mezőkre. A svad­ron megkerüli az erdőt, hogy a déli részről öntse el a kijáratokat. Tiz perc se telt el, ta­lán annyi sem, két lövés csattog, azután újra a patkók félelmes dobogása Már jönnek vissza. Egy kozák szotnya eltévedt töredéke, huszon­hat orosz lovas, első lövésre megadta magát. A lovakról csurog a viz, a huszárok nyakig ha­vasak, hóemberek ülnek a nyeregben. Egy fő­hadnagy lova megbotlott, levetette a lovasát; a tiszt gyalog jön, a karját tapogatja. — Semmi, megrándult, Elszéled a svadron Demeter őrmester a kidöntött fán ül, sötét arccal, halott lova mel­lett. Hosszuszáru pipájára gyújt, a fejét csóválja, egy szó sem hagyja el az ajkát. Gyászol. Lázár Miklós. HÍREK. Február 23. Személyi hírek. Dr. Erdódy Ignácz honvédfötörzs- orvos, aki a téli hónapokat családjával Bécsben töltötte, márczius hó közepe felé érkezik haza. — Kondor József hadnagy, gépfegyverosztag parancsnok, mielőbb ismét a harcztérre menne, pár napot itthon töltött. Őrnagyi kinevezés. Wachsmann Vilmos m kir. csendőrszázadost őrnagygyá nevezték ki s Zomborba helyezték át. Signum laudis, őfelsége a király Erdödy Istvánt, a 10. huszárezred haduagyát, gépfegy-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom