Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-09-11 / 37. szám
2 1913. szeptember 11. városoknak, mint részvényeseknek fizetendő osztrákra használtatnék fel. Az ^államnak a tizenöt millió korona eredeti alaptőkének megadása, továbbá az első (mondjuk alapitó) kölcsön garantirozásán kívül külön törvényben biztosítania kellene az óvadékképességet, a pupilláritást, továbbá az adó- és illetékmentességet. Az állam hozzájárulása az alaptőkéhez nem igényelvén készpénzt, hanem csak a törvényben fedezetül kijelölt értékpapírt, ennek mint letétnek az elhelyezése az állam részéről nagy áldozatba nem kerülne. Az állam hozzájárulása azért szükséges, hogy ez által az alapításban ne legyenek ráutalva esetleg külföldi pénzcsoportokra, akiknek hozzájárulása már a nyerészkedési célzat teljes kizárásával nem járhatna, továbbá mert a városoknak éppen a jelenlegi rossz pénzviszonyok között erre való pénzük egyáltalában nincs. Az alapitó kölcsön állami garanciája azért volna szükséges, mert e nélkül külföldön a városok kölcsönt egyáltalán nem kaphatnak, holott nemcsak az alaptőke további automatikus gyarapítása szempontjából volna szükséges ily nagy kölcsön megszerzése, hanem azért is, mert e gyors segélynyújtás nélkül a városok oly szépen megindult fejlődésükben megakadnak, ez pedig nemcsak a városok háztartásában jelentene ka- tasztxofális rombolást, hanem a vállalkozások, közmunkák szünetelése egyenesen elviselhetetlen csapásként nehezednék a munkásosztályra is s az országot ért sok csapások közül csakhamar érezhető lenne a legnagyobb — az arányaiban minden eddigit felülmúló munkanélküliség Ily támogatással alapított intézet emissziói részére meg lehetne nyitni a belföldi piac összes zsilipjeit, az alapítványi pénzeket, az árvaszéket, a biztositó társaságokat, a városok alapjait stb. Természetesen a helyes organizáció s az intézet vezetőségének a gondos megválogatása nagyon fontos, sőt elengedhetetlen követelmény volna a tekintetben, hogy az intézet által ki- bocsájtandó községi kőtelezők megtelelő árfolyamon kellő gyorsasággal és kellő összegben legyenek elhelyezhetők. Az intézet prosperitása ily feltételek mellett feltétlenül biztosítható, mert a városi kötvények a pénzpiac egyik legkiválóbb biztonságú értékpapírját képezik Külföldön a városi kötelezők igen kedvező fogadtatásban részesülnek Ha pl. egy francia bankcsoportnak választania lehet a között, hogy egy külföldi intézet hasonló alapokon nyugvó zálogleveleit, vagy községi kötelezőit vállalja-e el elhelyezésre, gondolkodás nélkül a községi kötelezők mellett fog dönteni. Ugyanis a városok kötelezőinél meg van a záloglevél minden attribútuma, vagyis a publicitás (a városok háztartása a legteljesebb nyilvánossággal bir); továbbá az, hogy a zálogtárgy elmúlásnak A „Nagybánya“ tárczája. Túzokfogás. A nagy rónaságon két tanya gubbaszkodik, se messze, se közel egymáshoz, mint a párban vándorló madár, amelyik összetart ugyan, de külön-külön száll le. Van ott több tanya is, elszórtan nagyobb távolságokra; — de ez a kettő még arra is alkalmas, hogy átszólogasson az ember innen oda, vagy onnan ide. Az egyikben Rimóczi »szomszéd« lakik, a másikban meg Sarkadi »szomszéd«. Minthogy a község messze esik, arra a vasút felé: a két bús magyar itt telepedett meg állandóan a maga fél- félteikén. Gazdaságnak ez bizony édes-kevés; de csak annál terhesebb lett volna ide kijárogatni messziről; kivált rossz időben, esőben-sárban, amikor a girhes lovacskák néhol félszárig dagasztanak a marasztaló alföldi szurokban. Az ide- oda mászkálással, ki a földekre, meg haza a földekről, — eltelik az idő még nyáron is, amikor pedig hosszú a nap. Hát még ha kurta. Legjobb idekint igy tanyát verni; fészket rakni, mint a földönköltő madár. Embernek, állatnak jóval több igy a nyugta, pihenése. Ezt értette meg a két szomszéd is; és annál könnyebb volt ily módon a sorsuk, mert mind a ketten érezték, tapasztalták, hogy nincsenek magokban a háznépen kívül sem. — Ha csak a pitvarajtóba kiállottak is, láthatták egyNAGYBANYA kitéve nincs, a városokra is áll, amennyiben a városok, mint jogi személyek legalább is a kölcsönök törlesztési idejéhez képest örökéletüek. Ezt a törvényhozási aktust ki kellene még egészíteni a városi takarékpénztárakra vonatkozó törvény meghozatalával, úgy hogy ezek a városi takarékpénztárak mintegy a városok központi bankjának a helyi fiókjaiul volnának tekinthetők, amelyek az egyes városok financiális vonatkozásainak megbízható és érdekes faktorai lennének Ezek betétállományaik növekedésével lényeges szolgálatot tehetnének a városok össz- hitelének is, mint a városok bankja kötvényeinek a vásárlói. Ezek lehetnének még a városi üzemek kereskedelmi természetű ügyeinek az intézői. A kolera. Szeptember 10. A kolera a szomszédos vármegyékben már nehány áldozatot szedett. Ez a hivatalosan is megállapított veszedelem fokozott elővigyázatot és óvatosságot követel mindnyájunktól, hogy elkerülhessük az epidémiát. A hatóságoknak minden ügybuzgalmuk hiábavaló, ha mi magunk is nem járunk mindenben a hatóságok kezére. A hatóság népszerű ismertetésben közli azokat az óvrendszabályokat, melyeket követnünk kell, ha sikeresen védekezni akarunk. A legfőbb rendszabály a tisztaság s a mértékletes élet. Tisztaság mindenben. Legfőbb gondunk legyen, hogy házatájékunkat szenny be ne mocskolja. Ahol pedig büzterjesztő szenny van, azt mésztejjel dezinficziáljuk. De ne csak a magunk portájára vigyázzunk. Vigyázzunk a másokéra is. Ahol szennyet látunk s látjuk, hogy semmi intézkedés nem történik, azt rögtön jelentsük a rendőrségnek. A veszedelem idején nagyon mértékletes életet folytassunk, hogy az epidémiával szemben kellő ellenállást tanúsíthassunk. Tapasztalat bizonyítja, hogy azok, akik mértéktelenül élnek, nem bírnak a veszedelemmel megküzdeni. Tiszta, mértékletes életmód a legbiztosabb óvszer ez epidémiával szemben. Egy hires német orvos nemrégiben úgy nyilatkozott, hogy nagyon csodálkozik azon, hogy olyan ember is van, aki még fél a kolerától. S ebben a kijelentésben nagy igazság van. Ma már mindenki tisztában van azzal, hogy a járvány mikép terjed, miképen kapja meg az ember, tehát csak egy kis óvatosságra van szűk- ség, hogy magunkat és családunkat megvédelmezzük az epidémiától. mást és elbeszélgethettek. Már ahogy a magyar paraszt szokott a nagy pusztákon, ahol kevés szó terem; de ami hang támad, azt a tiszta levegő csudálatos könnyűséggel szállitja-röpiti, el- annyira, hogy nem is kell túlságosan emelni a beszédet, mégis igen messzire hallik. Mindössze, hogy egy kicsit vontatva kell szűrődnie a szónak; mert igy bizonyosabb, hogy jól megértik s nem kell újra megkérdezni: »Mit is mondott kend, szomszéd ?« Elég cudar téli idő volt; zimankós, ólmos esős; a pusztát köd borította, s bizony nem sok öröm telhetett most abban, hogy a sikos-sáros földet, tarlót, ösvényt járja az ember. Rimóczi szomszéd mégis a nyakába kanyaritotta a subáját s kiindula az ő tanyai viskójából. Minthogy szenvedélyesen pipás ember vala, most is rágta a csutoráját. A kurtaszáru cseréppipa ott füstölt, sercegett és büzlött közvetetlenül az orra alatt; úgy haladt a Sarkadi-tanya felé, amelynek az udvarán ebben a disznó időben is fát hasogatott a gazda. Udvart mondtam, minthogy a Sarkadi-tanya belsősége be volt kerítve; ellentétben a Rimóczi- tanyával. Igaz, hogy csak napraforgó-kóró volt a kerítés és aközt is könnyen kibújhatott a majorság, ami volt, — de azért kerítésnek festett mindenképen. — Adj’ isten, szomszéd, — kezdte a szót a vendég. — Fogadj isten, — felelt a gazda. És miután beleköpött a bal markába és nyakonfogta ugyanazzal a tenyerével a fejsze nyelét s rábillentette a szerszámot a vállára: jobbjával kezet Mindenekelőtt kerüljük a gyanús helyről érkezett nyers gyümölcsök élvezetét. A fertőzött árkok és kutak vizét sem ivásra, sem főzésre, sem mosásra ne használjuk. Tisztátalan kézzel szánkhoz ne nyúljunk. A piaczról kerülő tejet csak főtt állapotban élvezzük. Általában főzve vagy sülve együnk mindent, sőt a kenyeret is, mely a piaczról kerül asztalunkra, pirítsuk meg. Evés előtt sohase felejtsük el kezeinket megmosni. Ezek azok a rendszabályok, amiket követnünk kell, hogy a veszedelemmel szemben fölvértezzük magunkat. Ha mégis baj támadna, az első gyomorrontásnál, hányásnál azonnal különítsük el a beteget s azonnal forduljunk orvoshoz. A kolerabetegség mintegy öt napig lappang s ha ez idő alatt mindjárt orvoshoz fordulunk, a beteg köny- nyen megmenthető. A beteget, ha már a gyilkos kór levette lábáról, folyton meleg, forró vízbe áztatott lepedőkbe göngyöljük, hogy teste melegét folyton föntarthassuk. Ha a test melegét sikerül fön- tartani, úgy pulzusa is folyton működésben lesz. Kneip, a hires vizgyógyász, aki egy nagy kolerajárvány idején százaknak mentette meg az életét, úgy nyilatkozott, hogy mihelyt forró vizes lepedőkkel sikerül a beteget izzadásba hozni, az már meg is van mentve. A beteg italául pedig forró teát vagy melegített bort használjunk. Ezekben vázoltuk nagy vonásokban azon rendszabályokat, melyet követnünk kell s ismertettük a beteggel szemben követendő eljárást. Fődolog az is, hogy nyugodtságát senki el ne veszítse. A félelem már félbetegség, arra pedig az óvrendszabályok szigorú betartása mellett ok nincs. Nagy baklövés volt katonai hatóságunktól, hogy a fertőzött Boszniában koncentrált tartalékosokat megfigyelés nélkül hazaeresztette, de amit a katonai hatóság mulasztott, azt helyrehozzák a polgári hatóságok erélyes intézkedései. Hatóságunk is megtesz mindent erélyesen, hogy az epidémiának elejét vegye. Főorvosi hi- talunk, rendőrkapitányságunk állandóan perma- nenciában van, a közönségen áll és pedig saját érdekében, hogy a hatóságokat a maga részéről is hathatósan támogassa. A Szolyváról érkező fernezelyi munkásodat állandóan megfigyelik az állomásokon. A minapában a fertőzött Szolyváról hat munkás érkezett, kiket a járványkórházban öt napi megfigyelés alá vettek. Nem volt semmi bajuk s fürösztés és dezinficziálás után szabadon eresztették. Riasztó híreknek pedig közönségünk ne üljön fel, mert ily hírek ilyen alkalmakkor gombamódra teremnek. Ha baj lesz, a hatóság azonnal közhírré teszi. nyújtott. — Mi jót hoz kend ? — kérdezte szokásból, a jónak különösebb reménye nélkül. — Jövök valamivel. Csinálhatnánk tán ketten valamit. Egyebet úgyse csinálhatunk. Sarkadi szomszéd vállat vont. — Csak nem akar kend belátogatni Kecskemétre? Igaz, hogy fene olcsó az idén az ujbor. És nem is rossz. — Dehogy! Eszemben sincs! . . . Beragadnánk a sárba. Előbb eláznánk kint, mint odabent. Máson jár az eszem. — Hátha megmondaná? — Azért jöttem. Láttam ma reggel a zsidó repcéjén egy nagy falka túzokot. Azokra most ólmos eső esik. Sarkadi bólintott. — Muszáj, hogy essék rájok. — Hát oszt’ szereti-e kend a túzokpecsenyét? Evett-e már? — Nem igen kinálgattak vele eddigelé. Lehet, hogy szeretem, ámbár még nem kóstoltam. — No, ha úgy akarja . . . Itt sejtelmesen elhallgatott, ami Sarkadit nyugtalanította. — Van kendnek? — kérdezte. — Lehet kettőnknek is, — volt a rejtett értelmű válasz. — Akkor hát csak legyen, — biztatta a »szomszéd«. — Vegye föl kend a subáját és menjünk. — Hová a csudába ? Nem mondaná meg előbb ? — Mér’ ne? Túzok fogni. — Megkergült kend ? Iszen az elröpül 1