Nagybánya, 1915 (13. évfolyam, 1-25. szám)

1915-05-20 / 20. szám

2

NAGYBÁNYA

és ahol bizony-bizony visszaélés is történt a közönség zsebének a rovására. Apróbb visszaélések ugyan ezek s az ezt elkövetők alapos büntetésben is részesültek. Ezekről a visszaélésekről hallgattunk mostanáig, mert a városunk jó- hirnevét óvtuk, védtiik, de a közönség lürelme a lisztárusitás körül történt visszaélésekért türelmetlenkedik, tehát csak megnyugtatásául közönségünknek kijelenthetjük, hogy a lisztet magasabb árban árusítóknak azt hisszük, hogy mindenike, akikről a hatóság tudomást szerzett, a jól megérdemelt szigorú büntetésben részesült. Daczára ennek, még mindig akad itt-ott egv-egy árusító, ki a hatósági árt figyelembe nem veszi és árusít lisztet meg nem engedett árban, ám jó, csak tegyék, ha mindent megszoktunk és megszokunk is, ezt azonban nem szokjuk meg és a visszaélések orvoslását megtaláljuk erélyes hatóságunknál. Oláh László.

A munkakerülőkről s zsarolókról.

» Május 19.

Várady Árpád, Kalocsa nagynevű érseke legutóbb kiadott főpásztori levelében erősen korholó hangon emlékezik meg a munkakerülőkről, akik az államsegélyt arra használják föl, hogy napjaikat munkállanságban, tobzódásokban töltsék el, e kárhozatos magaviseletükkel nagyban hozzájárulva ahhoz, hogy hadisegély forrásaink kimerüljenek s országunkra az ínség és gyötrelem napjai virradjanak.

A főpásztor mélyen elitélő hangon emlékezik meg azokról is akik elrejtik az élelmiszereket, hogy azokat az Ínség növekedésével még nagyobb uzsora árakon adhassák el a szü kölködőknek.

A főpásztori levéiből, mely méltó arra, hogy az ország összes templomainak szószékeiről kihirdessék s megmagyarázzák, közöljük a következő részleteket:

Valamint a béke idején a kenyérkereső apák és fiuk nehéz munkájának gyümölcse nem arra való, hogy az szükségtelen dolgokra, haszontalan czifraságokra. könnyelmű költekezésre J elfecséreltessék, vagy a család egyes tagjai henye munkátianságát előmozdítsa: úgy az állam is a hadisegélyt legkevésbbé sem szánta arra, hogy az itthonmaradt családtagok vétkes pazarlást folytassanak, gondtalan semittevésben i töltsék napjaikat és munkakei ülőket neveljen. I

Az ilyen élősdiek bűnt követnek el saját véreik ellen, mert nem törődnek azzal, hogy a szomorú jövő mit hoz számunkra, nem gondolnak arra, hogy kenyérkeresőjüket talán soha többé viszont nem láthatják, vagy súlyos betegen, eset’eg, mint munkaképtelen rokkant fog családjába visszatérni s mily jó lenne akkor, ha legalább egyelőre lenne annyijok, hogy a nyomorúság azonnal tanyát ne verjen közöttük, ezt pedig csak úgy lehet biztositani, ha az állam adományával gondos takarékossággal élnek és kezök munkájával azt még gyarapítani is igyekszenek. De bűnt követnek el az állam segélyből élősködő munkakerülők nemzetük és hazájuk ellen is, mert ha a csatatéren küzdő hőseink helyett az itthonmaradtak nem igyekeznek főleg a gazdasági munkát elvégezni, akkor az áldott hazai föld csalánt és bojtorjánt fog teremni s akkor nem fogjuk elkerülni az éhínséget.

Ez esetben ki fog merülni a hadisegély forrása is s a gondtalan és könnyelmű életet az Ínség gyötrelmei és siralmai fogják felváltani és a harcztéren vérző fiaink kezéből nem az ellenség fogja a fegyvert kicsavarni, hanem az ínségtől és éhségtől kimerült vitézeink lankadt kezéből önként fog a fegyver kihullani.

Helyesen cselekszik az állam, midőn nem tűri tovább, hogy az ily élősdiek a nemzetet továbbra is megrabolják s az államsegélynek a munkakerülőktől való elvonásával most már a gyakorlatban is érezteti, hogy az ilyenekkel szemben kérlelhetlen szigorúsággal fog eljárni.

A hadisegély a törvény értelmében csak azokat illeti meg, akik arra tényleg rászorulnak s fenntartásukról másképpen nem gondoskodhatnak. Az állam azonban a törvény ezen ren delkezése daczára nem vonja meg a hadisegélyt azoktól, akiknek számára az már utatványoz- tatolt, daczára annak, hogy az illetők becsületes munkával hadisegély nélkül is fenntarthatnák magukat és családjukat. Az állam ezeket tehát becsületes munkájukért a hadisegély meghagyása mellett jutalomban részesíti — De nem érdemel kíméletet az aki kerüli a munkát akkor, mikor a gazdasági munkák elvégzése életkérdés a nemzetre.

Ugyanezen alkalommal rá kell mulatnom azon fontos intézkedésekre is, melyek a közélelmezés biztosítása végeit szükségesnek bizonyultak.

Nem látunk a jövőbe.

Az aratás ideje még messze van s nem tudjuk, hogy gazdag rónáinkon mekkora lesz az Isten áldása. De feltéve, hogy Isten szent áldásával aranykalászos vetéseink bőven fogják megtölteni magtárainkat, akkor is az aratásig, illetve az uj termés betakarításáig s felhasználásáig csakis nagy takarékosság, okos beosztás mellett s minden fényűzés mellőzésével tudunk

úgy katonáink, mint az itlhonmaradlak élelmezéséről gondoskodni.

Miután pedig egyesek ezen Ínséges időt arra használták fel, hogy felebarátjuk nélkülözéséből maguknak minél nagyobb hasznot biztosítsanak s készleteiktől csak hallatlan árakon voltak hajlandók megválni s ezen czéljuk elérése végett többen készleteiket rejtegetni szándékoztak addig, mig nyomorgó embertársaiktól az elérhető legnagyobb árt zsarolhatták volna ki; az állam, melynek amúgy is kötelessége gondoskodni arról, hogy polgárai mások lelketlen kapzsisága miatt a megélhetés lehetőségétől meg ne fosztassanak, kénytelen volt a közélelmezés biztosítása végeit rendelkezésre álló készleteket számbavenni, s azok felhasználását biztositani.

Mig az állam azzal polgárainak élelmezését biztositani igyekszik, addig a készletek tulajdo- I nosaival szemben is nagylelkűen jár el, mert a készletekért oly árakat biztosit, amily árakra azok rendes viszonyok melleti egyálta án nem számíthattak volna.

Körlevele végén az érsek ama reményének ad kifejezést, hogy hívei között kevesen akadnak olyanok, akik felebarátaik kényszer- helyzetét kihasználják és elrejtik azt, amihez Isten áldása juttatta őket. Majd felkéri papjait, hogy jóakaró figyelmeztetéseit közöljék a hívekkel és a tanítókkal karöltve minden módot és alkalmat használjanak fel arra, hogy a híveket kellően felvilágosítsák s e jóakaró figyelmez- I tetéseket saját érdekükben elfogadják és kö- I vessék.

I

________

_____ 1915. május 20.

Az uj hadikölcsön és a nép.

Május 19.

Az állam ismét a nemzethez fordul. Ahhoz a nemzethez, amely eddig is százszor és ezerszer bebizonyította, hogy méltó ivadéka az ősöknek és méltó ahhoz a földhöz, amelyet a honfoglaló vezérek óta annyiszor öntözött a magyar vér. Az állam segítségért fordul a néphez akkor, amidőn mindenkit kér, hogy jegyezzen az uj hadikölcsönből. Most, amikor még csak megindult a jegyzés munkája, már biza ■ lommal tekinthetünk az eredmény elé, mert előre látjuk, hogy az az eredmény teljesen kielégítő lesz és be fogja váltani azokat a reményeket, amelyet nemcsak ez az ország, hanem dicső szövetségeseink is fűztek a magyar nemzethez. A nemzet, amely eddig oda adta élete reménységét, erős férfi seregét a hazának, oda fogja most adni a pénzét is, oda adja pedig azért, mert szüksége van az országnak a nemSok elesett jó hajtásért Sirt a csendülése

IV.

Egy-kettő a fiuk közül A harcz viharába Foglyul estek . . messze estek Szomorú fogságba.

S egy pár a jó pajtásokból Most ment csak a tűzbe,

Derült kedvvel! Csákójukra Virágot is tűzve.

Gondtalanul, büszke hévvel Mentek a harcztérre,

Férfivá edzi majd lelkűk Küzdelmük szentsége.

S férfiassá edzi karjuk Föladatuk súlya :

Minden életküzdelemhez Aczélossá gyúrja.

S hogy mind visszatérhessenek Mindnyájan — az élők,

Áhitatos percleinkben Imádkozunk értök.

Ninla.

Fehér Pünköst.

— Irta ; Égly Mihály. —

— Menthetetlen ugy-e? kérdé halotthalvá- nvan Bárdy Miklósné férjét, ki családuk régi orvosát kisérte ki vontatott, szivtépő tanácskozás után.

Bárdynénak úgy tetszett, mintha a tanácskozás e rövid félórájába most hosszú, kinos esztendők szorultak volna. Remegve, tágra nyílt szemekkel leste a választ. Akkor sem remegne jobban, ha a saját halálos Ítélete előtt állana.

— Magda, légy erős! susogta inkább, mint mondotta Bárdy Miklós s hatalmas, izmos karjai megreszkettek, amint felfogta azt a gyönge asz- szonyt, aki roskadozott, mintha valami láthatatlan, de elviselhetetlenül súlyos, óriási teher szakadt volna reája.

Látta, kiolvasta, kiérezte férje szemeiből, hogy minden reménynek vége s az a kis ut, ami még hátra van, egyenesen az apró keresztes temetőbe vezet. Oh, szörnyűséges ez még gondolatnak is, hát még tudni . . . tudni ... és kétségbeesetten számlálgatni a perczeket, amig a halálos kór vívja utolsó tusáját az élettel. Bárdyné szemei előtt homályba, sötétségbe szakadt a világ, majd vöröses, tüzes golyók gomolyogtak, torlódtak előtte egymásra, észbontó, káprázatos látványukkal a kábulásig gyötörve szivét., lelkét, agyát. De félájulásából is magához tért. azonnal, amint a belső szobából a verandára lágyan, elhalóan kihallatszott a leányosan csengő hang:

— Édes anyám 1

Hirtelen letörlé patakzó könyeit s mosolyt erőltetve meg-megvonagló ajkaira, felelő:

— Megyek tubiczám, drága kis gyöngyvirágom !

Sebbel-lobbal alig tett egy-két lépést, midőn kinyílt az ajtó s egy mosolygó arczu, szépségesen szép leányfej kandikált ki, egy kissé félve, mintha rosszat tenne, de beszédes szemeivel mintha eleve is bocsánatot kérne érte.

— Az orvos bácsi megengedte, édes anyám 1 Kimehetek! szólott mentegetődzve.

— Jó, jó aranyom, gyöngyvirágom! De vigyázzon magára 1 Fogja összébb a kendőjét, nehogy meghütse magát, felelt Bárdyné s az aggódó anya szeretetteljes gyöngédségével takargatta be a nagy babát, ki szép volt, mint az álmok tündére, de gyönge, erőtelen, mint a fakadó bimbó, melynek egy kissé csipősebb, hűvösebb szél is: halála.

Bárdy Miklós erőltetett vidámsággal segédkezett s amikor készen voltak, nagy hangosan jelentette:

— No most már mehet a baba!

Magduska elnevette magát. Oh, minő kedves, drága volt nekik e nevetés. Minő kincsekkel vásárolták volna meg a boldogságot, ha igy láthatták volna mindig egyetlen leányukat és nem úgy, mint a hos-szu, kinos téli éjszakákon, midőn kigyult arczczal, lázas álmokban vonaglott, vergődött, szörnyűséges harczokat viva a gyilkoló korral.

Magduska apró, fehér, vértelen kezeivel