Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)
1916-01-27 / 4. szám
ISIS. január lió 27. 22TI T7". é-vfcl 3ra,m.-i-ilc szié-m.. \ X TÁRSADALMI ES SZ^FIJROID.A.XjIM:! HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő:’ ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. Azután Ön, tisztelt polgártárs . . . Január 26. Ezek a sokat jelentő szavak a porosz birodalmi kancellár ajkairól hangzottak el. Voltaképen annyit jelentenek, hogy a kalaldisma mostani világrenditó forgatagában első a haza, másodszor is a haza és csak azután jön ön, tisztelt polgártárs! . . Aranyszavak, melyeket elévülhetetlen táblákra kellene vésni, hogy a béke verőfényes idejében is hirdessék azt a megdönthetetlen igazságot, azt a minden áldozatot magában foglaló kötelességérzetet, melylvel a polgár minden időkben hazájának tartozik. Minden időkben, de különösen akkor, midőn egész világok fognak össze, hogy romjaiba temessék évezredes hazánkat, hogy megfojtsák szabadságunkat, hogy a zsoldosok millióinak zsákmányává, prédájává tegyék ősi tüzhelvein- het s megbecstelenitsék feleségeinket, leányainkat. Amidőn magukat kulturnépeknek nevező nemzetek fognak össze, hogy éhhalálba kergessenek milliókat és milliókat, védtelen nőket, magukkal tehetetlen gyermekeket, hogy amikor képtelennek fegyverrel kezükben diadalt aratni, hát az éhhalált hívják fegyvertársul, hátha annak segítségével kivívhatják a végső diadalt. Ilyen, minden emberiséget arczul ütő küzdelemben valóban szinte emberfeletti küzdelem vár a front mögötti hadseregre is és sohasem volt helyénvalóbb a német birodalmi kanczellár ama mondása: Előbb a haza, azután a haza és harmadszor is a haza és azután jön ön, tisztelt polgártárs. És a polgártársak érzik is az összes vonalokon, hogy most nem ők az első személyek. Érzik ezt és fölemelt fővel, minden áldozatra készen tűrik is, hiszen lemondásukra ezúttal a hazának van szüksége. De disztingváljunk csak egy kevéssé! Tizennyolcz hónapja elmúlt, hogy ez a szörnyű világégés tart. Tizennyolcz hónapja elmúlt, hogy a polgári társadalom, a front mögötti hadsereg szinte titáni munkában van, hogy amig a maga szükségleteit a legminimurnra korlátozza, addig becsülettel eleget tehessen kötelezettségeinek, amikkel a fronton levő hadseregnek, az elesettek itthon maradt árváinak, a nyomorúságban sinylődők- nek, a humanizmusnak és szamaritaniz- musnak tartozik. És ez a polgári látsadalom mégis azt látja, hogy amig az ő gondoskodását ezerfelől veszik igénybe, addig az ő érdekeivel vajmi keveset törődik valaki. Mintha elfelednék, hogy a hazának a legerősebb támasza az erős polgári osztály; mert minél védtelenebb, elgyengül- tebb ez az osztály, annál vékonyabban csörgedeznek az igénybe vett erőforrások. Ma már szinte banálitás számba megy a drágaságról, az egyre nagyobb mérveket öltő élmiszer uzsoráról Írni. Annyira elkoptatott dolgok ezek! De bármennyire elkoptatottak is, mégsem látjuk, hogy oly érdemleges intézkedések történlek volna, melyek lehetetlenné tennék a polgári társadalom végletekig menő kiszipolyozását. Rendeletünk az van bőven, annyira bőven, hogy azoknak lapjaival akár kirakhatnánk nagy Magyarország egész területét. De e rendeleteknek csak nagy a füstje, a lángja igen kevés. A t. polgártárs csak azt látja, hogy ina már a legközönségesebb czikkeknek is az ára háromszorosára-négyszeresére szökött fel, anélkül, hogy ezzel arányban volnának a kereseti árak. Pardon, kereseti források alatt nem a hadseregszállitók, élelmiszeruzsorások és más alkalmi árdrágítók búsás jövedelmeit értjük, amelyek még mindig nincsenek külön megadóztatva, hanem értjük a rendes polgári kereseteket, melyek bizony alig csörgedeznek bővebben, mint a legnormálisabb időkben s értjük különösen a tisztviselők (elsősorban mert ők „ í. polgártársak) fizetéseit, melyeket bizony a törvényhozás jóhiszemű gondoskodása, a megszavazott drágasági pótlék alig tesz megélhetőbbé. A nagy Németországban, mely pedig első sorban ipari állam, ma is aránytalanul olcsóbban élnek az emberek, mint élnek nálunk Magyarországon, melyet pedig nagy előszeretettel a Kanaán földjének szoktak dédelgetni. Mi ezen ránk nézve szerfölött viszA „Nagybánya“ tárczája. A visszhang. Dahonyi Gáspár uramnak csinos ősi kúriája csak egy puskalövésnyire fehérlett a Bedő Albert nagyméretű, esetlen kinézésű uriházától, de eshetett volna e két porta ezer meg ezer puskalövésnyire is egymástól, az a gyűlölet, mely kettőjük szivét eltölté egymás becses személye iránt, bizönyára utat talált volna akár a nagy mindenségen is keresztül. Mert mokány gyerek volt mindkettőjük. Az egyik nem engedett, a másik nem tágított. A környéken nem is hívják őket más néven mint a kutyafejü Dahonyi és a gyilkos szivü Bedő. Dahonyinak az volt a jelszava: C*ak azért sem! — Míg Bedő fogcsikorgatva folyton azt hangoztatta: Megállj hékás, majd megbánod 1 S a régi gyülölség megújult minden áldott nap, bőszitették egymást nap nap után sok minden aprólékossággal, ugyannyira, hogy Bedő uram az utolsó években folytonosan egy rozsdás karabélyt hordott a vállain. — Karabélyból menjen a golyó szivébe I A kik hallották gyilkos szavait, borzongó szívvel tértek ki utjábói s tanakodva kérdezgették egymástól e lángoló gyűlölet szűlőokát, de az mély titok maradt mindaddig, mig a falubeli jegyzőnek, ki nagy pajtása vala Bedő uramnak, el nem járt a szája úgy csendes pityilizás közepette. — Asszony játszik a dologban, súgta nagy rejtelmesen. — A‘ hát! Régi történet uj köntösben. — Romeo és Julia históriája ? jegyzó meg a segédjegyző. — Nem ismerem se Romeo urat, se Julia kisasszonyt, folytaid a falu pennája, de alighanem valami olyasféle história lesz ez is. — Szerették egymást fórron, lángolóan. . . vette át a szót a segédjegyző, ki mellesleg legyen mondva, egy pár tucat szerkesztőt már halálra gyötört a költeményeivel. — Igen, igeu, olyasvalami, szerették egymást. — És a két ellenséges család nem akart beleegyezni a fiatalok boldogságába, folytatá diadalmas arccal a segédjegyző jövendöléseit. A jegyző észrevette, hogy rossz útra tévedt elbeszélésében. — Na igen, szerették egymást, vagy hogy is mondjam, egy leányt szerettek mind a ketten és . . . — A barátság gyűlöletté vált . . . vágott közbe ismét a segédjegyző. — Igen, de csak a későbbi időben. Bedő uram sohase tudta megbocsátani Dahonyinak a nagylelkűségét, hogy lemondott az ő javára. A biró, aki ismerte Bedőnó nemzetes asz- szonyom kackiás, parancsoló, ellenmondást nem tűrő természetét, csöndesen mosolygott a bajusza alatt, mig a segédjegyző, ki a legmagasabb ideális állásponton állott, sóhajtva ürité ki poharát : — Törpe kor, törpe felfogással! S hogy a titokról a zár lepattant, a közvélemény egyszerre Bedő Albert uram ellen fordult, aki nem átallotta volna barátja nagylelkűségét egy rozsdás karabély golyójával honorálni, ha puskapora lett volna. — Sohse kell félni, mákot hord az a tarsolyában, fecsegett az öreg Jáno3 béres, ki végig küzdötte a nagy taliánországi harcokat; már mint az ő ura merne a puskaporhoz szagolni, aki a múltkor is elájult mikor egy csirkét vágtak le a szemeláttára ? S úgy látszik, Bedő uram oroszlánbáforsá- gát teljesen ismerte az egykori jóbar&t, aki legnagyobb lelki nyugalommal hörpinlgetett csikóbőrös kulacsából birtokának határmesgyéjén hs- verészve, még akkor is, ha mindjárt arrafelé ődöngött a szomszéd Bedő az ő rozsdás karabélyával. Ismerték egymást ez oldalról teljesen, tudták, hogy nincs mitől tartaniók egymástól. Hanem a nemes verseny terén, hogy ki pipálja le jobban a másikat, ott fáradhatatlan volt mindenikök. Ha gazdasági kiállítás volt a megyében, a kiállítás tartamára a jury összes tagjai megszöktek, nem győzvén kibirni a két szomszéd kapa- citálásait, könyörgéseit, nehogy a másik javára döntsön az Ítélet. Sőt mesélik, hogy egy időben a versengés mániája mindkét oldalról oly magas fokra bá-
