Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1915-12-23 / 51. szám
2 embert izgatják — be kell vallanunk, hogy mértföldlépésekkel haladunk, de sajnálattal kell hozzátennünk, hogy nem előre, nem fölfelé, hanem vissza a pogányságba, melyből a bethlehemi Kisded kiemelte az emberiséget . . . Az embert az Isten — embernek teremtette s mi jobb ügyhöz méltó kitartással, szívós elszántsággal harczolunk amellett, hogy az ember — állat. És hogy könnyebb legyen a helyzetünk, kényelmesebb a bizonyításunk — megtagadjuk, nem létező valóságnak állítjuk magát az Istent, Az anyagot tesszük úrrá a szellem fölött, a testet a lélek fölött. A többi azután magától következik. Mert ha az ember állat, akkor alacsony indulatok kelnek föl bennünk — és követelik a jogaikat. Ha Isten nincs, akkor bűn sincs s ha bűn nincs, akkor nincs többé kapocs, mely az embert az erkölcscsel összekösse. Akkor egyetlen törvény az önzés, mely legfölebb csak a mélységesen üres és rideg társadalmi formák által engedi magát korlátozni. Az, hogy az emberek még ilyen törekvések és ilyen gondolkodás mellett is ajkukra veszik és ajkukon hordozzák a szeretetet — nem téveszhet meg bennünket. Mi tudjuk, hogy mit tartsunk erről a szeretetről, mi tudjuk, hogy ez a szeretet a legtöbb esetben csak a leg- sivárabb önzésnek a takarója. Valahogy hasonló a dolog ahhoz, amit az Üdvözítő mond, hogy az ártatlan bárányok képét viseljük magukon, pedig voltaképen ragadozó farkasok vagyunk. Egyébként is az a szeretet, mely elszakítva az Istentől, nem a szeretet ősforásából táplálkozik — önmagában gyönge és élet nélkül való. Es ezzel a gyönge, erőtelen, szegényes szeretettel a lelkűnkben üljük meg évenként a karácsony ünnepét. Odaállunk a szépen feldiszitett karácsonyfa alá, de talán csak megszokásból, vagy legfölebb, hogy ártatlan gyermekeink túláradó örömében gyönyörködjünk: ám az ő nagy hitük nem illeti meg a szivünket. NAOYBÁNYA Egy percre megakad tekintetünk a bethlehemi kisdednek gvermekdedsége mellett is fönséges arcán, talán ajándékait is elfogadjuk, — de a kegyelmeivel már keveset, talán épen semimtsem törődünk. Halljuk az angyali éneket a dicsőségről és békességről, de ebből legfölebb csak a béke után való sóvárgást fogadjuk — a lelkűnkbe, de az ének első részét, mely Isten dicsőségét zengi — hallatlanná tesszük. Pedig az angyali énekben nemcsak mély érzés, de megdönthetetlenül erős logika is van. Nem lesz addig béke a földön, amig az ember az Istent maga fölött Urnák el nem ismeri s amig megtagadja tőle azt, ami őt, mint Teremtőt és Gondviselőt minden teremtmény részéről feltétlenül megilleti: a dicsőséget . . . A dicsőséget mindenért és mindenek fölött . . . De mintha világosodnék. Minlha abban a földetrázó viharban, mely minden oldalról hirtelen reánk szakadt, — megismernők az Isten hatalmát. A hogy a pusztában vándorló zsidók megismerték aSzinahegyen keletkezett menydörgésben és villámlásban, — Mintha a kolosszális méretek mellett, melyek ma mellettünk és körülöttünk megnyilatkoznak — végre valahára megsejtenők.hogy milyen kicsiny, milyen gyenge az ember ... hogy egyedül csak az Istenben lehet nagy és csak Istennel lehet legyőzhetetlenül erős . . . S mintha ennek a meglátásnak, ennek a beismerésnek a nyomán uj élet, erkölcsi megújhodás kezdene fakadni — mindenfelé . . . Az emberek szelidebbek, alázatosabbak lesznek. A templomok megtelnek ájtatos közönséggel. Nem szégyen többé a vallásosság s nem büntetendő cselekmény az ima .. . És ha ez a megújhodási folyamat tovább tart és általánossá lesz; ha majd nem lesz ember, aki ridegen elzárná szivét a természetfölöttiekben való hit, az 1915. deczember 23. örökkévalók után való remény és az igazi szeretet előtt, akkor beteljesedik az angyalok éneke, akkor lesz majd dicsőség menyben az Istennek s lesz békesség is a földön a jóakaratú embereknek . . . És akkor lesz igazán kedves, örömteljes s boldogító ünnep a karácsony ünnepe! . . , A bluff. Decembar 22. A bluff angol szó, amelynek teljes értékű magyar egyetjelentője nincsen. A bluff: nagyot- mondással való ráijeszíés vagy talán még inkább : leriasztás. A nemzetközi frazeológiába a pooker játék vitte bele, a melyben — takart játék lévén — az ilyen, partnert megriasztó bemondásnak nagy a használatossága. A világháború előkelőbb területet nyitott meg a bluff-nak. Beemelte a történelembe Itt is: angol termék maradt. Az első bluffot a Lloyd George őexczelleu- cziája produkálta mindjárt a nagy históriai tűzvész elején, a mikor ezt a híressé vált kijelentést tette: — A háborút föltétlenül Anglia fogja megnyerni. Mert a diadal azé lesz, a kinek az utolsó milliárd a zsebébeu marad. Ez a háború gazdasági természetének proklamálása volt, a bluff benne pedig az, hogy Anglia minden partnerénél gazdagabb egy mil- liárddal. A harcz ellene tehát reménytelen. Mert az angol millárdok elfogyhatatlanok, illetve kifogyhatatlanok. Az ellenség egyetlen bölcsesége, ha minél hamarább megretirál. Ez az első bluff korántsem volt a legnagyobb. Sőt az is kétséges, hogy mindjárt bluffuak mondatott-é, vagy csak később bizonyult annak. Nem lehetetlen, hogy az angol miniszter akkor maga is hitte, a mit mondott. Katonai erőnkben való csalódása ellenségeinknek nem lehetett akkora, mint csalódásuk gazdasági erőnk nagyságában. Anglia sok mindenre el lehetett készülve, de arra bizonyára nem, hogy hamarább elér a zsákja fenekére, mint Németország. Az angolok nem naivak, de a ki magáról azt hiszi, hogy a legtöbbet tud a világon, ettől a szent meggyőződéstől még lehet tudatlanabb annál, a ki nem hirdet ilyen elismerő véleményt magáról. A második és műfajilag már kétségtelen hitelességű buff a minden tiszteleten fölül álló Kitchener lordnak ez a uagymondása volt: — Hogy meddig tart a háború, az nekünk egészen közömbös. Három esztendő: ez a mini...... ....................................................................... un I Sötét este volt, mire a társzekerek tengerén át fuldokolva K.-ba ériünk. Egy század maradéka, két szakasz huszár érkezett, szállt le épen lováról. Az »absitzen« olyan hazai akczentussal szólt, hogy tudtam, magyar huszártiszt ejtette ki. — Zugsführer Markovics! Ide hozzám. Fiuk, megereszteni a hevedert. Harapunk egyet, oszt megyünk odébb. Zugsführer Markovics két bankót vett át főhadnagyától, egyet térült-fordult s nemsokára ahány huszár volt, mind kolbászt és kenyeret szelt bicskájával. A főhadnagy ur gróf Festetics jóvoltából tehette, aki irtózik a mindenféle proviantrubri- kázástól s inkább naponkint néhány saját bankójával vidítja legényeit. Igaz, hogy — igy mondotta az egyik zupás — nem az oroszt, de még magamat is megvágom érette, hogy az Isten megáldja az ő aranyos jó szivét . . , K.-ban alig néhány napja még ugyancsak orosz világ járta. Nem sokáig tartott, igaz, de épen elég volt. * A feneketlen úthoz, egymásra tornyosuló akadályokhoz most a koromfekete éjszaka sötétje járult, a melyet csak itt-ott szakított meg a felhők mögül kivillanó hold. Elkeseredetten kémleltük a soffőrrel együtt, javul-e valamelyest a talaj, van-e kilátás arra, hogy megusszuk ezt a tengert. Mert meg nem állhatunk, éjjel szállásra nem térhetünk, elsőnek kell beérkeznünk a felszabadult Przemyslbe, ha törik-szakad. Nem élettelen a gépkocsi motorja, ahogy eddig hittem. Amikor besüpped gummikereke a formája, közelről tekintve csupa egészséges, életerős, jókedvű ember. Panasz az sok van a »bur- hanyagös« időre vagy »aufs verflixte tamische Wetter«, de ez aztán minden, legfeljebb még, hogy elfogyott a czigaretta. A letakart szekér ponyvája alól egy-egy csizma lóg ki, benne van a gazdája lába is, a gazda maga, mert már öreg legény, a kadét ur engedelmével a ponyva alatt a ládákon vagy nyeregszerszámon hasal. Táborok mentén az ut korlátjának támaszkodva élvez egy kéjencz: kormos hasábot tartogat markában, a melynek egyik vége még parázs s szívja magába nagyokat csettinlve fojtogató melegét. Az utszéli árokban, a süppedő sárban pihen hasmánt vagy hanyatt akárhány, az egyik — persze hogy magyar volt — kis tükrét fogja egyik kezével, a másikkal bajszát pödörgeti. Most mezővárosba érünk. Itt már járt az orosz Szeptember huszonkettedikén érkezett ide két. gyaloghadosztályával, egy lovas brigáddal és tüzérséggel Dragomiroff orosz tábornok. Belovagolt tisztjeivel a városka főterére, a Rynekre (minden yalicziai városnak van Rynekje), kitüzette a legszebb házra az orosz lobogót és megkérdezte, van-e kolera? Hogyne lett volna, csak nem biztatják a hívatlan vendéget a szives maradásra! Mihelyt helybenhagyták, hogy van az is, meg vérhas is, nyomban kivonult egész ármádiájával a város mögötti magaslatra, ott maradt huszonkilen- ezedikéig, éjjelén pedig hirtelen úgy tűnt el, hogy a városiak őszre sem vették. Az első csapat orosz fogollyal találkozunk: felülről hozzák lefelé a magyar határra. Négyesével masíroznak egy sorban, legvégül egy szál lovascsendőr. Petyhüdt, fáradt, lomha testek, fakó, kedvetlen ábrázatuk; a negyven fogolyban annyiféle a tipus, a hányán vannak. Cigányképü, erősen semita, tompa orrú, pufók; karakterisztikusabb közöttük csak egy van : magasszál legény, teuton profil, köröskörül sürü tömött fehér-szőkö szakái, ugyanilyen bajusz és szemöldök; hosszú kabátja kosárformára felvéve övig, két keze a bő kabátkarba mőlyesztve. Arról, hogy fogságukon bánkódnának, vagy szökni iparkodnának, szó sincs. Egy főhadnagy ismerősöm beszélte, hogy valamelyik faluban egy kétszázas transzporttal találkozott, a melyet egy derék potrohos népfelkelő őrzött. A kérdezősködésra elmondta a főhadnagynak, hogy van még vagy hatvan legény, de azok kevéskét elmaradtak, mert elfáradtak nagyon. Ki van velük? Nincs bizony senki, eljönnek azok maguktól, dehogy is szöknek. Nem járja ez se- hogysem, oktatta ki a főhadnagy, várja be, mig előkerülnek. De mert sietős volt az útja, tető alá vágyott az »őrség«, odaszólt az egyik fogolynak, aki értette a német szót és elküldte visszafelé a többiért: iparkodjanak! Egy darabig mezei utón törtetett prüszkölve Puch negyven lóerős remeke, de végrevalahára megint rákerültünk a hadak útjára. A világ vége. Előttünk a hid, az egyetlen átjárat az erősen megáradt Wislokon, volt, nincs. Felrobbantotta az orosz. Ami nem jelenthet egyebet, mint hogy — pedig esteledett már — vissza kell mennünk, a merre jöttünk s nagy kerülővel még ennél is rosszabb;uton iparkodnunk megint ki a chausséera.
