Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-04-09 / 15. szám
NAGYBÁNYA szebb, hogy Algírnak meghagyták keleti karakterét, ugv, hogy az európai negyed gyönyörű palotái, házai, márványdiszitésű csarnokai mellett, mely bármely modern városnak díszére lenne, ott van mellette a »Kasbah,* az arab város, kis apró, szegényes házikóival, keleti szennyes, mesz- szire szagos arabus lakóival éles kontrastot képez; maga az örökös enyhe időjárás, január és februárban közép hőmérséklet 14-15° R, napon 25 — 26°, széltől teljesen védett fekvésével e helyet ideális klimatikus gyógyhelylyé praedes- tinálja. Rengeteg hotel és privát lakás áll az ide érkezők rendelkezésére, sok ezer egészséges turistán kívül nagy az idejövő mellbetegek száma is, kik az áldásos afrikai napsugarakban fürödve szemlátomást javulnak. Az óriási idegenforgalom megkezdődik októberben s tart április végéig, az utóbbi évek átlagát számítva körülbelül 200 ezer idegen fordul meg itt, miglen május elején bezáródnak a nagyobb hotelek és restauraliók, vége a népvándorlásnak; csak az marad itt vissza a pokoli nyári 40—50 R° meleg kínszenvedését keresztül élni, kit ideköt hivatala avagy szegénysége. A hivatalnokok, a kereskedők s azok, akik nem utaznak Európa valamelyik hűvös fürdőjébe, kimenekülnek a városból pár kilométer távolságú erdős, hegyes arabs falvakba, El Biarba, Blidába, Biskrába hüsölni. Az utóbbi tiz év alatt megkétszereződött az idegen forgalom, melyet nagyban emelt az akkori időben itt megalakult »Comité d’hiver- nage Algerien« máskép »Comité des fetes«, mely az idegen forgalom emelését tűzvén ki czéljául, mindennemű felvilágosítással szolgálja ki az idegen utast, lakást közvetít, kocsikról, vezetőkről gondoskodik, hetenként társas kirándulásokat rendez, mindezekről öt nyelven, franczia, angol, német, spanyol és olasz nyelven megirt prospektusokkal szolgál. Most hemzseg a város a sok idegentől, de gondolom, nem tévedek, hogy minden másodikat angolnak tartok, igy a hotelünkben, mely a Mustafa superioron, a város legszebb pontján van és 280 szobával bir s jelenben teljesen meglelt, hinné-e valaki, hogy csak mi vagyunk egy német consul családjával más nemzetségüek, a többi százak mind angolok és angolul beszélő amerikaiak. Bármilyen nagy a város, de már mi egy-két hét után teljes togographiai ismeretekkel rendelkezünk, már megnéztük a szép európai negyedbeli palotákat, köztük a legszebbet, a kormányzóét, az arab városban — a Kasbah ban — a moscheéket, a nagy Elkettar arabs temetőt, a szőnyeggyárat, Mustafa pasa palotáját s hogy mindenüvé közel legyünk, alul a városban, a tengerparti Hotel de la Regence ba szállottunk meg, miglen egy hét után, már nagyrészt mindent bejárva, a felsővárosban, a hegyen levő villanegyedben, a Mustafa superioron, a Hotel Alexandrába költöztünk ál, hol narancserdő közepén pompás, tiszta jó levegőben vagyunk. Két nagy hátránya van e mesés szép helynek, mit itt lakók mindnyájan nagyon éreztünk, a nagy por és rósz ivóvíz. Négyezer autója van Algírnak. Vize kevés és rém drága, 500 liter 10 frank, tehát utcza- őntözésre nem való, viszont a sós tengeri vizet sem lehet e czélra használni, mert elpárologva a visszamaradó só szemgyuladásl okoz. Vízvezetéke van ugyan, de kevés vizet szolgáltat s az is az arabs negyeden jőve át, majdnem mindig fertőzött, azért a városban a typhus megbetegedések igen gyakoriak. Egy régi pesti barátunkat, Gáspárdy Gyulát, ki itt az osztrákmagyar monarchia generális főkonzulja, meglátogattuk, rögtön óva intett, hogy vizet ne igyunk, mert sok a typhus beteg a városban, az ő nagy leánya is typhusban szenved. Ily viszonyok között az ember a savanyu vízhez fordul, amely itt a bornál is drágább, félliteres üveg Yichyi franczia savanyu viz 90 kr, mig ugyanannyi jó bor csak 60 kr. Nekünk különösen, mint bornemissza embereknek, nagyon nehezünkre esett a kitűnő bányai vizet nélkülözni. Most csak várom, hogy mikor hagyja el a türelme a feleségemet, mert biztos vagyok, hogy itteni időzésünket ez fogja megrövidíteni. Ez a sejtelmem hamarabb bekövetkezett, mint hittem volna. A rósz ivóvíz s emiatt a betegségtől való félelem hamarabb kényszeritetl elutazni Algírból, mintsem terveztük. Egyébről sem hallottam, mint újabb typhus megbetegedésről s igy örültünk, hogy egy kisebb Adria hajót, a Carolát előtalálíuk, amely Marokkóból jőve, minket Algírba felvett sTunison át három nap alatt Palermoba szállított. Palermo de Felice, amint nevezik Sziczilia e remek fekvésű, szép fővárosát, félmillió lakossal, nagy és modern olasz város, kellemes, enyhe meleg kiimával, verőfényes napjai ritkán váltakozik esővel. A feniciaiak telepítették a történelem előtti időben, sok viharokat élt át, különösen a chartagoi punnok idején, akiknek letüntével sokáig Róma uralta, majd az Aujouk, saracénok, spanyolok, később V. Károly alatt a németek, utóbb 1847 ig a Bourbonok, majd Garibaldi a marsalai ezer hős élén elfoglalta s az egységes olasz királyság második várossává tette. Sok régi, szép emléket mutat fel a város: a Calhedralja régebben moschee volt, melyből fényes átalakítással a legszebb templomok egyike vált; benne egy márvány sarcophagban nyugszik II Frigyes német császár f 1250. VI. Henrik f 1197. Constanze császárné f 1198 és Vilmos Athéni herczeg Aragóniái, II. Frigyes fia f 1338. A királyi várat I Umberto fényesen res- tauráltatta, kedvencz tartózkodási helye volt e szerencsétlen fejedelemnek, ki innen ment utolsó jen el Isten hírével. Talán netn is olyan beteg már, mint gondolja. Jöjjön majd vissza hozzám. — Nem. Ön nem gyógyít meg engem. Duzzogott, mint egy gyermek. Vállára tettem a kezemet. — ígérje meg, hogy minden esztendőben visszajön ide. Ha nem jön, azt fogom hinni, hogy elbukott. De bizonyos vagyok, hogy nem fog elbukni. * * * Elment; nem ígért semmit. Eltelt égy év. Nagyszombat estéjén atheista hívem ismét ott ült a szobámban. Élénkebbnek, határozottabbnak, fiatalabbnak találtam. Kijelentette, hogy az elhatározása kész: nem áll ellen tovább. — Sikerült — azt mondta — megsemmisíteni a lelkiismeretemben a mesterséges morálnak azon az üledékeit, a mik még akadályul szolgáltak. Elmegyek azzal a leánynyal, akit szeretek. Ez a természetes morál nagy törvénye, ez legyőz mindent. — Mikor megy el ? — faggattam. Megzavarodott. — Hát . . . nemsokára . . . nehány hét mulval — Nem fog elmenni — mondtam én, mélyen a szemébe nézve. Hiába bolonditja önmagát, ön mégis csak becsületes ember. És jövő esztendőben viszont fogom itt látni. Szinte sértegetni kezdett, vagy legalább is kegyetlenül kicsufolt, szentségtörésekkel fűszerezve a csúfolódását. Kézfogás nélkül távozott. Megint elmúlt egy év. Megint leszállt nagyszombat estéje. És az én különös vezeklőm megjelent a szokott órában. Meglepett, hogy sokkal nyugodtabbnak látom. — Nagyon beteg volt, — mondotta. — Tü- dőgyuladás . . . Azt hittük vége . . . Oh, micsoda éjszakákat töltöttünk mellette, a feleségem, meg én 1. . . Most végre jobban van. De azért vigyázunk rá, mert félünk, hogy hajlama van a tuber- kolózizra. Magamban hálát adtam Istennek, a ki olyan idején küldte ezt a betegséget. A látogatóm még csak szóba sem hozta ördögi tervét, cm kérdeztem meg: — És ön — mit csinál a szive ? — Ebben a pillanatban — felelte érzéstelenítve van, De még nem gyógyultam meg. És rettentően félek, hogy felébred a szivem, mihelyt nem kell az életéért aggódnom. Jó barátságban váltunk el, megígérte, hogy újra eljön ... És nem is kétlem, hogy meg akarja tartani a szavát. Csakhogy ebben az évben parókiát cseréltem Tud-e, mer-e fölkeresni ebben az előkelő környezetben, a mely olyan távol van és annyira különbözik a kis vaugirardi templomtól ? ... De mintha csöngettek volna a papiház kapujában. Akkor ő az. * * * Ö volt. Nehezen, ismertem meg, mert egy aggastyán állt előttem. És első gondolatom, mely önkénytelenül is kiszaladt a szájamon, ez volt: 1914. április 9. útjára is Monzába, hol a halálthozó orgyilkos golyója utolérte. E királyi várkastélyban van a Capelle pa- latina, merem állítani, hogy a világ legszebb kápolnája, mellyel még a világhírű római six- tinusi kápolna sem vetekedhetik, teli műkincsekkel, Ruggero király építette 1140-ben Ifi bámulhatja az ember, hogy a 12. században mily magas fokon állott már a művészet itten, a későbbi építkezések: a Chiesa St. Giorani degli Eremiti, vagy a Chiesa di St. Cataldo bár magokban művészi szépet nyújtanak, mégsem közelítik meg e csodaszép kápolnát. Gyönyörű szép kertjei, sétaterei közül csak a hires Vitta Giulia, Giardino Garibaldi és Botta- nicot említem. Színháza a Theatro Massimo is óriási arányú, 7730 □ mtr területen épült ezrek befogadására, a másik nagyterme a Politeama Garibaldi, ezekhez méltóan sorakozik a Palezina reale-a Faroita. A város közelében villamos fogaskerekű vasúttal összeköttetésben a magas sasfészek, a 25 ezer lakosú Monreale, innen és a várost uraló Monte Pelegrinoról gyönyörű a kilátás Palermora. Tizenkét napi kellemes itt időzés után Corfu szigetére tervezett utunk a rósz, viharos tenger miatt elmaradt, s igy ismét egy kisebb Adria hajón, a Szt. Lászlón Palermóból Nápolyba vitorláztunk, melyet már két Ízben látva s alaposan bejárva, meg sem állottunk, hanem vasúton egyenesen az örök városba, Rómába siettünk, hol 14 igen kellemes napot élveztünk át. A már előzetes utainkból jól ismert Róma szép templomait, Galériáit, múzeumait újból végignézve a vidékre is kirándultunk Frascattiba, Tusculanumba és Tivoliba, hol mindenütt, de különösen az utóbbi szép helyen, végtelen sok szépet láttunk. Már a fekvése is megragadó Tivolinak, egy magas hegy tetején, melynek egyik fele gyönyörű szőlő és olajfa kertekből áll, másik fele pedig meseszép vízesésekkel — Cascadokkal — igazán megragadó. Szomorúsággal néztük itt a fenséges szép, de pusztuláshoz közelgő Estei palotát, Villa d’ Estét, mely a mi trónörökösünk, Ferencz Fer- dinánd főherczeg tulajdona, ki életében még soha itt nem volt, fentartására egy lírát sem költ, hol a felügyelők is a bemeneti dijakból élnek; a sok szép szobrok, arcade, groták, cas- cadok a végösszeomlás elé néznek, a termek üresek, a gyönyörű freskók letöredeznek, ablakok, ajtók, mozaik padlók, művészi becsüek, korhadnak, pusztulnak, de bár milliót érő megy veszendőbe, semmi sem eladó belőle. Hazafelé vezető utunk Anconán át vezetett, honnan Fiúméig egy Ungara-croata hajó a Pannonia vitt minden baj nélkül által. Itt már csak — Meghalt? Fejét rázta. Nehézkesen leült egy karos- székbe s egyideig hallgatott. I — Nem — mondta végül. — Nem halt meg. Él és gyönyörű. Most ment feleségül egy fiatal argentínai orvoshoz, a ki a laboratóriumomban dolgozott és . . . A hangja könnyekbe fulladt. Zokogott. — És az visszautazott a hazájába . . . vele együtt. Megragadtam a kezét, szegény, reszkető kezét és igy szóltam hozzá: — Gyermekem, bizonyos vagyok abban, hogy ön akarta, ön hozta létre ezt a házasságot. — Igen — mondta szinte suttogva. — Én. Szeretett. Megvallotta nekem. Nem lesz boldog soha. Én pedig össze vagyok törve. íme — ez az ön műve. Azt hittem, hogy szemrehányásokban fog kitörni, mint a múltkor. De igazat mondott, össze volt törve. Nem tudott mást tenni, csak sirt, hosszasan, rám hajolva, kezét fogó kezemen nyugtatva a fejét. Több szót nem ejtettünk ki, mig csak föl nem állt. Idegesen törölte meg a szemét. — Isten önnel! — mondta. A szobám küszöbén ezt dadogta : — Ha akarja . . . visszajövök ... még ebben az esztendőben. — Jöjjön holnap. — Nem. Holnap nem. De nemsokára! . . . Tudtam én azt jól! Marcel Prévost.
