Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-12-25 / 52. szám
4 NAGYBÁNYA 1913. december 25. — Nos, Zoltán, jó volt-e az orvosság és használt-e? — Jó volt, jó volt, válaszoló Zoltán, de már egy negyedóra múlva ki akart jönni . . . Én azonban — tette hózzá büszkén sugárzó arccal: — nem engedtem! * A milliomos festőművész. Jakab Zoltán az utóbbi időben igen gyakran felrándult a fővárosba, ahol — mint Nagybányán — nagy népszerűséggel bir. Hogy — hogy nem, — a pletykák útját lehetetlen ellenőrizni, — az a bir terjedt el róla, hogy — horribile dictu I — milliói vannak. Egy milliomos művész ez mindenkor pikáns csalétek az asszonynép között s a mi Jakabunk alig tette ki a lábát Budapestről s érkezett vissza Nagybányára, egy vérvörös pecsétes, tulillatositott levelet kapott. Ez érdekes okmány, amelyet finom, női kezek Írlak, — igy hangzott: »Kedves Művész 1 Maradjon itt köztünk, ne menjen vissza arra az isten háta mögötti Nagybányára! Kiszipolyozzák ott magát azok a bukott kereskedők! Én imádom magát, mert művész és mert milliomos! Jöjjön vissza és mentse meg az életemet — addig is küldjön az autogrammjával egyszáz koronás bankjegyet . . .« íme! A szegény vidéki művészeknek milyen jó hírük van a fővárosi idealizmusban! * Mibe kerül? Tóth István Jenő, a vadászhadnagyból vedlett festőművész szép, fekete Krisztusszakállával és sápadt profiljával, egyéni és szabad világfelfogásával nagyon gyorsan népszerű lett a festők közt, sőt, a művészektől kissé elszigetelt társaságokban is. Ez az ember, aki szinte dicsekszik azzal, hogy bár még aktiv katona, kozmopolitának érzi magát, ez az ember, aki a lelkimélység és finomság kiváltságos birtokosa, néha, ha hangulata, kedve van rá, pompás ugratásokat enged meg magának, amivel társait, kollegáit sokáig derültségben tudja tartani Összekerült egy művésszel, aki raffinált elegánciájával tűnt ki a többiek közül, de szellemesség dolgában — sajnos, — a legutolsó sorban állt öt ugratni — ez volt az élvezetek netovábbja. Tóth, aki különösen szeretett vele évődni, roppantul kezdte dicsérni a nadrágját. — Milyen szép, elegáns, jól vasalt nadrágod van! Ugyan mibe kerülhet egy ilyen nadrág ? — Huszonöt harminc korona. Volt a szakértői válasz. — Hát akkor egy ilyen jó szabású bri- csesz mibe kerülhet ? — Biz azt nem tudom . . . mibe kerül? — Hát a — csizmába! * jutott, mily viszontagságos utat tett meg a szent estén s hogy minden házban elutasították, a hova csak bekopogtatott. Oly nagy részvétet érzett iránta a háziasszony, hogy miatta elfeledte a saját bánatát, Liljekrona pedig csak hegedült tovább a szobájában zabolátlanul. Nem tudta, högy Rüster visszatért. Ez e közben a teremben ült a háziasszonnyal meg a gyerekekkel. A cselédség, mely szintén velők szokta tölteni a szent estét, most az uraság rossz kedve elől a konyhába menekült. A háziasszony mindjárt dolgot is adott Rusternek. — Rüster, — szólt hozzá — hallja, ugy-e, hogy Liljekrona az egész este egyebet se tesz, csak hegedül. Nekem meg utána kell néznem a terítésnek s felügyelnem a főzésre. A gyerekek teljesen magukra vannak. Vigyázzon a két legapróbbra. Gyerekekkel természetesen legkevesebb dolga volt Rusternek. Se az ekebyi gavallérok seregében, se a tábori sátorban, se a csapszékekben, A kollegák I Csuka Ilonkának, ennek a kedves, bájos müvészleánynak, akinek a szépségével csak a tehetsége vetélkedik, a rengeteg sok bámulója között, akik közeledni sem mertek hozzá, a legtisztességesebb ösmeretség határain kívül tartva magukat, volt egy kollégája aki nagy, őszinte és beszédes némasággal bámulva, de néha rettenetes viccekkel könnyített a lelkén. Ez a »professzionátus gonosztevő« egyszer, nagy sóhaj tások között kijelentette, hogy — Ilonka, bizony, mi kollégák vagyunk ! — Persze, hiszen maga is festőnövendék ! Mi van ezen sóhajtani való? — Hja ... ja! Csakhogy másképpen vagyunk mink kollégák! — Másképp? — hogyan? — Nos, hát én amatőr fotográfus is volnék. Ezért vagyunk mink kolégák! — De én nem vagyok fotográfus! — Nem is! De ama tőr, amely a szivembe tör . . . Sötétben. Irta: Rácz Pál. Egyedül volt. A fülledt levegőjű meleg szobában, a lebocsátott rollók mögött, a nehéz sötétben csak a kályha duruzsoló hangja, meg két keskeny fénysugár zavarták meg az ábrándozó fiatalembert. Dehogy zavarták . . . Éppen az a környezet illet keretül a leikéhez, ahoz a szenvedély perzselte, megpaskolt hideg leikéhez, amely éppen olyan hideg, kietlen volt, mint ott kint a sötét, fekete éjszakában, a zuzmorás kopasz fák alatt húzódó jeges fagyos aszfalt. De itt bent meleg volt. Dorombolt, duruzsolt a kályha. Majd vígan trillázva, föl, egész oklávokat, majd meg olyan bánatos, haragos lett, hogy a fiatalember lábát visszahúzta előle. Kitudja ? Talán még az a kályha is gondolkodott I Talán éppen úgy gondolkodott — mint ő — az a lobogó, világító, szikrás tüzlélek, amely emészteni tud, de amely meleget áraszt maga körül, bizseregtető meleget, akárcsak egy meleg szivü, szerelmes leány . . . A fiatalember közelebb húzta a székét. Kényelmesen nyújtózott végig és belebámult fénytelen szemekkel a tüzbe, a lángba. Abba a sugárnyi fénybe, mely kitolakodott az ajtón és fantasztikus liliputi figurákat táncoltatott a padlón. Talán szellemek voltak azok? A tűz, a láng élő fantomjai ! Nemsokára egyet roppant valami. Bent a szénné égett fa leesett, összeroppant és ebben a pillanatban felszökött a táncoló árnyék a falra. Végig futott a sima festésen és ott a szögletben odarajzolta a fiatalember fejét is. Nagyra, szépre és olyan feketére, mint ott kint az éjszaka. Mellé se az országúton nem találkozott velők. Szinte bambává vált előttük, nem tudva, mit mondjon nekik elég finomat. Elővette hát a fuvoláját s megtanította őket a lyukak meg a billentyűk kezelésére. Az egyik fiú négy éves volt, a másik hat. S tanítást tartott nekik a fuvolázásról, s úgy látszik nagyon érdeklődtek iránta. Ez az A — magyarázta Rüster — ez meg a C. S legott el is játszotta e hangokat fuvoláján. Az apróságok szerették volna tudni, miféle A meg C az, a mit el kell ját- szaniok. Rüster hát hangjegypapirt húzott elő a zsebéből s lerajzolta mind a két hangot. Nem, nem jó — mondogatták a gyerekek s elszaladtak az ABG-s könyvükért. A kis fuvolás erre elkezdte kikérdezni tőlük az ABC-t. Tudták is, nem is. Gyönge lábon állt a tudásuk. Rusteren hát erőt vett a becsvágy: egyik fiút az egyik, másikat a másik térdére ültette s tanulásra fogta. Liljekrona felesége ki s bejárva, egész ámulva hallgatta a tanítást, még egy táncoló, felé hozzáhajló alakot, valami karcsú, libegő leány termetet . . . Amit a székről lecsüngő kabátjából alkotott a fény ... Az iju hátra pillantott. Ott látta a hajladozó leány alakot a falon és elbámulta azt. Olyan jól esett a gondolatok raja szivének, annak a hidegen dobogó szivének, amelynek szeretni, feledni, csalódni kellett már olyan, de olyan sokat. Az arcához kapott. Hiszen ma karácsony estéje van. Persze, hogy az. Ma mindenki családja körében tölti ezt az estét. Együtt vannak a testvérek, barátok, szerelmesek. És ebben a percben úgy érezte, hogy ez a ráboruló halk sötétség nagyon üres . .. De nem volt többé olyan sötét. .. Mintha varázsütésre népesedett volna be. Ott a kályha fölött a felszálló meleg levegőben látszott egy puha, kényelmes szoba, ahol minden lágy, bársonyos, meleg volt. Ott abban a szobáhan ültek ők ketten. Akkor kint hó, fehér, a csillagfényben sziporkázó fagyos hó volt. A hideg levegő viharrá fajulva tombolt, mintha nem tetszene neki a világ, az a világ, mely akkor is karácsony estét töltötte. De más volt akkor ő is; szive szerelmes, lelke vágyódó, kedve, kedélye vig . . . Ott ültek egy puha díványon, egymás kezét fogva és ábrándozva egy boldog, szerelemmel átitatott jövő felől, ahol majd ők ketten eggyé válva, átélnek egy kicsi, boldog családi életet, sok-sok karácsonyt ; nem üres, de ajándékos, gyermek örömes, örvendetes karácsonyt . . . És azóta sok minden elmullott. Ez csak ábránd volt mind. Vékony szálakból szőtt ábrándfátyol, amely elszakadt és a durva könyörtelen valóság mennyi mindent, mennyi mást csinált azóta. Lehunyta szemét az ifjú. Maga elé képzelte azt a lány alakot. Az ő teljes szépségében hozta elő, szendén, bájosan, szerelmesen. Ekkor felnyitotta szemét és látta a sötétben ugyanott, mint gyermekes asszonyt, a más, talán’egy hozzá méltatlannak a feleségét. Figyelni kezdett. A vastag falakon keresztül, az üveg láthatatlan likacsain valami énekhang tolakodott be. Ének hang, mely rezgésbe hozta a lustán nyugvó fekete, sötét levegőt, Szent ének hangjai voltak azok, mik töredezve, majd zene, majd gyermekhangnak képzelve törtek utat maguknak egészen oda, be a fülledt, meleg szobába — Kántálók — mormogott magának a fiatalember. Es ekkor fájni kezdett neki. valami. Fájt neki a sötétség, az egyedüllét, a sivárság, a szeretet hiánya, minden, minden. De nyílott az ajtó. Nagy, kékszemü, pöszke fejű fiúcska tén- fergett be rajta esetlenül. Kezében színes csillag volt. A közepén gyertya égett és láthatóvá tette szentképeit az olajos sárga, meg piros papírnak. mely vidám volt, akár a játék. A gyerekek minduntalan',! felkaczagtak, de közben tanultak is. Rüster folytatta egy darabig a magyarázást, ám másutt járt az esze. A hóviharban odakünn támadt régi gondolatok motoszkáltak a fejében. Idebenn szép, vidám a világ, de neki mégis csak vége. Elavult, sutba vetik. És tenyerébe temetve az arcát, sirva fakadt. Liljekrona felesége hirtelen ott termett mellette. — Rüster, — szólt hozzá — tudom, azt hiszi: vége. A zenéhez immár nem ért s tönkre teszi magát a pálinkái vassal. De még nincs vége, Rüster. — Bizony, — zokogott a kis fuvolás. — Lássa, a kis gyerekek mellett ülés s a velők foglalkozás — a hogy ma este tette — ez való magának. Ha olvasásra meg Írásra tanít - gatná az apróságokat, tárt karokkal fogadnák mindenütt. Mert rajtuk is lehet játszani, Rüster, akár a fuvolán vagy a hegedűn. Csak nézze meg őket, Rüster. A BIKSZADI természetes árványviz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan; a leg- :::: utóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. :::: Kapható mindenhol. Árj egyzóket kívánatra küld a MM IHM iMlisiR ■■ Kapható mindenhol. ■■
