Nagybánya, 1914 (12. évfolyam, 1-26. szám)

1914-04-23 / 17. szám

2TII. évfolyana. 1S1-4. április lió 23. IV-ilz szám. mi itam »»éíp’ íjmoüa.IjMI Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. A városok jövője. Április 22. A városok hatalma és dicsősége a múlté, kultúrája és valódi fejlődése a jövőé. A jelen az csak egy átmeneti ál­lapot, mert itt megállni nem lehet, de nem lehet visszamenni a múltba sem, egy ut van tehát előttük fejlődni a mo­dern kultúra, hygénia és az ezekkel összefüggő szempontok szerint. A múlt­ban egy-egy város egy-egy köztársaság volt. Nem beszélünk itt az olasz váro­sokról, Velenczérői vagy Raguzárói, amelynek törvényt hozó hatalma, dogeja és hajóhada volt, hanem szólunk a magyar városokról, amelyek közül több (Kassa, Lőcse, Nagybánya stb) pallós­joggal birt s amelyek még a közel múlt­ban is nemcsak a közigazgatást, de az igazságszolgáltatást is gyakorolták. Nem is olyan régen még a városi törvény­székek bíráskodtak s a vármegyékben a második alispán szolgáltatta az igaz­ságot. Hogy melyik jobb helyzet a köz­érdek szempontjából, azt könnyű el­bírálni. Vannak, akik »a régi jó időket« nem győzik eléggé dicsérni. De ha néz­zük ezeket a boldog időket közelebbről, az objektiv história hűségesen és igazi képet mutató szemüvegén, akkor való­ban nem sok örömünk telik bennük, mert azt látjuk, hogy az akkori bírák erősen befolyásolhatók voltak a hatalom által. Az igazságszolgáltatás rémes kor­szaka és borzalmas esete áll előttünk a 48-as szabadságharczot alig 53 eszten­dővel megelőző időkből. A Martinovics- féle »összeesküvés« typikus példája s örök szégyene marad az al, otr> nyos Magyarország jogszolgáltatásán,,. Egy igazi felvilágosodott, szabadelvű, H tus, fenkölt eszméket elméletben művelő !ár- saság, amelynek tagjai a népet rajongva szerették, ideális érzésekkel telítve, em­berszeretet által vezettetve, segíteni óhaj­tott az emberiségen. A jogvédelemtől, bizonyítástól elzárva áldozatul esett a magyar emberekből álló magyar hatóság címét és jellegét viselő vésztörvény­széknek, amely nem tett egyebet, mint az elavult hatalmi önkény szolgálatába állva, annak jogot, törvényt, igazságot és méltányosságot nem ismerő eszközévé vált. A mai idők jogszolgáltatását a régi, sőt a nem is olyan nagyon régen múlt idők igazságszolgáltatásával összehason­lítani nem lehet. Ma egy szimplex be­csületsértést, vagy könnyű testi sértést alaposabb, igazságosabb, tárgyilagosabb és megíontoltabb eljárással bírálnak el, mint a közelmúltban elkövetett főben­járó bűncselekményt Ma a vádlottnak és sértettnek a bizonyítás és a jogor­voslatok egész rendszere áll rendelkezé­sére, a jogvédelmet minden vonalon igénybe veheti, a védőjének szabad meg­választása és a nyilvánosság ellenőrzése garancziákat képeznek a törvén}^ által adott jogok megvédése és megtartása érdekében. Ma már nincs senki, legyen az a vá­rosok jogai kiterjesztésének és megvé- delmezésének rősebb barátja is, aki az igazságszolg atást újra a városok ha­táskörébe >' .ná utaltatni, vagy pláne egyik városnak palós jogot óhaj­tan a múltnak emléke, amely­ből _ csőség, vagy tekintély, de sokszor visszaélés és szégyen is hárult a városokra. ^A mai modern irányzata a városoknak nem lehet más, mint pol­gárai jólétének, vagyonosodásának, biz­tonságának, egészségének és kultúrájának biztosítása és fejlesztése. Első szempont mindenesetre a közegészség; ezzel azután összefügg minden ága a közigazgatásnak, amely ügyosztályok szerint ugyaniéi lehet különítve, de az élet merev válasz­falakat nem ismer s az ügyosztályokba beosztott hatáskörök a gyakorlati élet jelenségei és eredményei szempontjából összeolvadnak s el nem választhatók. A közegészségi ügygvel összefügg a köz- igazgatásnak minden ága, mert hiszen a közigazgatás különböző ágai a közegész­ség érdekeit összefüggőleg szolgálják. Ma­guknak a városok fejlődésének a köz­egészségügyi szempontok szerint kell tör- ténie, mert ez az a tér, amelyen a leg­fontosabb érdekekkel s a legtöbb teen­dővel találkozunk. Legekletánsabb és pe­dig nagyon szomorú bizonyíték erre nézve egy-egy járványnak a fellépése. A központi hatóságok ma már nagy hiva­tással és készültséggel a legapróbb teen­dőkig kidolgozott rendeletet adnak ki, de ennek íoganatositását az eszközök, kü­A „Nagybánya“ tárczája^ Naplótöredék. . .. Előttem áll a múltja már, — mint egy meleg, őszinte napsugár. — És ez a fény — mincl az enyém, — kis szobámat puha me­legbe vonja. — Oda fekszik a pamlagomra, — ahol gyermekmeséket olvasok. — Az ablakom kilincsén ott ragyog — s beleolvad a lámpa­fénybe. — És nagy, őszinte melegsége — be­lopódzott a szivem sátorába . . . — 8 *már néha kinyílik a lelkem; — úgy érzem, én is útra keltem — s együtt megyünk, két büszke vándor... — De aztán szótlan meg­állók előtte: — fátyolos álom a szivem benőtte — és nem megyek ki sápadt kis szobámból, — ha hív az élet . . . Huzella. Ödön. A havasok. Tegnap este közös barátainknál Mme de Sénanges szomszédságában vacsoráztam. Mme de Sénanges olyan valaki, a kit Párisban fiatal asszonynak neveznek, — vagyis a kora rejtélyes, harminczöt év körül járhat. Párisban nagyon udvariasak az emberek az asszonyi életkorokkal szemben. Ö különben bárki másnál könnyebben őrizheti meg a titkát, mert karcsú, fiuom a ter­mete, arczán a legcsekélyebb ránczocska sincs, és szőkébe áthajló gesztenyeszin hajának soká nem fog változni a színe. Aztán meg tökéletesen ismeri a párisi asszonyoknak azt a művészetét, hogy csak a halál közeledtével öregszenek meg. Tökéletesen öltözködik és fésülködik, saját mivol­tának azzal a csudálatos megértésével, amely az igazi, foglalkozásszerűen nagyvilági életet élő asszonyt képessé teszi, bogy még termete és ar- cza apró hibáit is egész megjelenése javára hasz­nálja fel. Szinte két esztendeje nem találkoztam már a társaságban Mme de Sénanges-zsal, Addig nagyon sokat járt emberek közé; ama párisi asz- szonyok sorába tartozott, akik mintha mindenütt jelen volnának egyszerre : napközben lóversenye­ken, kiállításokon, jótékony vásárokon, rautokon, teákon; este főpróbákon, vacsorákon, nagykövet­ségi fogadóestéiyeken. Ha az előkelő társaság krónikáját iró riporter a jelenlevők névsorát állí­totta össze valami olyan ünnepélyről, a hová be sem tette a lábát, nyugodtan belevette mindig Mme de Sénanges nevét, azt gondolván: »ez bizonyosan ott volt.« Vagy tizenkét évig folytatta ezt a vad hajszát ez a törékenynek látszó asszony a fáradtság minden észrevehető jele nélkül. Mind­össze kissé vékonynak találták utóbbi időben; dehát a soványodás úgyis rögeszméje a mai párisi nőknek, minthogy, úgy látszik, könnyebb elegán­san öltözni, ha sovány az ember. Egyszerre csak, vagy két esztendővel ezelőtt, hirtelen eltűnt Mme de Sénanges a társaság szín­padáról. Az igazat megvallva, ezt nem vették azon­nal észre s az újságírók meglehetős sokáig emlí­tették meg a nevét a riportjaikban. Újév előtt hagyta el Pánst, olyankor, mikor szünetel az elő­kelő társasélet. Azt beszélték, hogy délre utazott a férjével, de senkisem tudta pontosan, mit jelent­sen ez a dél. Egy hónap múlva egyedül tért vissza a férje; ez a férj affele szeretetreméltó átlagember volt, korrekt, kissé mulatós club­man, akinek munkássága bizonyos ipari vállal­kozások pénzelésében merült ki. Megkérdezték, hogy mi újság a feleségéről. Azt felelte : — Fáradt egy kissé; az orvos azt taná­csolta, hogy maradjon még délen. Elmúlt a tél, a tavasz. Mindenki megszokta, hogy Sénanges-zsal a felesége nélkül találkozzék. Nem igen faggatták, mióta észrevették, hogy kur­tán csak ennyit felel: Mme de Sénanges folytatja falusi pihenését. És végül feledés borult a bájos, gesztenyehaju karcsú asszonykára — az a rettentő feledés, melybe Paris oly hamar beburkol embere­ket és dolgokat, ha nincsenek folyvást a szeme előtt. Még az újságíróknak sem járt a tolla a szokott bevezetés után, hogy »az előkelő jelen­lévők közt* Mme de Sénanges nevét is meg­említsék. * * * így aztán, mikor tegnap este mellé teleped­tem az azaleákkal és rózsákkal diszitett asztal­nál, első szavam ez a banalitás volt: — Asszonyom, igazán egy örökkévalóság óta nem volt szerencsém önhöz. Nem válaszolt azonnal; rám nézett, olyan kifejezéssel a szemében, a milyent azelőtt soha­sem láttam nála — komolyabban a szokottnál

Next

/
Oldalképek
Tartalom