Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-02-05 / 6. szám

4 NAGYBÁNYA napok alatt szép lassan visszavándorol régi helyére a bútor, a szőnyeg, a falióra, a paplan, a gyűrű sőt, az ezüst gyertyatartó is. És, ha ebből a zálogházból — esetleg állami tőke alap­ján — a város húz jövedelmet, nincs kénysze- . ritve horribilis pótadókkal megterhelni a pol­gárságot, akik már ennél a momentumnál is több lélegzethez juthatnak. Nagybányán néhány év előtt volt egy pénzintézeti zálogüzlet, de csak ékszerekre és értékpapírokra. Meg is bukott. Természetes! Akinek pénze, értékpapírja van, ékszere a családi ládikákban, az nincsen rászorulva zálogházak kölcsöneire. De az, akinek senkije, semmije, aki­nek nincs letiltható fizetése, lefoglalható ingat­lana, hitele: csak a zálogháztól várhat, remél­het nyomasztó helyzeteiben szabadulást. Lehet, sőt valószínű, hogy a városi köz munkák szünetelésével, nem tudnak a sürgős feladatokhoz megfelelő tőkét szerezni. És erről van szó: az állam anyagi erejével kell meg­valósítani Nagybánya városi zálogházát, — mert városi zálogház, vagy állami, egyremegy: csak segítsenek most, minél előbb Nagybánya nyo­masztó zálogházinségén! h. ö. Mezítláb a hóban. — Riport két éjszaka csavargó gyermekről. — — Saját tudósítónktól. — Február 4. Kemény, hideg, fagyos éjszaka volt, a hő­mérő tizenkét fokot mutatott fagypont alatt és egyre szállt. Mégsem tudtam a jó meleg szobá­ban maradni és éjfél táján — mintha Amundsen kapitány követője lettem volna — nyugtalan vérrel indultam czéltalan útnak az éjszakába. Itt-ott még világos ablakok melegedtek a ködbe s mig elnéztem egyet-egyet, eltűnődve, hogy beteg asszony ágya mellett ég-e az éjszakai mécs, vagy a közeli elite bálokra készülő édes, fehér, habos ruhákon bíbelődnek siető kézzel és resz­kető szívvel talán először bálozó leányok ? Vagy sokat koptatott tánczczipők fáradt tulajdonosa készül egy nagy, kétes »hátha« elé? Hátha le­het még Nagybányán mulatni? Hátha akad tá­voli és titkos és gonosz városokból tévedő férfi, akivel összevillanhat a lelke és összedobbanhat a szive ? Hátha érdemes még remélni egy kis asszonyos boldogságot ? Hátha érdemes még élni? Hátha? Ez a néma kérdés valahogy kilopódzolt a gondos és diszkrét függönyök mögül és meg­ütötte a szivemet. Mert igen: néha a riporter nek is van szive. Annak a riporternek, aki ál­landóan mások viselt dolgait kutatja, feszegeti, irja, annak a riporternek, akinek a lelke meg­edződött a tűzvészek, gyilkosságok, brutalitások és erkölcstelenségek egyre magasan hullámzó szennyes tömegében — s ki tudja, talán a saját Mennyi nagylelkű fogadás történt e napok­ban s mennyi özvegyi fátyol lebegett a levegő­ben I Mennyi elesett hősnek a sírja domborult már lelkes hölgyek képzeletében, virágokkal ko- szoruzva s könnyekkel öntözve. Véres viadalok hire keringett a városban. Párbajpisztolyok érkeztek a postán utánvétellel. Komoly arczu férfiak lőport vásároltak a keres­kedésekben. Harczias kedv szállta meg az egész várost. Kifeszitett mellel jártak az utczákon a fér­fiak. revolverrel a zsebeikben s vakmerő elszánt­sággal sziveikben. Nem lehetett tudni, mi történik. Azt beszélték, hogy még az öreg pénzügy­igazgató is, aki a hetven év körül járt, kihivatta a tanfelügyelőt és Stern, a női divatkereskedő elküldte a segédeit Schwarczhoz, a férfi divat- üzlet tulajdonosához lovagias elégtétel végett. Senki sem volt többé biztos az életéről. És mindez csak azért, mert a Fröbel-gyer- mekkert dadája eldugott két darab almát meg egy fél kiflit. — Hát nem lehetne segitni valahogy a dolgon ? — tanakodott az öreg Bartos a felesé­gével. — Semmikép sem lehet, — jelentette ki kétségbeesetten az asszony. — Hátha azt a semmirevaló dadát elcsap­nátok ? — Mit érne? Újra kezdődne a vita, hogy vagy tizennégy vagy tizenhat forint legyen-e a havi dij. maga élete tragédiájában is? Szeretek igy éj­szaka elcsavarogni a kihalt, kongó és sötét ut- czák során. Ilyenkor nem jár az utczán senki, ki a gondolataim harmóniáját durván megzavarja. Ilyenkor kiesik a kezemből a riporter mindig kész grafitja, amellyel eseményeket és pillana­tokat kell az első perczben gyors, erős, reális vázlattal följegyeznie. Ilyenkor távol járok és gondolok dolgokra és lehetőségekre, amikre ta­lán más nem gondol soha. Lehet, hogy ez a hangulat adott súlyt annak a négy mezitlábnak is, ami a portörő-utczai havon hirtelen elém toppant. Mit kerestem arra? Semmit Az éjszakát és a csendet. Talán önmagamat. Két pöttön, fekete árnyék koczogott csön­desen előttem. Egy kisfiú és egy kisleány. Ron­gyos, foltos férfizakkó volt mind a kettőn, szo­rosan beleburkolództak. a kisfiún nehéz, zsíros lódenkalap, a leánykán fényes, színtelen kendő. Talán hét-nyolczévesek lehettek. — Gyerekek ! — szóltam rájuk, ahogy csak tudtam, szelíd modulacziójával a hangomnak Mit kerestek ti az utczán éjfélkor ? És mezítláb 1 Mert egyiken sem volt czipő. A leányon nagy, széles folytonossági hiányokban bővelkedő ha­risnya volt. Más semmi sem védte a fagyos hó, hideg, kegyetlen föld zord csókjától. Megálltak. Nagy, éhségtől és fáradtságtól kiabáló szemük rámeredt a melegkabátos éj­szakai zsandárra. Bizonyosan annak láttak ezek a hontalan páriák, akiket az élet, az emberek, a jótékonyság és a pénz szaga, melege csak ütni, kergetni, hajszolni tudott, melengető, ke­nyeres öleléssel szeretni nem A kisfiú elsírta magát és húzta a nővérét: — Gyere! Ez a bácsi is meg akar verni! Nem engedtem el őket. — Gyertek velem. Én adok nektek mele­get, ételt és holnap reggel elviszlek valahová, ahol nem hagynak megfagyni az éjszakában! Most már a kisleány is sírva fakadt. Végig­reszkettek a sírástól, a hidegtől, attól a végtelen fájdalomtól, ami korai lelkűk gyorsan nyílt mély­ségében élhetett. Csak intettek, hogy nem jön nek velem. A rőt, halvány villanyfény rávető­dött az arczukra és mintha Hugó Viktor nyo­morultjainak két apró, eleven alakja fázott volna előttem, sápadt, sovány, fáradt kis arczuk őszinte kifejezését belopták a lelkembe, hogy nem fo­gom elfeledni soha. Hirtelen eszembe jutott : itt nem hagy­hatom őket. Elviszem a rendőrség éjszakai ins- pekcziójára, vagy az első csendőrőrszemmel he­lyezem el melegbe a kél árva kis jószágot. A kezük után nyúltam. Oly apró, munkátlan, ir­datlan, iskolapad nélküli, mocskos kis gyerek­kezek. Ti szomorú, néma vádlói ennek a tár­sadalomnak Jertek velem. Riadtan tépték ki magukat a kezeimből. S hiába szóltam hozzájuk a szivem minden melegével, nem jöttek velem. Futni se tudtak, Az öreg Bartos, aki furfangos vén ügyvéd volt, nevetve szólt : — Nézd, lelkem, leszállíthatnátok tizen­három forintra. — Leszállíthatnánk ? — kiáltott föl álmél- kodva Bartosné. — No persze, leszállíthatnátok. Ez uj indít­vány lenne s kielégitné a takarékosokat. Aztán levonhatnátok két forintot havonként a kisasszony fizetéséből s ezt rendkívüli pótlék gyanánt kapná a dada. Ez még nagyobb népszerűséget szerezne neked s ezzel ki volna elégítve a másik párt is. Végre a kisasszonynak megszavaznátok huszonöt forint évi jutalomdijat s az is hálás lenne, a da­dának pedig kötelességévé tennétek, hogy a rend­kívüli pótlékból maga szerezze be a seprőt, szap­pant és petróleumot. A következő választmányi ülés egyhangúlag s nagy lelkesedéssel elfogadta az elnöklő Bar­tosné ez indítványát s jegyzőkönyvi köszönetét szavazott neki Mindkét párt diadalmasan távozott az ülés­teremből s helyreállt a közcsend és béke Vá­moson, mielőtt még egyetlenegy is elesett volna a lovagias férjek közül, kik feleségeikért sikra szálltak. Minden ügy befejezíetett a lovagiasság szabályai szerini, amint arról a helyi lapban közzétett jegyzőkönyvek tanúskodnak, a pisz­tolyokat elrakták s nyugodtan lehetett tovább tarokkozni és kalabriásozni a kaszinóban. Vértesy Arnold. 1914. február 5. csak gyers, tipegő lépésekkel siettek el, bele az éjszakába, a perifériákra, ahol talán egy meleg trágyadomb lesz az éjszakai szállásuk. De en­gem megkavartak. Minden szerelemnél, minden vajjudó kétségbeesésnél, minden gondnál, amit egy kulturnáczióból fakadt ember annak nevez, fájdalmasabb volt az ő üres, nagy szemük és piros, reszkető, mezítelen lábuk. Mikor fognak már egy alapos razziát tar­tani ezekért az éjszakai »csavargókért«, ezen, a jótékonyságáról annyira hires városunkban? (la.) HÍREK. Február 4. Előléptetések. A m. kir. pénzügyminiszter Málenszky Károly és Gál ffy Pál m. kir főbánya tanácsosokat a VII fizetési osztály második fo­kozatába léptette elő Thorma János felgyógyult. Thorma János állapota már annyira javult, hogy rövidabb időre a szabadba is kimehet, (ismerősei és jóbarátai — akik találkoztak vele, — meglepett örömmel üdvözölték az igen súlyos kóron átesett mestert, akinek első dolga volt, hogy a művésztelep nagy műtermében felálliíott kompoziczióját, a »Talpra magyar!« t fölkeresse. A közel jövőben már folytatni is fogja munkásságát s a «Talpra magyar!«-t a tavasszal nyilvánosság elé fogja bocsátani. Kisorsolt esküdtek. A szatmári kir. tör­vényszék esküdtszékének február 16 án kezdődő ülésszakára városunkból esküdtekül Rónai Géza órást és Gitta Jusztin kereskedőt sorsolták ki. Katonadolog. Az elmúlt év legnagyobb sikert aratott operett-slágerjével kezdi meg február hó 15-én dr. Márffy színtársulata hat hétre terjedő színi szezonját városunkban. A társulatot a leg­jobb hírek előzik meg s a sopronvármegyei la­pok a legnagyobb elismerés hangján Írnak a kitünően szervezett és vezetett társulat műkö­déséről. A társulat katonai zenekara is, a 68. gyalogezredé, egyike a legkitűnőbb katonai zene­karoknak. A színtársulat működése a lehető leg­jobb auspicziumok mellett indul meg. Soha még oly nagy bérletet egyetlen színtársulat sem csi­nált városunkban, mint a dr. Márffy színtársu­lata. A jobb helyekért valóságos csata folyik a bérlő közönség részéről Akik még bérelni szán­dékoznak, e szándékukat jelentsék be Kovács Gyula könyvkereskedőuek, hogy Hidassy szín­házi titkár fölkereshesse a bérelni szándékozókat. Tangó után — menuette? Ide is elért, Nagy­bányára a tangó mindenkit elragadó láza s még nálunk tangó név alatt uj táncokat konstruálnak ügyes táncosok és a kevésbbé ügyesek savanyu arccal bevallják, hogy a tangó nemcsak nagyon szép, nagyon divatba hozott, sokat vert tánc — hanem nagyon nehéz is. És mig selyemharis­nyákról, hasított szoknyákról álmokat szőnek a fehérre kárpitozott lányszobákban — addig Pa­risban, —■ mint ottani barátaink Írják, — a tangó, a macsics divatja lelohadt — s a faschionable körök a menüettet akarják felújítani. A tangó élete tehát nem lesz hosszú. Nem is lehet. Ne­héz hozzá alkalmas, szép ruhát csinálni, mert ehez a tánchoz a szép, karcsú alak a lényeges kellék. És ezt — Istenem, ezt a ruha nem ha- zudhatja meg, hiszen a tangó kosztüm mindent elárul! És csak azt ne! azt ne! A menüettéhez pedig szép, elegáns, díszes toilettek kellenek. Nem hasított szoknyák, hanem egészen uj kre­ációk, úgy, hogy minden estélyre lehessen azon a ruhán változtatni valamit! így, mi sem ter­mészetesebb, hogy a női hiúság veti végét va- lahára a tangó hóbortnak — mert, bocsánat érte, minden oktalan divat: csak oktalan hóbort. A menuette pedig, bár régi, krinolinos tánc, mégis szép és a teremtőfantázia uj fordulatok­kal, uj zenével, uj figurákkal még varázslato­sabban szebbé leheli. Ref. batyubál. Hagyományos sikerrel zaj­lott le vasárnap este a ref. egyház batyubálja. A Lendvay-szinházteiem tömötten megtelt elő­kelő közönséggel s csupán azt jegyezzük fel némi raelancholiával, hogy hogy a régi, igaz valójában polgári mulatságról a polgárság évről- évre mind nagyobb számban maradozik el. A

Next

/
Oldalképek
Tartalom