Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)
1915-03-11 / 10. szám
2 NAGYBÁNYA 1914. márczius 11. nem fognak minden alapos indok nélkül, vagy célzatosan felvert álliír által nyugtalanítva igyekezni a pénztár első készletéből sürgetni a kifizetést, azaz megszűnik a mai mobilizáltság túlzott szüksége. Ezen nyugalom által elérjük azt, hogy a takarékpénztárak a közönség nyugodt hiteligényeinek jobban megfelelhessenek, mert a mostani kényszer-váltóforgalom, azaz váltóláz a mi gazdasági viszonyainknak meg nem felel, sőt nagyon sokszor annak romlását idézi elő. Ezen központi kamara és biztosítási alap nem a pénzintézetek érdekében szükséges, hanem a közgazdaság és a közérdek védelmére, hiszen egy pénzintézeti romlás kihatása nemcsak a részvényeseket sújtja, hanem ezek körén kívül a betevők és az intézet adósaira terjed ki és az ezzel járó tőkevisszavonás és perlés következménye egész megyék területén az érték-visszaesés által kiszámithatlan kárra ad okot, mit elkerülni állami érdek. Nem kell félni, hogy ez a tőke és segély visszaélésre vezet, mert annak biztonságáról lehet és kell gondoskodni. A letett állampapír nem vész el, mert az megmarad a maga értékében a letevő intézet tulajdona s annak kamatát, illetve szelvényjövedelrnét lejáratok szerint s ha az intézet megszűnik, az egész tőkét visszakapja. — A segélyezés csak oly intézetnek nyujtatik, ahol a törvényes rend és biztonság megvan. Hogy pedig ezzel visszaélés fel ne merülhessen, megállapítandó, hogy azon intézet, melynek ezen alapból segély lett adva, köteles a kamatot a szelvényérték és lejárat szerint befizetni, a papír esetleges érték- diferenciáját fedezni s amint az ellene felmerült támadás megszűnt, köteles a meghatározandó módon azon központi pénztárba az értékpapírt vissza megfizetni, esetleg az arra szolgáló lombardot té- ritni meg. Addig, még ily segélyt élvez az illető intézet, uj kölcsönt nem folyósíthat, igazgatósága részére semmi jutalékot vagy illetményt nem fizethet, sem osztalékot részvényeseinek nem adhat, sőt köteles tűrni a vizsgálat összes anyagi és esetleg büntető következményeit. A „Nagybánya“ tárczája. Nem unalmas, de háborús dolgok. Felfordult a világ, ezt sajnosán tapasztalhatjuk. Pusztul az ember, mint valami ártalmas ólet, semmivé lesz temérdek vagyon, ami hivatott lett volna arra, hogy további szorgalommal, munkássággal, kitartással, takarékos gazdálkodással virágzó világot, csendes boldog megélhetést és nyugodt családi életet biztosítson. Sötét felhők nehezedtek a vilógra. Az emberiség ma valóságos tojás tánczot jár a földÖD, hisz senkisem tudja ma, hogy holnapra nem arra ébred-e föl, hogy a ma még a semlegesség szendergő árnyékában pihenő országok népei holnap nem-e ellenségként fenik reánk szendergéseik közepette is gyilkos fegyvereiket? Mert ma úgy állunk, — hogy az érdek vezérel mindenkit, kivéve a Monarchiát és Németországot, ami hűséges szövetségünket. — Hiszen a többiek csatája nem az igazak csatája, harcza, hanem az önzésé, a rut, az alávaló, a gálád, a hitvány és minden utálatot gerjesztő gyalázatos önzésé. Ami harczunk az igazak harcza, melynek vezércsillaga a népjogok elismerése, ez emberiség fejlődése, haladása! Ez a fényes csillag világit be hős fiainknak leikébe, ez bátorítja a csaták zajában és buzdítja arra a lankadatlan kitartásra, melynek nap-nap után fényesen ragyogó jeleit adják a harczi mezők pusztító viharai között. Az orosz magát a háború Ily kautelák mellett minden intézet igyekezni fog ezen csakis a közérdekből segitő, de őtet ugyancsak feszélyező actiótól menekülni és azt, amint csak lehet, visszafizetni. Sajnálattal volt látható, hogy oly sok társulás és hitelérdek támogatás lett már Ígérve, minek azonban mindég csak a tagdíj és sok mindenféle költség volt az intézetekre a következmény, mi persze az azt intézők hasznára vált úgy, hogy már a társulás is ily okokból gyanússá és aggályossá vált, miért is leghelyesebb volna az uj törvényben kimondani, hogy ezen vidéki takarékpénztári kamarák kezelési költségét az állam viseli, hogy még látszata is el- kerültessék, hogy itt alkalom van valami üzlet vagy mellékvágányu keresetre. — Ezt az állam a közérdekből létesíti s ez aránylag oly csekélység, hogy a közérdek megóvására könnyen fedezheti, hiszen: 1. az államkincstárnak legjobb jövedelmi forrásai a takarékpénztárak, melyek, minden anyagi és erkölcsi viszontszolgálat sőt személyi kiadások nélkül a tőke-kamat, jövedelmi adó, bélyeg- és más illeték által legtöbbször a saját összes kezelés és kiadásokat, sőt a nyeremény-osztalékot túlhaladó adóösszegeket fizetnek s igy az állam a saját financiális szempontjából kell, hogy azokat a magok biztonságában támogassa ; 2. a letétbe helyezett állampapír ösz- szege oly tekintélyes, hogy már ez maga egy kis áldozatot megérdemel; 3. de a közgazdaság nyer ebben oly biztonságot, mit előmozdítani állami érdek. — Megbirnák ezt az intézetek is, de hogy igazolva legyen, miszerint ez eminenter nem az intézetek, hanem az állam polgárai összesége és a közgazdaság érdekében tétetik a költségrepártiálás és ezzel járó költségfelosztási, azaz egyéni intézkedések következményeinek útját kell vágni úgy, hogy a kezelési és vizsgálati költségeket az állam fedezze. Végül az illusztris szerző a kölcsön olcsóbbá tételének kérdéseivel foglalkozott előadásában. elején gőzhengernek nevezte, úgy tekintette a németeket és minket is, mint valami könnyen eltiporható hitvány kavics darabokat, hogy csak elbocsátja a hengert és gurul keresztül raj'unk s a németeken s aztán egy-kettőre vége lesz minden csetepaténak, mert mi meglapu'unk, ellapulunk annyira a gőzhenger hengerelése alatt, hogy hírmondó se marad se itt a monarchiában, de Németországban sem. És ime mi történt? A gőzhenger ugyan megindult, jön is, egy-egy darab főidet elgázol, de megy is ám visszafele, aztán megint vissza próbálkozik, prüszköl, pöfög, — de hát amig birja, mert még búja ugyan egy kis szuszszal, próbálkozik. De mégis úgy látjuk és azt tapasztaljuk, hogy fogyatékán a gőz, pedig a a hengernek nagyon kéne ám a gőz, — ahol azonban nincs, vagy fogytán van, onnan venni nem igen lehet. A gőzhengernek csinkostársai sem állanak különben, azok sem tudnak mieden erőlködésük mellett sem előre haladni, pedig megvan az akaratuk, sőt rugaszkodnak is nagymértékben, de segedelem nélkül vannak, mert a reánk erőszakolt e rettenetes háborúban minden lépésüket a népek millióinak szörnyűséges átka kiséri. Ami pedig megvan átkozva, annak veszni, pusztulni kell minden körülmények között. Sajnos azonban, hogy ennek az átkozott társaságnak a segítségére sietett még Japán is és több exotikus ország, kiknek behozatala a vén Európa harezmezőire az entent elvetemü tségének vériázitó cselekedete. Minden kapaszkodás daczára is mi állunk rendületlenül, hiszen vetünk van az igazság s igy Háborús gondolatok. — lila: ilr. Kosntány Ignáez. — III. Mi hát a háború? Ha az emberi nem kulluráját egy folyion élő fejlődési folyamatnak tekintjük, a háború a kultúra fejlődésében mint valami alavizmus tűnik fel Mi az afaviztnus? Az atavizmus magjaiul visszaüiés, vagy vissza- fajzásnak volna mondható, mikor egyik-másik ember olyan állati sajátságokat tüntet fel, mely fajunknak egy már régen letűnt generációjára emlékeztet. Ilyen alavizmus pl. mikor valakinek nem 12, hanem 13—14 pár bordája van. Ilyen állatias fog, karom, a vakbél féreg nyúlványa, majomfül, ilyen az egész arcznak szőrössége stb. Ezek a visszaütések az emberi nem egy rég letűnt korának visszatérő emlékei A háború is ilyen visszaütés az emberi kuilura életében, mikor a kultúra vezérnépein egy régen letűnt vadságnak és állaliasságnak jelenségei újra és újra mutatkoznak. Itt már aztán igazán találó Nielzscbének ez a szava: »Blot de Bestie*, mert a művelt ember állati tulajdonságokhoz lér vissza, igazi bestiává válik. Mikor a lövészárok humora egy az árok oldalába vájt odú fölé azt irta ki ezégérnek: »Vendéglő a barlangi medvéhez«, talán maga se tudta, hogy humorával milyen nagy igazat mond. Az ember barlangi állattá, barlanglakóvá sülyed vissza, azzal a különbséggel, hogy nem bunkóval, hanem Manü- cherrel és füstnélküli lőporral öl. Ha nézzük a háborút az cmderi psziché szempontjából, akkor azt látjuk, hogy a háború az emberi léleknek degenerációja. Mi a degeneráció? Elfajzás. a növényeknek vagy állati testnek, olyan kedvezőtlen átalakulása, mikor az individuumok elveszlik tulajdonságaikat, melyeket a fajnemesedés uijáu szereztek. Egy bőtermő, acélos búza szüklermővé, puhaszemüvé válik, mikor egy áilat jó tu ajdonai elvesznek, sajátságai megváltoznak, egy folyamat gyógyulási hajlamát elveszti, roszindulaluvá válik. így az embernél is Az emberi lélek egy elképzelheted len csodás valami, mely nemcsak a nemesre, a fenségesre, hanem a hibákra és gyalázatosságokra is hajlandó. Kezdette valaha az állatias, durva lélekkel, melyből csak igen hosszú idő múlva küzdötte ki magát az erkölcsi érzés. De az ősi vadság még mindig olt lappang a művelt kűlszin alatt és kitőr, mihelyt nemzetközi bonyodalmak a lánczravert vadságot felszabadítják. Ezt pedig megteszik államfők, politikusok, diplomaták, kik eire hamar képesek. Itt ferdén nevelt fejedelmi sarj ki környezete által beleueve t beteges kevélységét már nem képes fékezni, a dicsőség után szomjazó fenhéjázó gőg, mely képes a világot lángba boritaut, kapzsiság, irigység és haszonlesés az indító erő, a többi magától követünk van az Isten! és halsten velüulc, kicsoda ellenünk ? Temérdek embert szólított fegyverbe már idáig is a mostani világháború. Hiszen most emberpusztitás van, még pedig olyan pusz'i'ás, aminöt sem a pestis, sem a kolera sohasem végzett. De amint pusztul az ember, talán nagyobb mértékben pusziul a vagyon. Pusztul minden érték, ami becses és ami sok szorgalomnak a gyümölcse, pusztul a bo'dogság, a jólét minden tényezője, hiszen a háborúnak nyomában mindig a pusztulás jár. Ámde vége lesz egykor ennek is és meglesz a nagy ünnep a világon. Idézem a nagy költőnek Vörösmariynak ezelőtt 70 évvel irt gyönyörű költeményéből a Vén czigányból: ... A vak csillag, ez a nyomom föld Hadd forogjon keserű levében, S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől Tisztuljon meg a vihar hevében, És hadd jöjjön el Noé bárkája Mely egy uj világot zár magába . . . . . . Lesz még egyszer ünnep a világon Majd ha elfárad a vész haragja, S a viszály elvérzik a csatákon, Akkor húzd meg újra lelkesedve Isteneknek teljék benne kedve. Akkor vedd fel újra a vonót, És derüljön zordon homlokod. Szüd teljék meg az öröm borával Húzd s ne gondolj a világ gondjával.
