Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)

1913-11-20 / 47. szám

2 NAGYBÁNYA 1913. november 20 ^dékpapirjaink kurzusát és azon körül­ményt, hogy mi, mint a balkáni határ közvetlen szomszédságában élő hatalom, az ott uralkodó kaleidoskopszerüleg változó viszonyok által első sorban vagyunk érintve és veszélyeztetve.Minket csak a legközelebbi jó és bő aratás reménye biztathat enyhüléssel és hely­zetünk könnyebbülésével, mikor majd uj erőhöz juthatunk uj értékek képzése által. Mert addig iparunk termékei és kereskedelmünk szórványos fellendülése a rossz üzletmenet és gazdaközönségünk csekély felvevő képessége mellett alig jöhet számításba. Mit kellene tenni tehát jelenleg és mi lenne kötelességünk első sorban, ha a pénzpiacon esetleges javulás mutat­koznék ? Ezer szerencse ránk nézve, hogy a válság nem egy későbbi időben tört ki. Mert egészségtelen fejlődésben voltunk és igy a válság kitörése ép a 12-ik órá­ban „Megálljt“ parancsolt és tévedésünk­ből felrettenve, még sok mindent meg­menthettünk. A krízis beállta óta uj hitelek csak kivételesen, leggyakrabban csak exiszten ciák megmentését célozva, engedélyez­tettek és a távol vidéken fekvő intéze­teknek a hitel felmondatott. Ezen az utón kell haladnunk tovább is. Kihelyezéseinket összhangba kell hozni saját erőnkkel. Szigorúan őrizkedni kell a visszleszámitolás erős igénybevételétől és mindenekfelett meg kell szabadítani magunkat túlságos immobil üzleteinktől. És hogy ezt elérhessük, nem tudok és nem ajánlhatok más módot intéze­teinknek, mint az első helyen betáblázott követeléseiknek átruházását a nagy zá- levél kibocsátó intézetekre, még abban az esetben is, ha ez súlyos és kevés haszont- hozó feltételek mellett köttetnének is. Kell, hogy az intézetek állományaikat kisebbítsék és miután egyelőre semmi kilátás sincs arra, hogy érdemleges vissza­fizetések — akár konvertálás utján is — történjenek, azért nem marad más mód segítségére, mint bekebelezett követelé­seiknek cedálása. A legközelebbi évekre az előrelát­ható pénzdrágaság miatt biztosítva lesz a pénzintézeteknek tőkék gazdag kama­toztatása, tehát tőlük is jogosan elvár­ható, hogy áldozatot hozzanak. így a ce- dálás által befolyt pénzek egy részét szolid uj üzletekbe kellene fektetni, mi­által tel lehetne rázni lethargiájábói teljes tétlenségre kárhoztatott iparunkat és ke­reskedelmünket is. Egész gazdasági éle­tünk megakadt, mert hiszen nem lehet uj pénzt szerezni. Jelzálogkölcsöneink továbbadásával itt lehet segíteni és tel­jesen pangó építőiparunkat is támogatni tudhatnánk. Természetesen mindenütt és mindent csak a legszolidabb alapon. Re­mélhetőleg javulni fog a záloglevél piac is, miáltal a -'cedálás is könnyebb és jö­vedelmezőbb" lesz. Egyet mindenesetre elérnénk általa, hogy tudniillik intéze­teink mobilabb mérleget produkálhat­nának. A pénzintézeteknek óvakodni kell attól, hogy ipari üzleteket alapítsanak. Rá kell nevelni az adósokat a visszafize­tésekre. Különös gondot kell fordítani vidéki pénzintézeteinknek az úgynevezett >parasztanyag« ápolására. Le kell szállí­tani a magas osztalékot. Előnyös volna, ha az intézetek közös egyetértéssel le­szállítanák az osztalékot. Az intézeteknek oda kellene törekedniök, hogy elsőrangú visszleszámitolási összeköttetéseket sze­rezzenek, mert igy nem szorulnának reá, hogy a jegybanknál minden rendelke­zésre álló hitelüket kimerítsék. Kisebb intézetek csak első helyen bekebelezett kölcsönöket nyújtsanak. Ki kell küszö­bölni az analfabéta váltókat. Apasztani kell a folyószámla-hiteleket Az utóbbi évek kis alapításai pedig, amelyek soha­sem fogják elnyerni a tekintélyes ténye­zők támogatását, még áldozatok árán is fuzionáljanak, vagy számoljanak fel! Ziffer Sándor festőiskolája. — Saját tudósítónktól. — November 19. A magyar művészei uijai kiszámíthatatlanul szövevényes labirintusokon át vezetnek az ér­vényesülés, a siker, a pénz felé. Ennek a szi­porkázó kaleidoszkópnak, aminek igazi művész- élet a neve, tipikus képviselője Ziffer Sándor. Egy végtelenül mély érzésű, nagy koncepciójú, rendkívül értékes ember származott el benne Nagybányáról, a magyar földről, mert az élet­nek, a pénzt faló, vért szívó életnek szolgálnia kell s itt, a mai magyar viszonyok között az ő intelligenciája, nagy műveltsége sehogy sem tu­dott alkalmazkodni s azokat a gyönyörű, mély zengésű szinphóniákat, amelyeket ő színben lá­tott meg, érzett át és adott vissza tökéletessé forrott művészetével, kinn, Párisban, München­ben adta el, mert itthon csak a fővárosban akadt kevés megértőjük — vevőjük. Nagybányán dr. Berényi Béla tulajdonában van nehány festménye és azoknak a mübará- toknak a tulajdonában, akik a piktorkultura tartalmasabb megnyilatkozásait is megtanulták már érteni. Képei egytől-egyig szinproblémai megoldások, amelyeket a város utcáin, a liget­ben és a hegyek aljáD szerzett; portrait-i kom­pozíciójukkal, egyénien érdekes felfogásukkal még ettől a festészettől idegenkedőkel is meg­hódították. De nemcsak ezért, a nagy müvé- szelkulfuráltságért volt igazán értékes Ziffer Sándor, hanem, mert túl tudott emelkedni sok kollegáján azzal a tehetséggel is: amit nagy lá­tókörű, az általánosnál értékesebb műveltségnek nevezünk. És amit, sajnos, a piktorembereknél oly nehéz feltalálni. Ziffer Sándor még egész fiatalon, har­mincöt éves korában fejlődött azzá, amivé a magyar viszonyok között csak élete végén jut­nak el a képzőművészek s ennek talán az a megható momentum is okozója, ami szinte kény- szeriteite a visszavonultságra, a könyvek közé menekülésre az élet aljas tülekedései közül s ezekkel a jó barátaival, a könyveivel fejlesztette magát, tanult, sokat tanult, mert kívánta, kereste, szerette a nagy látókört, a széles perspektívát, melyen át az emberek, a társadatmi élet feje fölött ellátni egy opálos messzeségbe, ahol a kultúra tisztult levegőjében lehel fölfrissülni 1880-ban született. Amint középiskoláit el­végezte, nehány évig az iparművészeti iskolában tanult, de ott nem volt sokáig maradása, mert ott is érezte a szilaj erővel felbuzgó talentumát lenyűgöző konvenciók, megszokások nyűgét s Münchenbe menekült. Itt egy ideig a múzeumo­kat bújta, festett, olvasott és tanult, aztán belé­pett Hollósynak az iskolájába Három tanulás­ban, studirozásban szigorú programmhoz alkal­mazkodva eltöltött esztendeig maradt Hollósy- nál. Ekkor, 1904 ben állított ki először, mint a Hollósy-iskola tagja. Ezzel megnyílt számára a művészek mindenkori sablonos érvényesülési tere, a kiállítási termek hideg sorozata és a műcsarnoki, nemzeti szalóubeli kiállításokon töbször részt vett. Két Ízben vett részt a M. I. E. N. K. kiállításain. Két év múlva, 1906-ban Párisba, a színek városába került, ahol a mo­uj lángok- emelték fel izzó arczukat és lobogásuk szikrázó rózsákat szórt a levegőbe. Este volt, de lázas világosság reszketett a tűzoltók fölött, akik megrohanták a gépeket, a fecskendőkről lecsatol­ták a szíjakat, a létrákat megnyujtották és csa­varokkal fölkergették a magasságba, a gőzfecs­kendő dühösen búgott és szomjasan szivattyúzta a vizet, a tűzoltók felszálltak a fecskendő-csö­vekkel a malom párkányaira, a melléképületek háztetőire és görcsös erővel szorították a csöve­ket hónaljuk alá, hogy a rohanással érkező víz­nek irányt adjanak. Vas János a balkezével megoldotta sisakját és a vaskalapot hátralökte a tarkójára. A malom külső épületén a tolólétrán állott és fölötte, kö­rülötte a lángok örvényei hőséget leheltek. Ezért oldotta meg a sisakját és dühösen nézett a csőre, mely alákigyózott a földre és alant már duzzadt, de hozzá, a cső szájához még nem jött fel a viz. Belebámult a tüzbe, melyben vörös szivárványok emésztették egymást, rámeredt a lángnyelvek marakodására, melyek összekusztak és fölfalták egymást; a szemhéjait többször lehunyta és zihált a melle a lélekzésétő!; de hirtelen megborzon­gott a teste, mikor a hónalját megütötte a cső, a karjával erősebben odaszoritotta testéhez és megfeszült kíváncsisággal várta, mikor tör elő a vizsugár. A tikkasztó várakozásban átérezte a fölfelé áradó vizfolyó útját, a mint hozzá-hozzá- vágódott a csőhuzal oldalaihoz, a mint ugrott, ha ha akadályra talált és mégis előrerontott Vas János izgatott, lett és tágranyillott szemeivel meg­bámulta az előtte hatalmasodó, toruyoskodó láng­nyelveket és gyönyörködött az érzésében. — A viz ... a viz .. . A szomszédságban egy izmos lángnyaláb hánytorgatta hullámos testét, bíboros csápjait ki­nyújtotta maga körül, hogy felszívja a körülötte nyújtózó lángokat, néha szűkösen összezsugorodott, de a másik pillanatban megnyitotta testét és magasra fölcsapott, szélesen elúszott, de a tán- czoló lángocskákat mégsem érte el. Vas János beléfurta a tekintetét a lángnyaláb kitárt méhébe : — Oda . . . oda . . belé . . . Dobbantott a lábával, keményen fogta meg a fecskendő­csövet és a vastag vizfolyó kövér sugarakra szétszakadva tört ki a cső rézszájából; rácsapott a tűzre Lángkigyók siklottak föl a levegőbe, a viz duzzadó erővel tört rá újra és újra a tűzre, a véres folyó, mely Vas János előtt hömpölygött, elhalványodott, elillan», fakó gőz terjengett a helyében. Vas János megfordult és más tüzeket vett czélba, de a lábához ejtette a csövet és a csizmája tele lett vízzel. A megölt lángok fölött a vizes levegő elúsztatta hozzá a májusi orgonák szagosságát, melyek a malom körül perzselődtek. A megbőszült ember elbágyadt és kábultságából hirtelen szomorúság szakadt reá. A hozzázúduit szagos élet rárontott az agyvelejére, egy pillanatra kínos gondolatok ijesztgették és mikor ismét fölvette a kezébe a fecskendőcsövet, újra ölel­gette a szivével a feleségét, a fiacskáját, úgy, mint az előbb a tüzoltókaszárnyában. Végig- hüzott a testén és megrázta az érzés, hátha bajba esik . . . Közelében röpködnek a halál vörös madarai ... és lebámult az utcára, hátha Jü. természetes árványviz gyógyhatása hurutos bántalmaknál páratlan; a leg- :::: utóbbi termésű savanyu uj borral vegyítve kitűnő italt szolgáltat. :::: ■■ Kapható mindenhol. ■■ Árj egyzéket kívánatra küld a BIKSZADI MM ÜlÜlliSija. ■■ Kapható mindenhol. ■■

Next

/
Oldalképek
Tartalom