Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)

1915-09-09 / 36. szám

é-vfol^am.

1S15. szeptember lió S.

30-iiS széna.

rr^lKS^.ID^Xj^I'1 ÉS SZÉPIRODALMI HETILAP,

EUifizetí'si árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden liéten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

É G L Y MI H Á L Y

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lr.pközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Rokkant polgárok.

Szeptember 7.

Sokszor elmondták, de őzért mondták el annyiszor, mert igaz, hogy nálunk tulajdonképen két front van, az egyik az igazi, a fronton lévő front, a másik az itthoni, ahol a hivatalokban, gyárakban és műhelyekben, irodákban és kívül a nagy magyar földeken, amelyek megtérülik a háború eleven hadikincsét, a gabonát, polgárok dolgoznak éppen úgy a háborúért és éppen úgy a hazáért, mint katonáink kint a fronton. Az idehaza való háborús munka nem élet- veszélyes, ám megpróbáltatásokban éppen olyan gazdag, mint amaz, a katonai.

Mégis mit látunk? A polgárságnak, amelynek ma már éppen úgy vannak rokkantjai, mint a katonaságnak, kevéssé viselik gondját. A polgárság ellátása, a közélelmezés annyi hibás mulasztást, annyi kívánni valót mulatott fel, hogy arról a háború után még sokáig lehet beszélni A polgári családok óriási többsége egy véres és g ilkos háborút folytat az anyagi gondokkal, amelyek srapnelként marcangolják nemcsak a testét, hanem az idegeit és a lelkületét is.

Itt vannak például az állami tisztviselők, akiknek érdekében több Ízben történt már felszólalás a háború alatt. A kormány végre a közvélemény erélyes nógatására juttatta is őket valamelyes drágasági pótlékhoz, ám egyenlőtlen feloszlásban és arra kényszerítvén őket, hogy az en masse megszavazott pótlékot külön-külön és személyenként is kelljen folyamodni, ami megaláztatást jelentett az egyik tisztviselő számára, enyhe és beszédes erőszak volt a másiknak, akit ezzel arra szólítottak fel, hogy ne kérje azt, amit már megszavaztak, de amit csak úgy kap meg, ha kü- 1 lön is kéri. Erejükön felül való hősieskedésre, egy nagylelkű gesztusra, amely esetleg családjuk rovására megy, akarták őket kényszeríteni.

Ám az állami tisztviselők ügyében mégis csak történt valami, de mi történt a városi tisztviselők támogatására, amely tisztviselői kar az állami tisztviselőknél is roszabbul van dotálva s a háború ideje alatt szinte a nélkülözések arányában szaporodott a munkája, elfoglaltsága, melyet szívesen s lelkiismeretesen, panasz nélkül végez a nagy végső ezéi kivívása érdekében.

Nem történt semmi s nincs is kilátás arra, hogy történjék A városok maguk szegények, nem segíthetnek, más tényezők pedig nem törődnek a közigazgatási tisztviselőkkel, mely a mai viszonyok között eredeti fizetésének egy- harmadábó! nyomorog. Vagyis egy családos tisztviselőnek, mely ezelőtt 200 — 250 korona havifizetésből csak megélt valahogy, ma 80 — 120 koronából kell tengődnie családjával, mert a drágaság eny- nyire devalválta fizetését.

De ez, akármilyen kiáltó példa is, mégis csak példa, egy a sok közül. A polgári rokkantak száma, osztálya, kategóriája, nem egy, nem is két, hanem

százféle. Jövedelmében szegényedett az egyik, másikra a háború sújtotta családról való erősebb és súlyosabb gondoskodás háramlik, mindenkinek kijutott. Ez természetes egyébként és ez ellen zúgolódni nem lehet. Végtelenül természetes, hogy egy háború a hadbanáiló ország egész társadalmát, beleértve a polgárságot is érinti. De illendő volna, hogy n közhatalom, a kormány, az ad miniszlráció gondját viselje ennek a polgári társadalomnak, ennek a második frontnak, ennek az itthoni csatasornak, amely szintén emberül vette ki részét a háborúból. A közélelmezés, a közellálás, a lakásviszonyoknak egy szigorúbb szabályozása. a kenyér és liszt kérdése, a közhivalalnokok drágasági pótléka, a hadisegélyek gyors és pontos folyósítása és a háborús ellátási és jótékonysági kérdéseknek még igen sok más fajtája jobban és inkább kellett volna, hogy szivén feküdjön a kormánynak A polgári társadalom messze menő gondoskodást érdemelt volna meg már azért is, mert hiszen hadi és polgári munkáján, állami adóján kívül a háborút szolgálja a keresetével, az idegeivel és a jótékonyságával is. A magyar polgárságnak örök érdeme és dísze lesz az a sok gyönyörű akció, amit a háború leginkább sújtottjai érdekében megkezdett és folytat is, ámde kérdezzük: nem akad-e a sok akció közül egyetlen egy is, amelyet magáévá tehetett volna a kormány és ahol valóban az állam közfeladata lett volna gyógyítani azokat a sebeket, amelyek igy a

A „Nagybánya“ tárczája.

Apróságok a harczterekről.

Francia tiszt.

A német hadikőrház társalgójában, lábadozó tisztek közt, egy félkezü hős vette át a szót:

— A francia bátor és vakmerő. Ismeri a hazaszeretet fogalmát s ezért életét szívesen kockáztatja. Persze, mint a dicső nemzet fia, elsőnek tartja magát a világon s a többi nemzetet lenézi. De ez az ő dolga.

— Két hétig feküdtünk egymással szemben a lövészárokban. Vagy hatvan méternyi távolságban. Legénységünk egy közeli tanyáról hordta a friss szalmát, a franciák is csakhamar fölfedezték a dús forrást és bízva lojalitásunkban, maguk is oda jártak. Ketíen-ketlen, mint a mieink, fegyver nélkül, de néha egy tiszt kíséretében. Amint a tiszt kíséretről hallottam, elhatároztam, hogy a legközelebbi kiránduláson részlveszek. így is történt. Találkoztunk, szóba ereszkedtünk és magam, ahogyan már tudok, előadást tartottam a francia kollégának a háború okairól és elébe tartottam kormányának vétkeit. Éles, csípős fordulatokban sértőnek tetsző feleletet, kaptam, az indulat elragadott és egyszerre feledve helyet és időt, kirántottam a kardomat. A francia is. Párbaj készült négy közlegény jelenlétében, kettős viaskodás, csak azért, mert ellenfelekké tett a

sors. Nem, erről szó sem lehet, gondoltam és hüvelyébe dugtam a kardomat . . . Három nappal később kora hajnalban megrohantuk a szomszédos lövészárkot, megleptük a franciákat és mielőtt lőhettek volna, már ott voltunk mellettük és ember ember ellen küzdött. A szörnyű vagdalkozásban, zűrzavarban meglátom a tisztemet, amint visszaugorva fél térdre ereszkedik és lőni készül. Talán engem vett célba. Egy ugrással ott termek, a golyója elzug mellettem és én szurok, vágok, küzdők egyszerre több ellenfél ellen . . . Mi győztünk. A sebesültek között feküdt az én emberem is. Halálos sebbel. Kérésére odahívtak melléje . . .

— Egy kis szívességet suttogta . . . Itt a tárcám. Az az arczkép a feleségem a kis leányommal . . . Rajta a címem . . . Tudassa valahogy vele, hogy élek, jól érzem magam és ha békét kötnek, haza térek ... De addig vigyázzon a kis leányomra. Nevelje jól, szeresse, szeresse, . . . írja neki, hogy a németek jók, nem bántják a foglyokat . . . írja neki, de biztosan, hogy bátran küzdöttem a hazámért, de egy pillanatra sem feledtem a családomat. Kis leányomat. Apró szőlőkertünket. Virágzó gazdaságunkat. És mindezt viszont fogom látni mihelyt ... Az Isten is megáldja, ha segít megvigasztalni az enyéimet. Csak ezt kérem . . . Semmi mást.

És fölemelkedve szörnyű fájdalmak közepette a kezét nyújtotta. Nem a haza sorsa bánttotta e pillanatban, nem a dicsőségről ábrándozott, hanem csak apró, feleségét, leánykáját, egész boldogságát magában rejlő házacskája járt a fejében.

Nem volt többé ellenfél, csak embertárs, Elfogadom a kezét és megtört szemébe néztem. Egy könnycsepp hullott ki belőlük, eltemetve az e1- veszett boldogságot, nem dicsőséget, nem a hazát, hanem egy jó család minden reményét, hitét és örömét . . .

Idill.

A kis cukrászboltban, amely a német főhadiszállás városának főutcáján fogliflt helyet, vidáman és békésen ülnek a katonák, a tulajdonos — izzószemű francia nő — serényen kiszolgálja őket, akik a kerek márványasztaloknálf határozott élvezettel fogyasztják a meleg kávét s a finom almás- és mandulás süteményeket. A liszt ugyan drága, de a nagy ár mellett is, minden katona előtt hatalmas sütemények pompáznak s a legények farkasétvággyal harapnak bele.

Aztán sorra kerülnek különböző élmények. Kü’önö.sen sok szó esik a lövészárkokban folyó életről. Az egyik — szász katona— eldicsekszik:

— Igazi matrácaink vannak, meg kanapéink, amelyeket egy faluban szedtünk össze, amit a francia tüzérség összerombolt.

— Potomság — feleli egy badeni katona — van egy zongoránk s valahányszor egy-egy gránát közelünkben vág le, vagy srapnel robban a fejünk fölött, a szolgálattevő tiszt tust ver a zongorán s indulóba fog A többi aztán énekre gyújt zongorakisérettel, kivált déli tüzelési szünetkor.

Egy landwehr azonban túltesz mindenkin. Elbeszéli, hogy miként alakítottak kvartett-tár-