Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-08-14 / 33. szám
I Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: EG L Y MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Veresvizi-nt 14 szám, ahova lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is. A városi tűzoltóság. Augusztus 13. Volt idő, hogy a nagybányai önkéntes tűzoltóság hires volt nemcsak a vármegyében, hanem az országban is. Hiszen mi még jól emlékszünk arra, hogy midőn zászlószentelési ünnepélyét tartotta, ez ünnepségen képviseltették magukat a nagyobb városok tüzoltótestületei is, akik csodálkozva szemlélték azt a katonai fegyelmezettséget, mely tűzoltóinkat áthatotta s azt a precíz kiképzést, melynek gyakorlataik alkalmával fényes tanujelét adták. Akkoriban több mint száz önkéntes tűzoltó sorakozott az újonnan felszentelt zászló alá. A tűzoltói nemes hivatástól az intelligenczia sem húzódozott, melynek tagjait szép számmal föl lehetett találni a testületben. A szép korszakra azonban nem sokára nagy zuhanás következett. A nagy lelkesedést nagy közömbösség váltotta föl s a tömött sorok mindinkább ritkultak, úgy, hogy egy-két év múltán egészen elfogyott az önkéntes tűzoltók száma s a város kénytelen-kelletlen, nagy áldozatok árán megalkotta a hivatásos tűzoltók csapatát, mely azonban tagjainak legnagyobb önfeláldozása daczára képtelennek bizonyult arra, hogy a kis csapatra nyugodtan rá lehessen bízni egy város tűzrendészetét. A kis csapatot pedig növelni nem lehetett, mert nem volt rá pénz, vissza kellett tehát térni ismét az önkéntes tűzoltó csapat reorganizálásához, hogy támogatója, segitője legyen a vész alkalmával a hivatásos tűzoltóságnak. A reorganizálás félig-meddig sikerült is, de azután ismét nagy stagnáczió állott be. A csapat száma leolvadt, úgy hogy most a gyakorlatokon, a kivonulásokon alig 10—15 ember vesz részt. Nagy kedvetlenség észlelhető a testületi tagokban, még nagyobb közömbösség s nincs vezető, aki lelkesedést tudna önteni a testületbe, aki ismét arra a magasltra tudná fölvinnia a lobogót, ahol az fölszentelése alkalmával lengett diadalmasan. Nem keressük, nem kutatjuk az okokat, hogy ennek a jelenlegi tarthatatlan állapotnak mik az előidézői, de konstatálnunk kellett azt, hogy az önkéntes tűzoltóság ismét lejtőre sülyedt és konstatálnunk kellett azt főleg most, midőn a tűzoltóság közgyűlésre készülődik, hogy meghányja-vesse bajait s uj vezetőséget s uj tisztikart válasszon magának. Mi e közgyűlésen, melyet e hó 17-én, vasárnap délelőtt 11 órakor tartanak meg a városház tanácstermében, a legfontosabb tárgynak tartjuk a tisztikar megválasztását. Oly tisztikarra van szükség melynek tagjai necsak névlegesen viseljék a tiszti rangot, hanem részt is vegyenek a tűzoltóság ügyeinek intézésében, részt vegyenek a kiképzésben, a gyakorlatokon, a kivonulásokon s e részvételükkel ápolják, fejlesszék a testületi szellemet, az összetartozandóság bajtársi érzetét. Oly tisztikarra van szükség, melynek tagjai bírnak azon egyéni kvalitásokkal, melyek rokonszenves kapcsolatot képesek létesíteni a tisztikar tagjai s a legénység között s lelkesedésre bírnak hangolni minden arra hivatottat a testület nemes intencziói iránt. Mert minden siker nemcsak a legénység lángoló lelkesedésétől függ, hanem függ a tisztikar tagjainak hivatottságától is. A jó tisztben egyesülnie kell a szak- képzettségnek a rokonszenves egyéniséggel is, mely kvalitásoknak a legnagyobb hatása van a legénységre. Tudjon fegyelmet tartani, anélkül, hogy átlépné azt a határt, melyen túl nem szabad mennie olyan vezetőnek, ki nem zsoldosokat, hanem egy nemes ügy szolgálatába szerződött polgárokat vezényel. A régi vezetők ilyenek voltak. Tudtak fegyelmet tartani, de meg is tudták becsülni a polgári készséget, mely a közügy szolgálatára adta magát. Ezen okokból tartjuk mi szerfölött fontosnak a vasárnap megejtendő tiszt- ujitást. Mert a megválasztandó tisztikartól fog függni, hogy prosperálni fog-e önkéntes tűzoltóságunk, vagy tovább is csak sinyleni, vegetálni, amely állapotnak a legutóbbi években láttuk elszomorító következményeit. Mi hisszük, reméljük, hogy az uj alakulás előtt tűzoltóságunk előtt még egyszer föllobban a múlt dicsősége, melyA „Nagybánya“ tárczája, Est-Est-Est. Jákó gróf nekifohászkodott az ódon faragást! sublótnak, még egyszer meghegyezte ludtol- lát, belemártotta a szutykos kalamárisba és írni kezdett: »Drága jó feleségem!« . . , Csakhogy a tinta egészen vizszinü volt, a toll elmállott, a levél pedig néhány sor után pecsétes lett, úgy, hogy többé nem lehetett elküldeni. Majd este! . . Egy hónapig nyomta ez a levél a gróf lelkét. Akkor újra nekigyürközött és megint kezdte: »Drága jó feleségem!« . . . Azt akarta benne megírni haza a feleségének, hogy még csak egy hétig marad Rómában, mert a pápa elé akar járulni, aztán megy vissza Kovászdira ökrök, ispánok, bérlők közé. De hátha a pápa csak a jövő héten fogadja ? . . . Megint elhalasztódott az irás. A grófaé odahaza nem tudta, hogy mire vélje ezt a határtalan hanyagságot. Nyolc hónap óta egyetlen sor híradást sem kapott a férjétől, pedig minden héten pontosan elküldött neki egy levelet Rómába. Volt a rokonai közt valaki, aki a vatikáni nagykövetségen volt attasénak alkalmazva, egy Szemlő gróf. Nem lehetett mást tennie, mint írni Szemlő grófnak és megkérni, hogy járjon utána, vájjon hová lett és mit csinál Jákó gróf. Szemlő, amint a levelet megkapta, nyomban fölkereste Jákó grófot. Jákó gróf szobája szegényesen butorózott szoba volt, amilyen az ósdi római házakban van. Alig volt az egész lakásban ép bútordarab. Maga a gróf azonban előkelő, karcsú, magas termetű, rendkívül szimpatikus finom arczu ur volt és egy csöppet sem illett bele a környezetébe. — Bocsásson meg — szólt — hogy itt fogadom, de átutazóban vagyok. Igaz, hogy már nyolez hónapja. De véletlenül le kerü.tem, derék, jó emberek közé és nem akartam őket gőgösen faképoél hagyni. A jövő hétem úgyis hazautazom. — Nagyon örülök — mondta Szemlő — hogy gróf úrral megismerkedhetem és ilyen jó színben találom. Felesége ő méltósága már nagyon nyugtalan volt miatta. — A feleségem! — mondta Jákó gróf és ijedten leült. — Milyen utálatos, hanyag, erkölcstelen gazember vagyok én, csak most látom 1 De esküszöm önnek, a becsületszavamat adom, hogy még ma irok neki . . . Vagy Írjon ön, írja meg, hogy látott, hogy nincs semmi bajom és százezerszer csókoltatom az én drága, édes, jó kis feleségemet. — Én mindenesetre meg fogom írni — felelte Szemlő grói — de jó volna, ha ön is ima, mert odahaza már nagyon-nagyon nyugtalanok 1 — Föltétlenül írni fogok! — fogadta a gróf — csakhogy nyolez hónapi hanyagságomat nem tehetem jóvá akármiféle levéllel. Vettem a feleségemnek egy antik római ékszert, el akarom neki küldeni engesztelésül. Csak tudnám a módját, hogyan lehet ilyen értékes dolgot hazajuttatni . . . Na, majd segítünk rajta . . . Még egyszer köszönöm a gróf urnák, hogy meglátogatott. Szemlő megírta Kovászdira a találkozás egész történetét. Egy hónap múlva könyörgő, alázatos levelet kapott az asszonytól, hogy látogassa meg még egyszer a férjét, mert azóta sem kapott tőle sem levelet, sem ékszert. Az attasé jószivü ember volt és elhatározta, hogy még egyszer meg- koczkáztatja a látogatást, amelynek eredményében már egyáltalán nem bízott. Jákó gróf ismét nagyon szívesen, nagyon udvariasan fogadta. Mtnd a ketten zavarban voltak é3 a társalgás folyton el- elakadt. Végre Jákó igy szólt: — Én vagyok az idősebb, engedd meg tehát, hogy én ajánljam fel a barátságot. — Boldoggá teszel — felelte az attassé. — Nagyon udvarias vagy velem szemben — mondta a gróf. — Pedig a tegezés följogosítana rá, hogy barátságosan és alaposan összeszidjál. ügy is tudom, hogy azt szeretnéd nekem mondani, hogy »te utálatos vén csirkefogó, miért nem írsz már a feleségednek?« — Ilyen erősen nem mondanám, — szólt az attassé — de hát már igazán Írnod kellene. Jákó gróf a mennyezetre nézett fájdalmasan. — Tudod, barátom, ez úgy van — magyarázta — hogy minden este furdal a lelkiismeret és hosszú mulasztásomat valami olyan módon szeretném jóvátenni, hogy kibékítsem vele egészen az én drága, édes, jó feleségemet. Es eközben teinek-mulnak a napok. — Untig elég volna — szólt az attasé — ha egy pár sort írnál a feleséged ő méltóságának. Ezzel nagyobb örömet szereznél neki, mint a legdrágább ajándékkal. — Hát megírom! — mondta a gróf hirte-