Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-02-17 / 7. szám

1 rX,-A-X5S-A.X3.A»XJä/CI ES S2^£3E=XX£03D^A-1XX^:I hetilap. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:! ÉGL Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pánzek'küldendők. Hirdetések felvétetnek Kováé* Gyula künyvkereekedó Dzletében Is. ai*Bg?grif«iivT'' ■ i fw r "fiirt'yiírlaitijTfí rti y Kaleidoszkóp. — Háborús megfigyelések. — Február 16. Sohase kerteljünk, az ország nagy zöme nyakig van a legteljesebb nyomo­rúságban. A köztisztviselői kar, daczára az ál­lamsegély éther-injekczióinak, már fül- doklik; akisiparos és kiskereskedő osz­tály már a tönk legszélén áll. Csupán a nagy bankok, az ügynökök, a termelők, a szállitók, a mindenféle kartelek, az éiel- miszerhamisitók dörzsölik liboriuszi tul- boldogsággal kezeiket ... Nő meg a ki­járók 1 Mert ilyenek is vannak! Lassankint mi mindenről lehullik a lepel! Kijárók! Képviselők és nagybefolyásu, nagyáliásu emberek, akik a hadi bürókban antisam- briroztak, hogy a háború felidézte véres forgatagból is busás hasznot biztosítsa - nak maguknak. Sovány vigasztalás, hogy csak kevesen vannak. De hogy a világ­háborúnak ez a specziálitása még sem ránthatott bennünket olyan mocskos his­tóriákba, minőkkel például a francziák dicsekedhetnek, az sem a jószándékon múlt, hanem azon, hogy a hadügyi búrok­ban még elég idejekorán észbekaptak s az ilyen igen magas kijárók előtt még elég idejekorán becsapták az ajtókat. A központi s vidéki intézetek java­részének megjelent már a múlt évi mér­lege. Az ember az igazgatósági jelenté­sekből ámulva látja, hogy >daczára ennek, daczára annak, szóval daczára minde­neknek«, — a részvényesek az eredmény­nyel mégis meg lehetnek elégedve. Az eredmény általában véve jó, sőt jobb azon eredményeknél, mint aminőt a leg­utóbbi normális években elértek! Vájjon mit jelent ez a fényes ered­mény? Kalapot kell-e emelnünk a kitűnő üzleti eredmények előtt vagy pedig te­hetetlen dühünkben ökölbe szoritani a kezünket? Nincs ezen sok töprengeni való. Mi tisztelettel hajiunk meg azon pénzintézetek előtt, kik üzleti eredmé­nyeikkel a normális idők üzleti eredmé­nyei mögött járnak, mert ezzel koránt­sem pénzügyi képességeik hiányát tanú­sítják, mint inkább azt, hogy a háborús hónapok alatt a helyzet magaslatára emel­kedve, feleikkel szemben nagy altruizmus­sal jártak el. De van egy bántó momentum, egy szerfölött kiabáló jelenség, mely az összes pénzintézek jelentéseiből szinte az első pillanatra élőnkbe tör. Nem találunk sehol semmit arról, hogy a pénzintézetek az elért busás hasznaikból csak egy fillért is szántak volna hadisegélyezési czélokra. Pedig be sokan várják az istápolást, a támogatást. A rokkantak, a hadiárvák, a vak katonák, vöröskeresztes missziók stb. stb. Talán már számuk sincsen, ahová mind kellene a pénz. És a pénzintézetek, mikor talán ki- dülesztett mellel számolnak be részvé­nyeseiknek a búsás nyereségről, mind, mind hallgatnak. Egy szavuk, egy fillér­jük sem árulja el, hogy most évezredek­nek a legborzalmasabb háborúja folyik és ők legalább áldozatkészségükkel akar­nak résztvenni annak győzelmes kiví­vásában. Vissza kell térnünk oda, ahonnan kiindultunk, hogy az ország zöme n)Takig van a nyomorúságban. És az ország zöme, melynek testéről már nem is éles késsel, hanem fakéssel fejtegetik le a bőrt, a húst, szinte ieirhatat- lan érdeklődéssel tekintett a magyar tör­vényhozás felé, melynek egyik házában napirendre került végre a drágaság kér­désének megoldása s a lavinává nőtt bajok mikénti orvoslása. Napok óta tart a drágasági vita, melybe már az első napon miniszterek, képviselők, közönség belecsömöröltek és még jobban belecsömörlött az ország, amelynek a bőrére megy a bajvívó urak ízléstelen kapcziáskodása. Az ország búzát, húst, uzsormentes árakat, tisztességes közszállitásokat és el­viselhető életet várt azoktól, akik most az ország sorsát intézik, ehelyett be kell érniök azzal, hogy a bajvívók egymás sarába akarják egymást fojtani. Mintha ebből valakinek valami kára vagy haszna volna; mintha ezt privátim is el nem intézhetnék, hanem csakis az ország színe előtt. És főleg most, amikor a végsőkig megfeszített idegzettel folyik az élethalál küzdelem, amikor milliók és milliók kékre fagyva, sápadó arcczal néznek farkasszemet a halállal, most, most érdekli az országot főleg az a kér­dés, hogy X képviselő mit tart Y kép­A „Nagybánya“ tárczája. Souvenir De Pesth. Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb úriember, aki mint hires gyűjtő nagy tisztelet­nek örvendett a régiségkereskedők körében. Janicsek magános, családtalan ember volt; a régi képek és műtárgyak, a melyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, a melyek körülvették, a remekművű lámpás, a melyet esténkint meg- gyujtott, a mely hajdanában egy francia her­cegnőnek világított, ágya, a melyben Mária Te­rézia aludt, mindenért kárpótolták, a mi másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért. Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmúlt divathoz igazodott. Pesten akkoriban min­denki magyar ruhában járt, árvalány-bokrótás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Pod- maniczky Frigyes czifra szűréről álmodtak a dá­mák, Zrínyi Ilonák és Lorántffi Zsuzsannák sé­táltak a Váci-utcában, — Janicsek Pál ugyan­akkor széleskarimáju cziünderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és nyakán magas gallér. Aranyvégü pálci­kája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe és a nyakába, a fodrok alatt, vagy mel­lényén, a szive fö ött selyemszallagon, vagy vé­kony lánczon kerek, aranyos rámácskába foglalt arczkép-festményeket hordott: valamely régi dáma arczképét, a kit aznapon a gyűjteményéből kivá­lasztott. Abban az időben, mikor a fotográfiát még uem ismerték, voltak festők, a kik krajczárnagy- ságu területre is le tudták festeni a legszebb női arczokat. Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arcza rózsaszínű, és ruhájuk divatos, finom. Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbok­réta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, a mely kastélynak bizo­nyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: már a mint a festőnél megrendelték a képet, amely az­tán a megfelelő férfiak szive fölé került. A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de sze­relmesük sohasem válott meg tőlük. A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a sziveken. öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartosabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között. Janicsek Piálnak legalább ezer női arczké- pe volt összegyűjtve a lakásán, a melynek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte. Némelyik dáma több példányban benn volt a gyűjteményben. Egy Metternich hercegnő a képecskén pász­torleánynak öltözve, gyepes halmon üldödélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arczán ábránd, mélabu, vágyakodás volt észlelhető. Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovagló ruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasán előrenyomult és szemében keménység, erősség tükröződött. A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arczczal és villogó kék szemmel, élve­teg arczkifejezássel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, a mint a tánczban elfáradva a távólból hallgatja az éde3 báli muzsikát. Fenn a pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöldköves gyűrű . . . Vájjon egy férfi viselte mind a három ké- pecskét a szivén, vagy talán több férfiú? Janicsek ur mindenesetre elgondolkozott a herczegnő képeinek összehasonlításánál és bizo­nyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, a kiért több férfi versengett egykor. Esztendők faradalma munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket. Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölgy­gyei nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről felvilágosítással szolgálni. A ráma, a mely a képrcskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszoru alakja volt.

Next

/
Oldalképek
Tartalom