Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-12-25 / 52. szám
1913 december 25. NAGYBANYA 5 Énekelni kezdett. Tiszta, gyermekhangjára szertefutottak a sötét levegő alakjai. Pillanatra valami ismeretlen társaság, öröm, jókedv, szeretet foglalták el a helyét és a fiatalember valami belső boldogságot érzett. Ott állt előtte régi szerelmesének fia, csillaggal a kezében, énekelve. Es olyan örömet, olyan boldogságot érzett kebelében akkor, amikor ez a szöszke, ártatlan gyermek fázékonyan kezdte végső mondókáját: — Kívánok, kívánok, sok boldog karácsony estét elérni . . . A szive elfacsarodolt. Zsebébe nyúlt, hogy megajándékozza. A szép, kékszemü gyermek azonban, azzal a finom arcával oda fordult a fiatalemberhez. Csillaga gyertyáját befelé tartotta és kedves bizalmassággal pittyesztette piros ajkát: — Nekem nem szabad elfogadni semmit... tetszik tudni bácsi, én nem pénzért kántálok. Nekem nem szabad sehova sem menni, engem csak édesmama engedett el a nagyapához ezzel a szép csilaggal, amit. a Jézuska hozott nekem. De édesmama, mikor kikisért, azt mondta nekem, hogy jöjjek el ide is a bácsihoz kántáljak szépen, nagyon szépen és kívánjak a bácsinak boldog karácsonyt . . . A fiatalember könnyezni kezdett. — Hát igazán édesmama mondta, hogy engem is meglátogass? A kisfiú kíváncsian hordta körül tekintetét és megcsodálta az ízléses berendezést, amit éppen a gyertya gyér világánál láthatott. — Igen! Az édesmama mondta . . . nem is mondotta, hanem súgta akkor, amikor ezt a prémes kabátomat gombolta be kint az előszobában és mikor súgta, hát sirt is . . . igen, sirt. ügy tett mintha fájna neki valami nagyon . . . hát azért mondtam, hogy nekem nem szabad elfogadni semmit, mert én most a nagyapától jövök és itt vár kint a kapuban az inas . . . A fiatalember elábrándozott azon a kedvesen csevegő gyermeken. Végtelen boldogságot érzett és jólesett néki ez a megemlékezés. Boldog volt, hogy az a másik is szenved. Magához vonta a gyermeket. Ahitatosan ölelte körül szöszke szép fejét. Feléhajolt és belenézett abba a tiszta kék szempárba és azt hitte, hogy azét a szelíd leányét nézi, aki akkor régen az övé volt. Nézett bele hosszan, azután megcsókolta. Remegett egész teste a boldogságtól, amikor a gyermek fehér homlokára csókot nyomott. Forrón, imádással adta, mintha csak a lelkét hagyta volna olt, azon a tiszta, fehér gyermekfejen. — Mondd meg fiacskám, hogy köszönöm, nagyon köszönöm . . . Azután kikisérte. A gyermek pedig elment. Elment és elvitte magával mindazt, amit hozott. Elvitte a szeretetet, örömet, vigságot, elvitte a fiatalember nyugalmát, Azzal odaállította elébe mind a két gyermeket. Rüster pislogatva tekintett fel. mintha a napba nézett volna. Apró, zavaros szemeinek, úgy látszik, nehezükre esett a gyerekek nagy, fénylő, ártatlan tekintetével találkozni. — Csak nézze meg őket, Rüster, — biztatta Liljekrona felesége. — Nem merem, — szabadkozott Rüster, mert szinte gyötrelem volt reá: a gyermekek nevető szemein keresztül beletekinteni szeplőtlen lelkűk szépségébe. * Liljekrona felesége felkaczagott: — Így, szokjék hozzá, Rüster. Ebben az évben maradjon itt tanítónak a házamban. Liljekrona a felesége kaczajára kijött a szobájából. — Mi az? — tudakozta. — Mi az? — Semmi, — nyugtatta meg a hitvese. — Rüster visszajött s tanítónak szerződtettem kis fiaink mellé. szivét, lelkét és ő blazirt arcú ember ott maradt egyedül, kifosztva, megtörve, összeroncsolva a meleg sötétben. ügy nyomta valamt a fejét. Tombolt benne az érzelmek vegyülete. A boldogság pillanatnyi láza, az elkeseredés hidege, a lemondás fagya, az élni vágyás vihara, mind, mint gyúrta, morzsolta benne a megzaklatott, beteg jeiket. Azután megelégedést érzett. Örült, hogy ő is szenved, szenved, mert szeret, szeret még ma is, nyolc év után. Azóta pedig nem látta. Kerü lik egymást akarva, hogy ne lássák egymás arcán a boldogtalanságot. — Hiába! — mormogott bele a vaskos sötétbe. — Az élet, a sors, a helyzet a körülmények, szóval az Isten, mind egészen másként rendezik be az ember életét. Ennek is igy kellett lennie! Miért ? Magam sem tudom már . . . Nem nyughatott tovább. Kabátot vetítés kirohant, ki a hideg, hunyorgó csillagos, fagyos levegőjű éjszakába. Senkivel sem találkozott. Olyan üres volt as utca, mint az ő lelke. Végigbotorkált a nesztelen városon és csak akkor állott meg néha, mikor valahol a város végén egy-egy gyermek rákezdte ismét és ismét azt az éneket, meg azt a mondókát, hogy : — Kívánok, kívánok sok boldog karácsony estét. Céltalanul ténfergett a nagyvárosban. Nem is látta, hogy merre megyen. Szemével benézett, be a saját leikébe és ott sötétség, üresség volt. Egyszer csak felpillantott. Egy utcában te- lálta magát. Ott, ahol már évek óta nem járt, nem járt azért, mert nem szabad. Itt lakik az az asszony, aki a más felesége és aki az övé volt régen . . . most pedig már asszony, egy boldogtalan asszony . . . Az utca túlsó óldalán egy magas ház kivilágított ablaka szűrte át a fényt hozzá. A félrevont függönyök mögött alakot, látott. Öt, azt az asszonyt. Mellette állott a szöszke fejű fiúcska és úgy látszott, hogy magyaráz valamit édesanyjának. ki hozzágőrnyedve figyelmesen hallgatta. A terem hátterében ezer szinü karácsonyfa vibrált a csillogó aranyfüsttől és a kék szemű szép gyermek hozzásimult édesanyja kebléhez. Az asszony, a szép, szomorú asszony pedig átölelte gyermekét. Éppen úgy ölelte át, mint ő egy órával előbb. Megölelte és kebléhez vonta szerelmesen szorosan. Talán éppen azokat érezte át most amiket ő ott abban a sötét szobában. Azután föléje hajolt és megcsókolta . . . Éppen ott, azon a helyen csókolta meg a gyermek tiszta homlokát, ahová ő adott csókot az előbb . . . Es ott kint a csiilagfényes éjszakában a viszhangos utcán, egyedül a fagyos szélben a fiatalember úgy érezte, hogy valamennyi vér— Hát rá mered ... — hebegte. — Megígérte, hogy letesz az . . . ? — Nem, — felelt az asszony. — Rüster nem ígért semmit. De mégis tartózkodnia kell sok mindentől, ha majd naponként bele kell néznie az apróságok szemébe Ha nem volna karácsony, bizonyára nem adtam volna rá a fejemet . . . Ám ha a jó Isten le mert küldeni kis gyermeket, még hozzá a tulajdon fiát, közénk, bűnösök közé, nekem is csak meg szabad próbálnom : hátha megmenthetek egy embert a kicsinyeimmel. Liljekrónának torkán akadt a szó. És megrándult minden redő az arczán, mint rendesen, mikor valami nagyszerűt hallott. S megcsókolta a felesége kezét, oly alázatosan, mint a kocsánatot kérő gyermek. — Jertek, gyermekek, — kiáltotta — csókoljatok kezet a mamának. Az apróságak kezet csókoltak. Aztán vidám karácsonyi ünnepet ültek a Liljekrona házában eseppje tombolni kezd benne és ebben a lázas pillanatban szeretett volna odarohanni ahoz a kivilágított ablakhoz és szerette volna kiragadni azt a szép asszonyt, meg azt a pöszke gyermeket és elvinni magával messze, messze és szeretni mind a kettőt igazán, nagyon. De a következő pillanatban lehűlt. Érezte, hogy bűnt, nagy bűnt követett el. Csókot küldött egy asszonynak, tiltott csókot, aki azt a forró lehelletet fölszivta most onnan, arról a fehér gyermekhomlokról. És leikök, szívok, szerelmök ölelkezett abban a gyermek ölelésben, abban a tekintetben, abban a csókban. Es ők most egy szent, egy tiszta szerelmi egyesülésben, ott a szivök mélyén, a lelkűk rejtőkében, megcsaltak egy embert, egy férjet ... Megrázkódott. Érezte gondolataink veszedelmét. ügy látta, mintha egy bódulást keltő mélység előtt állna, de be nem ugrott. Visszafordult. Mégegyszer azért visszanézett a kivilágított ablakra és úgy látta, mintha az az asszony gyermeke vállára hajtott fejjel, rángatózva zo- zokogna és mintha az az okos gyermek vigasztalva simogatná a szép, sápadt, tejszinü arcot... Hazament. Jóleső megnyugvást érzett lelkében. Hiába! Ennek igy kellett lenni, ők nem lehettek egymásé, de szerelmök él. Es ez a tiszta, szűzi, szerelmes ölelkezés olyan egyedülvaló, olyan magasztos, olyan szép . . . Ledült a díványra. A halk sötétségben keresztül harang hangot hozott be a szél. Éjféli misére harangoztak. Es ő ott a magányban, a sötétben, úgy érezte, hogy valami nagyon szép, szenvedéses, de azért boldog karácsony estét élt át és áhi- tatosan, felmagasztosulva imádságot mormolt. . . Hónapos szoba. A kis kályhában rég nem ég a tűz, piros lángok vad táncát elfeledtem, — bus álmokon át egy rőt fáklya üz s kiégve hullunk földre mind a ketten — Anyuska félek I A kis szobám sem ad vigaszt nekem — A fal, az ágy, az asztal idegen, a könyvek lelke csak itt az enyém s a lámpában hunyorgó sárga fény. Anyuska, félek l Ki lakott itt előttem, nem tudom, de elszállt lelke néha visszajön és mintha lenne szerető húgom, éjféli órán csöndesen köszön — Anyuska, félek I A kis órám nagy mutatója fut és játszanak 7/isongó rossz fiuk labdarúgásáét a szivemben. Éji csendben sem lehet megpihennem — Anyuska, féleki A kis kályhában rég nem ég a tűz, piros lángját, vad tánczát elfeledtem Bus álmokon át egy tőt fáklya üz hogy földre hulljunk holtan mind a ketten — Anyuska féleki Huzella Ödön. Karácsonyi strófák. i. Karácsonyfa nagy, égi fényben, Dúsan megrakva ágai . . . Látom az angyalt, aki hozta, Az égbe visszaszállani. Te, ifjúságom égi fája, Egy kincs volt minden leveled, Sok, megvívott csatán az élet Kegyetlenül bánt — el veled. Áll még e fa pusztán, lefosztva, Oly szomorúak ágai . . . Láttam az angyalt, aki hozta, Az égbe visszaszállani . . . Liljekrona egészen elképedt. Lagerlöf beírna. RODLI SZÄNKOR ■■ igen elegánsak, akár vasból, akár fából kaphatók KOVÁCS BÉLA Kiss Miklós-utcza 11. sz. E többszörösen kitüntetett, törekvő iparos készítményeit ajánljuk a nagy közönség ■■ szives figyelmébe. ■■
