Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 26-52. szám)
1915-12-09 / 49. szám
1915. deczember 9. naoybAnya 3 Királyi elismerés. Deczember 8. A világháború felszínre hozza a néplélek- nek mélyében szunyadó erényeket. Tarlós szélcsendben korhadó atomok töhik meg a levegőt, a tónak csöndes tükrét ellepi a penész, fel- burjánzik benne a mocsarak tenyészete. A béke csöndes, ernyesztő éveiben fásul a lélek, ellanyhul fogékonysága nagyobb feladatok iránt. A történelem tanítja, hogy a kereszténység diadalához a martyrok ezreinek vére keiíett; a magyar nemzeti állam függetlensége utjának hősök siroszlopai a mértföldjelzői. A tespedés borulata nehezült a mi nemzetünkre is, midőn kitört ennek a világháborúnak irtózatos, de hatalmas nyitánya. Bevezető egy legújabb korszakhoz, mely összetör sok ócska lomot és vérfürdője által felemeli az eszményeit vesztette emberiséget. A mi nemzetünk felébredt, lerázta testéről a reá tapadt moszatot, élősdit, megsuhogtatta az ősi kardot és elindultak flak, apák, férjek, mint egy végnélküli áradat, hogy szembeszálijauak az ellenünk éhesen agyarkodókkal északon és délen, hogy összezúzzák azt a két egymásfelé gördülni akaró követ, mely a nemzet életerejét megőrülni bizakodott. Nem látott a világtörténelem ily elszánt, ily hős felvonulást. A Kárpátoknak, az Alpoknak szikláin hozott véráldozatot a magyar nemzet, a hős nemzetek örök Istenének. De, mig ott a határokon folyik a véres, a diadalmas küzdelem, itthon csak oly értékes munka által lett legyőzhetlenné a magyar köz- igazgatás. Az a sokszor mellőzött, sokszor lekicsinyelt, sokszor lenézett tisztviselő a vármegye igazgatásában, csak úgy mint a községházán felfogta, átérezte, hogy most ő az az Atlasz, mely a magyar glóbust a vállán tartja, Átérezte, hogy most a családi élet baja-buja, az anyagi gond lidércze, a névtelenség elíompitó homálya, ezek ma ne nyűgözzük le a lelket. Veszélyben a haza, egy tábor, az ország; harczolnak ott, küzdenek itt, hősök a harcztéren, hősök a polgári közigazgatásban, a teremtés mezején. Egyenlő dicsőség illesse meg őket. Mert vájjon lenne-e oly erőben kimerithethetlen hős hadseregünk, ha a magyar közigazgatásnak éber munkásai nem állanak őrt a nemzet templomának küszöbén? A hadsereg élelmezése, felruházása megtörtént volna-e oly tökéletességgel, ha nem lenne önzetlen, tiszta lelkű, hűséges vármegyei, városi és községi tisztviselő karunk? Vájjon a paraziták leomlottak volna e, mint rothadó lom a nemzet testéről, ha a magyar középosztály ős nemzeti becsülete, ha a magyar — Uram Isten I . . . Hol maradt hát olyan soká az én jó fiam ? — sóhajtott az öreg anyó. Megint csak elment Sztojánkához. Már a kertajtónál reszketett a keze. — Sztojánka most majd avval fogad, hogy levelet kapott Sztojántól és itthon lesz az ünnepre . . . Itt legalább jó hirt fog hallani. De nem, itt sem ... A lány halgatott. És szeme héja vörös volt, mint aki sirt . . . * Az egész falu talpon volt. Az első ezredet fogadták, amely átvonult hazatérőben a falun. Az utca közepén, Cena viskójával szemben, vékony, hosszú karókat dugdostak a földbe, fönt a tetejükön összekötözték, hogy olyannak látszottak, mint az iv . . . Fenyőgalyakat hoztak az erdőből és cserfalombbal is földiszitették a karókat. Az iv tetejére fölirást helyeztek el: »Isten hozott dicső harcosoki« Aztán az egészet földiszitették háromszinü nemzeti lobogókkal. És kész volt a diadalív I A győzelmes hadsereg jött és elvonult . . . Talán csak ő utánuk jön majd Sztoján .. . Talán csak a szent estére ér haza? . . . Nincs a világnak az a kincse, amiért idegenek közt maradna a szent estén! Még most is jönnek egyes, elmaradozott katonák , . . Karácsony estéje még nem köszöntött be . , . Addigra megjön még ő is . . . Hiszen tudja, hány vérző szív vár reá. .. Másnap kora hajnaiban templomba ment Cena, Azt az egyfrankos pénzdarabot, amit Sztoköztisztviselő nem fojtja meg őket odúikban, a honnan lehetetlen falánksággal rabolni elindultak. A magyar név becsülete árad szét a világban. Szövetségesünk a nagy német nép keresve keres és ragad mag minden alkalmat, hogy szereietét tomboló manifesztáczióval fejezze ki; még ős ellenségünk, az orosz is tisztelgésre emeli kardját a magyar hős előtt. Bécs városa, Translajíhániának ez a prototyp személyesitője, átérzi, átérti, hogy monarchiát fentaríó elem a magyar, hogy az iadivisibiliter, hogy az inseparabiliter egy örök időkre szóló nagy gondolatot fejez ki, hogy magyar kar hivatott arra, hogy megvédje a Habsburg czézároknak a császári koronáját is. Elgondolkozunk. De hát miért is kellett a magyar nemzetnek ezeket a nagy kvalitásait most, ebben a világrengető kataklizmában felfedezni? Miért kellett inlra et extra a magyar nemzetet cseh üvegesek gyártotta szemüvegen át lenézni? Hol lenne ma a Monarchia, ha a cseh beamtereket a szabadságharcz letörése után nem takarítják ki az országból? Mily világhatalommá lesz a Monarchia, ha magyar granit- sziklába vésik a monarchia hatalmának szögletkövét ? Sokan és sokszor hangoztatták már, »hogy ezekben a harczi sikerekben közigazgatási tisztviselőinknek is kiváló érdemök van. Nemzetünk ősi erényeinek letéteményeseit, felavatott vezéreit bírjuk közigazgatási tisztviselő karunkban. Az a közigazgatási talentum, az az emberfölötti munkabírás, melyet közigazgatási tisztviselőink tanúsítottak, büszkévé tehetne minden nemzetet. Bátran elmondhatjuk, hogy ha a magyar katona a világnak első katonája, úgy a magyar közigazgatási tisztviselő is rendkívüli tehetsége, kötelességludása és szocziális becsületérzése által hivatott arra, hogy a kulturális közigazgatásnak első tisztviselője legyen. Ma a király figyelme fordul a tisztviselők felé. Azt írja a király ministeréhez, hogy »a vármegyei, városi és községi tisztviselők, hagyományos hűséggel, hazafias lelkesedéssel a kötelesség teljesítés rendes határán túlmenő megfeszített tevékenységgel, odaadó buzgósággal és még a legnehezebb körülmények között is sikeresen feleitek meg«. »Amidőn ezt örömmel ismeri el: az összes vármegyei, városi és községi tisztviselőknek a hadviselés ügyével kapcsolatos közigazgatási működésük terén teljesített rendkívüli és eredményes szolgálataikért köszönetét és legteljesebb megelégedését fejezi ki.« Ez a királyi szózat megelégedést, megnyugvást, bátöritást áraszt ebben az országban. A királyi kegyelemnek ez a megnyilatkozása boldog megelégedéssel (ölti el Sándor János belügyminiszter szivét, ő irányította a király tekintetét a magyar tisztviselőnek hűséges, hazafias munkájára, mert a magyar köztisztviselőt ő legjobban ismeri. Sándor János a magyar köz- igazgatás legalsó lépcsőjéről, a saját becsülete és tudása erejével érle el a belügyi igazgatásnak legmagasabb fokát, neki nem kellett felfedezni a magyar köztisztviselőknek tündöklő jellemét, rendíthetetlen hazafiasságát, mert életének java erejét a magyar köztisztviselőnek eszményi világában töltötte el. Azért, midőn a királyi szózat mély hálaérzetet gyullaszt a lelkekben, érzik, hogy Sándor János belügyministernek adósai. Ezt adósságot hosszú lejáratú részletekben fogják letörleszteni. Előszó. — A Mikszáth-Almanach-hoz. — Köszöntöm a rokonszenves könyvmolyt, aki mához ölvén esztendőre véletlenül a kezébe kapja ezt a megsárgult könyvet. Úgy sejtem, valami betüéhes tanuló lesz, aki porlepte polcokon keresgélve, régi kötetek közül kihalászía magának Mikszáth Almanachját. Ha megpillantja majd a köteten a fatális évszámot, talán némi áhitatos borzongást fog érezni. Ni, hiszen ez épen a nagy világháború idejében jelent meg! Anno 1915. Akkor volt ez, mikor nagyapó még hetyke kis zászlós volt. Jaj de furcsa lehetett a virágos sapkájával és a sárga lábszárvédőjével 1 Nagyapa Gorlicenél és Doberdónál harcolt, nagymama pedig a hadikórházban ápolt és áttört harisnyát viselt az apácafejkötőjéhez. Ma 1965-öt írunk, de szegény jó nagyapa még ma is Doberdónál és Gorlicenél tart. — Epen ilyen csatakos őszi este volt akkor is, mikor én honvédbakáimmal kémszemlére indultam az Isonzo pariján, — kezdi a jó öreg. Folyton a világháború tüskés bajszu generálisait emlegeti és nagy gyöngédséggel szól a régi módi buvárhajókról és az egykori naiv repülőgépekről. (Mekkorát haladt azóta a hadi- technika!) Kedves ifjú barátom, te, aki ötven esztendő múlva lapozgatni fogsz ebben a megsárgult könyvben: egy pillanatig se bántson a lelkiismereted, ha netán némi fölényes mosollyal hallgattad volna nagyapó isonzoi kalandjait. Tudd meg, hogy a te nagyapád a maga idejében szakasztott ilyen fölényes mosollyal hallgatta az isaszeghi hősök elbeszéléseit és hamar eljön az az idő is, mikor a te unokáid fölényesen megmosolyogják azt, amiért te szenvedsz és vérzel. És csak mentek tovább, ök akartak az elsők lenni, akik megpillantják és üdvözlik Sztojánt. Meg fogják ösmerni rögtön, hiába fuj a szél, és kavarog a hó, amely az arcukba csap , . . Az ut emelkedik és aztán eltűnik a magaslat mögött. Semmit sem lehetett már látni. Kina és Radulcsó megmászták a magaslatot. Heves szél tört itt reájuk. A kanyarulatnál két behavazott katona lett láthatóvá. — Nem I . . , Nem ő az I — Jönnek még katonák a hegyekből? — kérdezte Kina. — Nem tudjuk, kislány! . . . Kire vártok ? — A bátyánkra, — felelte Radulcsó. A fáradt vándorok eltűnnek. Kina csak tovább mered maga elé . . . Már fáztak , . . Radulcsó is vacogott, de bátyó még mindig nem jött . . . Pedig nekik meg kell vár- niok, máskülönben haragudni fog áz anyjuk, vagy sírni fog, ha nem viszik haza magukkal Sztojánt . . . Egy kocsi tűnt föl, két utassal, akik meleg bundákba voltak burkolódzva. Amikor a kocsi közelükbe ért, Kina megfogta a poroszkáló lovak kantárját. — Nagyságos ur . . , jönnek még katonák a hegyekből ? — Nem tudom, galambom, — felelte az egyik utas és visszahajtotta a prémgallérját, amikor látta, hogy a lányka arca szinte már elké- küit a hidegtől. A kocsi tovább ment. A két gyerek pedig csak állt ott tovább, mintha gyökeret eresztett volna a lábuk. ján küldött neki, beváltotta és a pénzen viaszgyertyákat vett, amelyeket meggyujfott az oltárképek előtt. Sugárzó arccal tért haza. — Igen, igen . . . ma bizonyos, hogy hazajön .. . Holnap már itt van a karácsony . . . Már nem késhet sokál — suttogta. — Szentsó- ges Szent Szűz, vezesd haza . . . vezesd haza hozzám . . . Szentséges védő angyalom 1 . . . Kina eléje szaladt és elhadarfa, hogy a falubeliek közül már mások is hazajöttek. — Nem szeretem, ha mindig elszaladsz ot- honról, ha mások hazajönnek . . . Eredj inkább a bátyád elé, ahogy azt más lányok is teszik 1 volt a haragos válasz. — Anya, én is elmegyek vele . . , — kiáltotta Radulcső. És a két gyerek nekivágott a havas útnak az országút felé, amely a hegynek vezetett. Az öreg Gena pedig megállt a kapuban, hogy üdvözölje azokat, akik hazajönnek. * A hegyekről hideg szél fújt. Az ormokat, a hegy lejtőjét mindent hó borított már. Az ég ólomszürke. Fekete varjuk röpködnek és kárognak a kopár fák száraz ágain. Az országúton, amely az ithimáni-szoros felé vezet, asszonyok, leányok, gyerekek csoportja tünedezett föl, akik eiéje mentek az elmaradottaknak. Mert még mindig száguldoztak haza katonák, egyenként, párosával, de csoportosan is. Kina és Radulcsó elhaladtak az első csoport előtt, aztán a második ős harmadik előtt...
