Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)
1914-02-19 / 8. szám
Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÍLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-ut 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében Is. Pókháló sin. — A nők helyzetéről. — — Irta: Szikra. — Február 18. Szellemi függetlenség — ethikai alapon. Ez a pár szó fejezi ki legjobban mindazt, amire az emberiség a világ fennállása óta törekedik, öntudatlan sóvárgással a tömeg, tudatos lelkesedéssel vezérei — és mártírjai. Ennek a haladásnak előfeltétele azonban az az útépítés volt, amit lassan-lassan, tömérdek vér és kin és csalódás és tévelygés árán az emberiségnek meg kellett találnia, ki kellett építenie. Az az ut, amelynek legtávolabbik végén a kőkor- szakbeli ember lábnyoma porlik; az az ut, amelyen ma az egymást megértés, az egymást segítés még csak éppen hogy mint megsejtett czél csillan fel előttünk a messze-messze magasságban. Oly lassan, oly nehezen épült az az ut és annyian mentek tönkre, — a legtöbbje csúfosan — azok közül, akik nem akartak rajta maradni, hogy nem csoda, ha a múlt évezredek legnagyobb szellemei a mentést, a meggátlást abban látták, ha annak az útnak a kellős közepére sínpárt — igaz: arany-sínpárt - építettek. Azt mondták: „Ezen, csakis ezen szabad haladnotok! Aki csak egy lépéssel idébb, vagy odább lép, aki le mer hajolni, hogy az utszélen nviló virág után nyúljon, — azt a kárhozatok kárhozata várja — a másvilágon.“ Ellenben aki nem tért le róla, ölhetett, gyilkolhatott, rabolhatott (feltéve, hogy bizonyos formákhoz tartotta magát, p. o háború, párbaj, területfoglalás). Azon a sínpáron, amely a mennyországba vezetett, ezt mind meglehetett cselekedni, — sőt még sok minden egyebet is, — de jaj volt annak, aki arról lelépett 1 — Ha mindjárt csak azért tette is, hogy körülnézzen, hogy az utána jövőknek tudást gyűjtsön, — tüzhalál, vagy legalább is kinpad igyekezett teste árán lelkét az elhagyott sínpárra visszaterelni. Ez igv volt régen S talán — lehet jól is volt ez igy; hiszen az emberiség olyan volt még akkor, mint a túlnőtt gyermek, akinek keze, lába, szeme min dent megfog, elér, meglát, akinek ereje csodával határos, ám az Ítélete, a lelki fegyelme még teljesen éretlen, kezdetleges. Tüzes ostorral kellett azt a túlnőtt gyermekemberiséget arra a sínpárra szó ritani, különben ki tudja, hová sodorta volna a világot, ki tűdia, milyen uttalan utakra, milyen állati visszaesések borzalmába. Már pedig az emberiségnek csodásán— isteni kézzel —előirt menete, rendeltetése: a haladás. És haladt már eddig is bámulatosan; bár nem kell feledni, hogy mindössze alig tizenötezer év óta emel magának mérföldköveket, és hogy az a sok száz meg százezer esztendő, amely azelőtt volt, az számunkra úgyszólván semmi jelt, semmi útmutatót nem hagyományozott. De haladtunk Bizonyság reá, hogy napról-napra szaporodik azoknak a száma, akik a sínpár kérty- szere nélkül is rajta maradnak az erkölcs- épitette utón, megértvén azt, hogy az igazi szellemi függetlenséget csak egy biztosíthatja számunkra:a lelkünk mélyén gyökeredző önfegyelem. Hajdan azt a sínpárt úgy hívták, hogy egyházi fegyelem. Egy gyönyörű, magasztos, jóságos eszmény irányította azoknak a munkáját, akik azt az emberi haladás utjának kellős közepére lerakták. (Nem az ő hibájuk, ha túlbuzgó szolgáik tüzzel-vassal szorították rá az emberiséget). Ez a sínpár azonban (igy a franczia forradalom idejében) meglazult, sőt itt-ott el is kallódott és azóta egy különös, alapjában véve komikus, de következményeiben nem egyszer szomorú dolgot észlel- lelhetünk. T. i azt, hogy ahelyett, hogy az emberek keresnék azt az arany- sinpárt, ma (kényelemszeretetből e, vagy ernyedtségből, vagy közönyből, vagy egyszerűen csak hazudni szeretésből?) de tén}T, hogy ma annak az arany-sin- párnak a helyébe egy nevetségesen tapadó, kicsinyes békanvál-íélét rakosgatnak. Erre a kis vékonyka békanyálra aztán rá akarják szuggerálni, hogy ez még mindig arany-sin, sőt — és ez az, ami minket itt elsősorban érdekel — zsarnokoskodva, nem egyszer ostorral terelik reá az emberiségnek legalább is azt a felét, amely még tűri az ostort, tehát: a nőt. Ennek a pókháló-sinnek, ennek a A „Nagybánya“ tárczája. Ali és Tatjána*) Tábori kórház Drinápoly környékén. Az ágyuszö mint valami primitiv muzsika hallatszik be a papírral pótolt ablakokon. Helylyel-közzel falusi kutyák dühös ugatással kisérik a ritmikus hangokat. Az istállóból rögtönzött, hosszúkás kórházi terem zsúfolásig telve. A földön is ágyágy mellett. Este van. Egy fehér ruhás diakonissa sorra járja a betegeket és tenyeréről álomporral eteti meg csaknem mind. A jajszó ehhez képest elpihen. Egy másik ápolónő lesrófolja a két nagy nafta-lámpást. Csak apró olajmécs pislog a mes tergerendán. Halk sóhajok, csend. Jön a fődiakonissa. Karcsú, magas leány, húsz esztendős. A szokásos vászonruhára, a nyakába vetve, ezüst-róka boa simul. A mellén brilliántos és zafiros kereszt, amely fölreflektál a hófehér arczára. Mészáros külsejű, tatárszemü mütőorvos jön vele. A diakonissa egyenesen a terem szélén álló ágyhoz vezeti. A fődiakonissa (az orvoshoz, franczia nyelven): Nekem ez a bolgár közkatona gyanús. Negyvenegy fok a láza az egész nap. A kérdésekre nem felel. A fejet, sőt az alkoholt is elutasítja. Nem tudjuk a nevét, ő maga sem. Nem lehetne valamit tenni az érdekében? *) Mutatvány Brődy Sándor most megjelent Elmélkedések ez. kötetéből. Az orvos (megnézi a beteget): Ezért nem. Legfeljebb ő mi értünk, fent a jó Istennel. A fődiakonissa : Meghal ? Ma éjjel ? Az orvos: Meg, ma éjjel. A fődiakonissa: Sajátságos. Milyen friss a szeme. Az arcza. Mintha csak tegnap született volna és mindjárt igy húszévesnek. Kérem, tegyen érte valamit. Az orvos: Adjon neki morfiumot bőven, menjen bele mámorosán és boldogan — a semmibe. A fődiakonissa (keresztet vet. Majd a beteg fejfáján olvassa): Pericarditis. A szivének burkát szúrták át. Mondják, az ilyennek a pezsgő jó. Az orvos: A pezsgő mindig jó. Ha van kegyednek, adjon neki. De rendeljen mellé ápolónőt, aki hajnalra — ha kell — lefogja a szemét. A szegény pópát, ha nem muszáj, ne zavarja. A fődiakonissa: Én fogok virrasztani mellette. Kiváncsi vagyok, mint hal meg. Abszolúte nem tudom elképzelni, hogy ez meghaljon. Szinte bosszant, hogy ilyen szép és nyugodt, mint egy szobor. Még nem láttam fiatal férfit meghalni. Borzalmas verekedés lehet. A fogam vaczogni fog, de nézni fogom és megszorítom a kezét, ha mégis elfogja a gyávaság. Az én vőlegényem, Nikolajevics Meszkyj, hadnagy a gárdában, Mukden alatt az árokparton, mint egy kóbor eb . . . E mellett ülök az éjjel, és azt hiszen annál vagyok . . . Tehát ön, doktor, azt hiszi, hogy mire virrad . . . Az orvos: Beáll. Azt a rongyos spanyolfalat állitassa az ágy elé, hörgése a többit ne zavarja. Aztán kérem, Tatjána kisasszony, meg ne ijedjen és engem fel ne keltessen. A fáradságtól már magam vagyok — halott. Izgalmas, tanulságos, — oroszos éjt I A fődiakonissa (a papir-spanyolfalat az ágy körül fölállítja. Ö maga is elhelyezkedik alatta, de csak úgy tud, hogy az ágy szélére ül. A beteg udvariasan tovább mozdul, hogy helyet csináljon a főápolónőnek, aki toalettet csinál. A hőség rekkenő a szalmával fűtött teremben. A diakonissa nyakáról a földre dobja a boát. Blúzát elől kigombolja, hogy fehér keble, egészen a melle rózsaszín nyílásig látszik.) A beteg (később Alinak neveztetik ; szelíden mosolyogva): Tehát reggelre meghalok. A fődiakonissa (megrettenve): Istenem, ön tud francziául. Ha tudtuk volna. Bocsánatot. Ali: Inkább köszönöm. Az ilyesmit tudni jó. Legalább jól kinyitom a szememet, hogy lássak utoljára. Lássam, ami itt a földön szép. Magát. A fődiakonissa: Ön nem bolgár és nem közkatona Ali: Nem. Kurd tiszt vagyok. A nevem Ali: mi lenne más. Ellenség vagyok. A szivem körösz- tülszúrva, azt mondják. Én nem érzem, inkább azt, hogy tele van gyönyörűséggel. És azt is mondják önök, hogy meghalok. Nem bánom; most már nem. A kisasszony megígérte az imént a doktornak, hogy megfogja a kezemet. Gyáva vagyok, félek a haláltól, — fogja meg. A fődiakonissa: Ön megcsalt bennünket, hadnagy ur. Ha nem fárasztja, mondja el, hogyan jutott ide.
