Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-02-26 / 9. szám

Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre í korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Megújuló jeremiádok. Február 25. Karnevál herczeg ragyogó, szines, pajkos nótákra és habzó serlegek kocz- czintására mindig kész udvarával a mai hajnali kakasszóra odahagyta aranyos trónusát s búcsút vett hódoló alattvalói­nak sokaságától. A báltermek mámoros, illatos levegője még izzó; a parketten itt-ott elhervadt, apró virágcsokrok, el­vesztett kotillonok, rendezői jelvények, félredobott groteszk álarczok, elüldözött selyem szalagocskák hevernek, édes em­lékei a húshagvó-kedd éjének s talán valami bűvös Röntgent-sugárral láthatók volnának a csalódott remények, az el­röppent illúziók, a kijátszott vagy össze­tört szivek: de már felhangzik a pirkadó hajnal kékellő világosságában a majd­nem kétezer esztendős figyelmeztetés — memento mori! A tündérvilág burleszk Arlecchinói- val, bájos Pierettjeivel, délczeg spanyol grandjaival és igéző Satanelláival romok­ban hever és a szürke élet prózája már csak hamut igér. Hamut a fejre és ma­gunkba szállva vezekeljünk, kiki ahogyan tud. Mert ma, a rohanó század e tul- müvelt s idegességig finomult napjaiban a vezeklésnek is számos gradusa van: a kupolás templomok boltíveinek fél­homályától a heringlakomáig, a kifizetet­len selyemruhák számláitól a lejárt váltók prolongálásáig. A vezeklésnek ez első pillanataiban, még katzenjammeres fővel, fülünkben a bostonok édesen zsongó muzsikájával, még egyszer átéljük a lezajlott hosszú farsang szerfölött rövid, szinte egymásra toriodó napjait. S bevalljuk, mert be kell vallanunk, hogy valami kijózanodás-féle vesz erőt rajtunk. Mi tagadás benne, Karnevál herczeg ez évi birodalma majdnem csődbe jutott s majdnem likvidáczióra került. Legelső sorban is több oly tánczmulatság fölött kondult meg a lélekharang, melyhez a régi múltakból oly sok szép hagyomány, hírnév és édes emlék fűződik. A rendezett tánczestélyek pedig csak immel-ámmal sikerültek, melyeknek számadásaiban a felülfizetések és jegy­megváltások vagy túlhaladták, vagy leg­alább is egalizálták a belépti-dijakat, ami pedig azt jelenti, hogy a távollevők száma még mindig nagyobb a megjelentek szá­mánál. Hogyan? Hát a mutatás vágya is kihalt volna már a magyar társadalom­ból? Aligha! A családok visszavonulásá­nak mélyebb okai vannak. A legtöbb bál a'jótékonyság jegyé­ben fogantatik. A jólék mysá® nemes és magasztos erénye előtt tisztelettel hajtjuk meg lobogónkat s hódolattal adózunk mindazoknak, kik valóban messzemenő áldozatokat helyeznek a jótékonyság oltá­rára. De mégis azt tapasztaljuk, hogy a jótékonyság jegyében fogant mulatságok legkevésbbé szolgálják a jótékonyságot s legalább is nem oly arányban, mint aminő arányban a hozott áldozatokkal szemben jogosan el lehetne várni, miből önként következik, hogy a társadalom áldozat­készs- ' sokkal nagyobb arányban igén\ ^ véve, mint azt az elért ered- '•énv ez mérten a jótékonyság szép „sós titulusa alatt megkövetelni és kellene. S ennek a mathema- aránytalanságnak a szülőoka mulatságainkból teljesen ki­küszöböltük a régi jó patriárkális élet egyszerűségét s midőn a fővárost s a nagyobb városokat utánozva, egymással vetekedve, tulliczitálva, igyekszünk esté­lyeinket minél nagyobb fényben és rag3ro- gásban csillogtatni, szem elől tévesztjük a czélt: a jótékonyságot. így történik azután, hogy a nagy bevételeket is fel­emésztik a nagy kiadások. Tagadhatatlan, szép a főváros s a nagyobb városok estélyeinek csillogása, ragyogása, de ne feledjük, hogy ez es­télyek mindenikének meg van a maga közönsége s a jótékonyság hatalmas folyóját ezer és ezer helyről fakadó forrá­sok dagasztják, mig a mi mulatságainkat ugyanegy közönség tánczolja, bosszan- kodja, vagy unja végig. Ugyanegy közön­ség, melynek zömét a hivatalnok világ szolgáltatja. Pedig mi tagadás benne és sohase pironkodjunk érte, a mi kegyetlen beamteri életünk nem reális alapokon nyugszik. Látszatra van berendezve s a legtöbbnél a keserves gondoknak szaka­datlan lánczolata. És mégis a csillogás, a ragyogás, a feltűnni vágyás nemcsak az estélyek rendezésében nyilvánul meg, de rikítóan mi magunkban is, pedig raj­tunk múlnék, hogy egyszer s minden­korra véget vessünk a divat s az egy­A „Nagybánya“ tárczája, A vén bolond. — Irta: Rácz Pál. — Egyedül csak arra volt büszke, hogy vala­mikor egyszer valamiféle miniszter kezet fo­gott vele. Pedig lehetett volna egyébre is büszke. Például arra, hogy azokat a bizonyos nyíri bics- kásokat az asztal alá itta ... no de ez a hetve­nes években történt. — Hanem a miniszter . .. szokta vólt kez­deni a beszédet és már tudtuk, hogy a kézfogás históriáját kell meghallgatnunk. Azt a hires kéz­fogást, ami ugyan sohasem volt unalmas, mivel az öregnek jó fantáziája lévén, ahányszor csak előadta, mindig másként történt az meg. Addig, addig beszélt az öreg levéltáros, mig a Kaszinóban össze nem bújtak a fiatalok. Csak úgy czigarettaszó mellett ment a dis­kurzus és már is meg lett a kellő eredménye. — A vén bolond — szállt szájról-szájra a banális ige és az öreg levéltárosról senki sem moshatta le többé ezt a titulust. Szörnyen tisztelték pedig valamennyien. Nem hiába korelnök volt a kaszinói választásokon, de volt is súlya szavainak. Szeretett példabeszédek­ben szólani és alig várta, hogy megcáfolják. Öh akkor mint a tigris, úgy vetette magát ellenfelére. Élénk gesztusokkal érvelt sokszor fél éjszakán keresztül, mikor már senki sem hall­gatta, még mindig beszélt s csak akkor eszmélt fel, mikor a kaszinói szolga a torkát köszörülte. — Zárnék, nagyságos uram .. . — Persze, persze, megszöktek a hős gaval­lérok ... de hát igy van ez, nem Iátok, rósz a pápaszemem, holnap újat kellene venni . .. adjon csak egy szivart. Rágyújtott és nekivágott a villanyfényes utcáknak, kereste a legelső kávéházat, ahol fog­hatott magának egyet a kaszinói ifjú gárdából, akinek ismét folytathatta : — ... Ott hagytam el, hogy hát nem helyes a ti álláspontotok. Nem egészen jó az, ami uj, ami modern. Kissé konzervativeknek is kell len­nünk. Meg kell hagyni a régi eszméknek is a javát, lám, ugye, hogy a klasszikusok nélkül ma sem boldogulnátok. Mit tanul a mai ifjúság ? Ta­lán életrevalói ? Talán maradandót ? Tudod, mikor a miniszter kezet fogott velem ezernyolczszáz... nem tudom én mennyibe, hát ezeket a fontos jelentőségű szavakat mondotta, hogy ... És már tudták az epigrammát, amit mondani akart. Kü­lönben senkit sem lehetett úgy lelkesíteni, mint őt. Nem akadt olyan indítvány, amire ne vállal­kozott volna végrehajtóul. — Mihály bácsi, tudja mit? Holnap med­vére lövünk. — Helyes, megszavazom. Ott leszek, csak mondjátok, hogy hol. És másnap csak olyan pontossággal csoszo­gott végig az aszfalton a hűvös hajnalhasadáskor, mint más alkalommal, mikor semmit sem ígért. Esze ágában sem volt az ígéret. Egyetlen vagyona tizenhat éves unokája volt. Egy csodálatosan szép leány, kit az anyja csak úgy hirtelenében hagyott a nyakán, amikor utána halt az urának. Ennyi volt a szerencséje a levéltárosnak. Ez a leány azzal a természetes okos eszével vissza tudta tartani az öreget sok mindentől. A városi fiatalság csak rá való tekintetből volt engedéke­nyebb az öreg iránt. Másként már rég kitúrták volna hivatalából, hiszen hárman is vártak a helyére. Tetszett is mindenkinek a szép leány. Sok szépet, sok jót jósoltak neki; pedig egészen másként teljesedett. Megtörtént az, högy az öreg levéltáros könnyes szemekkel ült kopott íróasztala előtt. Könnyes szemekkel nézte azt a képet, amely ott állott előtte ósdi nippek társaságában az asztalon. Könnyes szemekkel nézte egyetlen unokájának anyjái, azt a szép, hajlékony termetű asszonyt, aki most, ha élne, bizonyosan jó tanácsot adna neki. Egy levelet tartott a kezében az öreg. Neki szólott. Az volt benne, hogy adja oda egyetlen vagyonát, az unokáját egy véres szájú ügyvédnek. Adja oda egyszer és mindenkorra, ő pedig ma­radjon egyedül, egyedül ezekben a dohányszagu szobákban, a recsegős, szuette bútorok között... És amikor belépő unokája szemébe nézett, meg a kezében reszkető levélre tekintett, elpirult. Nem hitte, hogy Jenő olyan bátor legyen. Duruzsolva ült az öreg reszkető ölébe és vigasztalni kezdte. — Nézd csak apuskám ... Én a felesége

Next

/
Oldalképek
Tartalom