Nagybánya, 1916 (14. évfolyam, 1-26. szám)

1916-06-01 / 22. szám

XIV. évfolyam. 22-ils. szám 1916. Junius lió 1. ESS SZÉPIR.OD. HETILAP. Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 6—8 oldalon Felelős szerkesztő : ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizl-ut 14. sz., ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Mozaik.- Irta: Oláh László. ­A béke és a divat van most felszínen. Ugyanis a béke ügye vajúdik, mivel hogy Amerika a háborúnak leszedte a tejfölét és vérbe fullasztotta a vén Európának alig megszámlálható vitézeit, gyászt, siral­mat, könnyet teremtett, de másfelől pedig mivel megborzadt Wilson ur rémséges cselekedetének következményeitől, de kü­lönben is az amerikai mindenható ur mon­dása szerint a háború „holt pontra jutott“ és mert ő a közeledő elnökválasztás ide­jén „holt pontra jutni“ nem akar, tehát pengeti a lantnak béke húrjait, a harczi kürtöt és a további kufárkodást sutba dobja, fuvolázik, furulyázik mélán, busán, hogy hallgassák és tudják meg mindenek akiknek illik, hogy ő, t. i. Wilson ur so­hasem volt háborús párton, amit tett, amu- niczió-szállitást és milliárdok harácsolását, nem háborús szándékból, sőt nemis üzleti érdekből (a kis hamis!) hanem csupa em- beries ókból tette, mert a municzió-szálli- tás révén remélte, hogy ténykedése folytán gyors győzelemre segiti elleneinket s ez­zel hamarosan vége lesz a háborúnak. De miután eme feltevésében alaposan csalódott és abban is, hogy a központi hatalmak az ő szives működése folytán kiéheztethetők lesznek — tehát már elér­kezettnek látja az időt a békére. A béke ideje már régen elérkezett s hogy mielőbb meg is lesz, az kétségtelen, mert nemcsak az olaszok (ezeket most A „Nagybánya“ tárczája. Hősi halál. Márton, az ezredorvos tisztiszolgája ijed­ten esett be az ajtón. — A muszkák idelőnek be a faluba ! — lihegte. Csakugyan: néhány perc óta mi is hallot­tuk, amint az ellenség nehéz gránátjai tompa robbanásokkal megrezzentették az ablakokat — de ügyet se vetettünk rá. Négyen voltunk a szobában: az ezredorvos, aki naplójegyzeteket irt a noteszébe, én, aki vázlatokat kopiroztam a részletes térképről, a fiatal háziasszony, aki a tűzhely körül foglala­toskodott és egy kalitkába zárt kanári. A falu legszélső háza volt ez, kissé nagyobb is, csino­sabb is, mint a többi; itt ütöttük fel a segély­helyet. Alig ötven lépésnyire tőlünk — fedett állásban — egy taraczkütegünk dolgozott; nyil­ván azt keresték a sűrűn zuhogó ellenséges ágyulövedékek. Most nem idegesített minket a másodper- czenkint felrobbanó gránátok mennydörgése; azt, hogy a közelünkben explodáljanak, már rég megszoktuk, idegzetünk már rég elérzéktelene- dett e pokoli hangverseny iránt, fásult életösz­tönünk már nem riadt föl a halálnak ilyen távoli — százméteres! — fenyegetéseitől. Mindenki közömbösen dolgozott tovább; az ezredorvos tánczoltatjuk) muszkák, belgák, Szerbiák, montenegrók jutottak holt pontra és meg vannak verve, leverve, letiporva, hanem a francziák is nyögik Vilmos császár bus hadát és az angolok kapkodják a béke pipát. Nodehát hagyjuk most ezt a világhá­borús, véres, borzadalmas mezőt, térjünk át arra, ami háborúság itthon van és mi nem vág bele most a világ nagy rend­jébe, csak az ember erszényébe. Ugyanis háborúnk van itthon is és pedig a divat ellen folyik a háború min­denütt e hazában. Mindenfelé alakulnak a fényűzés elleni ligák (A napokban alakult meg a liga Szolnok-dobokában.) A rövid szoknyák förtelmes hivalkodó divatja el­len megindult a hajsza, no meg a hosszú szárú czipő ellen is. (Még szerencse, hogy a legtöbb hosszuszáru czipő nem hamisítat­lan bőrből való, hanem valamelyes a bőrhöz hasonló imitátió, avagy pedig selymes, vagy bársonyos anyagból gyártott divat majmoló készítmény.) E lap hasábjain volt már arról szó, hogy bár nagynevű, történelmi neveket viselő uriasszonyok állanak a fényűzés elleni liga élén, nemsok eredményt várunk e mozgalomtól, mert a fényűzést nem li­gákkal, hanem a gúny mindig hathatós és eredményt biztositó fegyverével kell agyonütni és ezt a fegyvert vegye kezébe a sajtó, sújtson vele mindenütt, de ám elfogulatlan ítélkezéssel mérlegelve, igy biztosak vagyunk benne, hogy az ilyen eljárás teljesen lefegyverzi és észre téríti a mai komoly időkhöz egyaránt nem illő, L ■JB1!HE™'»BMgMgBagrSBBBgiaBBLUllHWiliPjm'HBgi THEgg!'g éppen a tegnapi étrend megörökítésénél tartott, én a zászlóaljtartalékok kék koczkáit rajzoltam a vázlatomba, az asszony egy fazekat tolt a kemencze parazsa közé. Csak a kanári volt nyug­talan; nem értette, mit jelentsen ez az idegen lárma. Lubnyán, a csöndes kárpáti falu legcsön­desebb házacskájában ? Egészen homályosan és határozatlanul sejtette talán, hogy valami gonosz hatalom az élete ellen tör, megremegteti a házat, melynek falán az ő kalitkája függ és meglóbálja a kalitkát, melyben az ő csendes élete folyik. Ha sohasem fájt neki a rabság, melyet már európai földön, talán itt Magyarországon Budapesten vagy Ungváron örökölt, most fel- sajdult benne a tropikus ligetek, a kék ég, a határtalan tájak fájdalmas nosztalgiája és sze­retett volna elmenekülni innét, vinni a maga ki­csike életét ki a kalitka börtönéből, túl a ház falán, arra, a merről az a halvány kékség kan­dikált be az alacsony ablakon. Nyugtalanul rep- desett a megáporodott kendermag fölött, egyik drótról a másikra ugrált és minden! detonáció­nál ijedten össserezzent. Bumm!!! Megint egy robbanás. Ezúttal oly öblösen visszhangzott a zárt szobában, mintha közvet­lenül az ablak előtt, alig egy-két lépésnyire tő­lünk, talán a ház oldalába vagy a tetőbe vágott volna a gránát. Az ablakok beszakadtak a hir­telen légnyomástól, az üvegszilánkok csöröm­pölve fröccsentek a szoba közepére, úgy, hogy valamennyien felugrottunk . . . Odarohantunk a pitvarajtóhoz, megnézni mi történt ? hivalkodó, javainkban kárt okozó és csak elleneink javára szolgáló divatozókat. Mi, hála a jó Egeknek, megbirkóz­tunk egy nagy ellenséggel, a kiéheztetés veszedelmével. Megszoktuk szép csende­sen a koplalást a husnélküli életet és igen jól érezzük magunkat. Birkózunk azonban most is egy nagy ellenséggel, ez az ellen­ség túlszárnyalja valamennyi ellenségün­ket, mert ez ellen a valóságos Isten csa­pása ellen védekezni csak úgy tudnánk, ha nem ennénk. Büszkén vallhatjuk azon­ban, hogy most jó kenyerünk van, volt ám rósz is, ha eszünkbe jut, hát bizony borzalom, keserű volt a múlt év hasonló szakában a kenyerünk, de mégis volt ke­nyerünk és még akkor több jó volt ahhoz ami édessé tette a keserű kenyeret s ha mégis fájt a gyomor, volt Kotró és Bon- lax (mindkettő nagybányai specziálitás) és rendbe hozott mindent, ami romlott a gyomorba került. Most van ám jó kenye­rünk, de hozzá való minden jó, amit már megszoktunk hiányzik, vagy olyan szűkön van, hogy csak mutatóba járja és ritka vendégként köszönt be a házba. Kutya világ, kutya drágaság, ez ellen a drágaság ellen panaszol ország, vi­lág és nem tudják letörni a drágaságot, mert nem akad egy erős kéz, mely gyö­kerestől kiirtani merészkednék minden drágasági és uzsoráskodó törekvést. Sajnosán fájó állapotok ezek, dehát érdek mindig volt és az egyéni érdekért a közérdek szenved és fog szenvedni, mert az egyéni érdek legtöbbször agyon­nyomja a közérdeket — az bizonyos, ha Semmi se történt. A gránát nem itt explo- dált az ablak előtt, nem lyukasztotta keresztül a ház falát. Nem vágott a tetőbe, hanem fölöt­tük repült el, kissé balra belebotlott valamelyik vaskos fatörzsbe és csak azért dörrent olyan közelről, mert a szél épen ide fújta a hangját. Visszatelepedtünk az asztalunkhoz és folytattuk a békés irodai munkát, mintha valahol az aradi kaszárnya falai közt lennénk. Most már egyra gyakrabban hallatszott a shrapnell-pukkanás, szinte másodperczenként követték egymást a közeli detonácziók... itt ... ott .. . előttünk . . . jobbra ... a taraczkütegnél ... az országút fölött ... az állomágnál ... és minden dördülés előre bejelentette magát egy hosszú, elnyújtott jajgatással, mely most már minden ideggyilkoló árnyalatával] behallatszott a tört-üvegü ablak- nyiláson. Amig az ablak ép volt, csak a robba­nást hallottuk: hirtelen jött, még arra sem volt időnk, hogy megremegjünk és igy legalább nem kínozhatott meg egy örökkévalóságig tartó fé­lelmes prelúdiumával. Az orvos jegyzett, azonban most már min­den jajgatásra idegesen torpant meg a plajbász a papíron és ilyenkor az én kaligrafikus betűim is széthúzódtak, mintha eltorzult vonalaik gri­maszával a félelmemen gúnyolódtak volna. Most már csak hárman maradtunk a szo­bában. Az asszonyt annyira megijesztette a kö­zeli robbanás, hogy mindent itthagyott, mene­kült ki a házból, talán maga se tudta hová, csak ment, szaladt, mert itt a körülpitykézett taraczkjaink szomszédságában egyáltalában nem

Next

/
Oldalképek
Tartalom