Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 27-52. szám)
1913-11-06 / 45. szám
2 gődni és az iskolának praktikus célokat szolgálni. A »Non scolae, séd vitae discimus« régi elv, vallották is mindenkoron, de azért nem valósittották meg. Most se fogják adni olyan olcsón s kiváncsiak vagyunk a miniszterre, hogy a közoktatási tanács bizonyosan régit követelő szelleme előtt takarodót fuj-e, vagy kitart a maga ideálja, a praktikus célokat szolgáló egységes középiskola követelése mellett? A dolog nem közömbös. A jövő nemzedéknek szellemi felfegyverkezéséről, az élet nehéz harcaiban való kellő megállásáról van szó. Lehetetlen, hogy ez a szülők ezreit ne izgassa, ne érdekelje! „Hisz nem vagyunk zsidók!“ November 6. A középiskola reformjával öt uj leány- gimnáziumot kap a vidék. Gondolkozzunk e fölötte hasábos vezér- czikkre való thémán, vagy essünk hanyatt a kultúra fejbeverésétől, mely állás után szaladgáló, nyomorgó családjainkat érte ? És ujjongjunk föl: evőé! éljenek a nők, azok, akiknek a választójogáért küzdünk — ha ugyan küzdünk ?— és akiknek a térhódításán mi Őrölünk a legjobban De ujjongjunk e a kereskedelmi alkalmazottak budapesti egyesületének jelentése fölött, amelyet most eresztett szét és amelyből két szomorú, sivár szó üti meg a fülünket: kevesen vagyunk I Kevesen. Mert az intellektuellek (akik igy szeretik nevezni magukat) fiaikat gimnáziumba járatják az életre nevelő kereskedelmi iskolák helyett. Mert az intellektuellek nem engedhetik fiaikat praktikus pályákra, kereskedelmi tanfolyamokra: — »hisz nem vagyunk zsidók, hogy a fiunk boltos legyen!« ... * Oh, nyomorult, finnyás, magyar úri gőg! Miniszteri előszobákban, igazgatói bürókban őgye- legni nem szégyel, mert javadalmazásjavitást vár érte, mert előléptetést remél, mert a felesége, testvére, leánya »közbenjárása« és becsülete árán jut föl azon a rozoga lépcsőn, melyen mégis diplomás ur és nem kereskedősegéd! De irigykedve látja a nehéz gazdasági helyzetben is élő, viruló nagy kereskedelmi házakat és titokban összetépi, letiporja a diplomáját, a megélhetését épen csak biztositó diplomát és felszeszélyes és pompás öltözködést, amelyről mindenkinek van valami fogalma s amely minden nőnek valami fejedelmi méltóságot és egyúttal gyerekes bájt kölcsönöz. Mi nem fogjuk azt meglátni soha, ha csak a divat el nem hozza a mi országainkba, mert ha egykor le is fog hullani a feredzse, a török nők már alatta is európai módra lesznek öltözködve. Mennyit vesztenek ezzel a festők és hogy sajnálhatja mindenki! Képzeljünk el egy szép török nőt, »sugárat, mint a ciprusfa«, aki a rózsaszirmok minden színárnyalatával ékes: veres bársony, vagy ezüstös szövésű, kissé jobbra hajló kis sapkával, vállaira hulló fekete fürtökkel, aranynyal hímzett, fehér damaszk ruhában, puffos ujjakkal, hosszú nagy uszálylyal. A ruhája elül úgy nyílik szót, hogy látni lehet a rózsaszínű, bő selyem nadrágot, amely ezer ráncban esik a kinai módra felül visszatürt cipőkre. Dereka körül zöld atlasz öv ; gyémántok a nyakéken, a melltüjében, a hajdi- szén, a hajfonataiban, a sapkája bojtján, a papucsain, az ingvállán, övén a homloka körül, tetőtől-talpig ragyogva, mint a spanyol székes- egyházak madonnái. Gyerekes testtartással ott hever a széles divánon, szép cserkesz, arab és perzsa rableányok koszorúja közepette, a kik nagy leomló ruhába vannak burkolva, mint az antik szobrok . . . Vagy képzeljünk el egy asszonyt, a ki »fehér, mint az Olimpus hava«, kék atlasz ruhában, egészen betakarva arannyal átszőtt nagy fátyollal, a mint gyöngyös ottománján ül s előtte a teheráni szőnyegen térdel a férje, a ki az utolsó könyörgését mondja el, mielőtt levonná a leplet kincséről. Képzeljünk egy szerelmes kegyencznőt, a ki a hárem legtitkosabb szobájában urára vár és nincs rajta egyéb, csak kis kabátkája és nadrágja, melyek kidomborítják hajlékony testének minden báját s olyannak látszik, mint valami NAGYBÁNYA sóhajt, ha nem hallja senki üres szobájában: mikor jutok oda én is, Teremtő Istenem, ahol az a két fővárosi ügyvéd van, akiket törüllek az ügyédi kamara tagjainak névsorából, mert még a tagdijaikat sem tudták megfizetni! De ilyen titkos sejtelmek, sóhajok és szülői balhitek megátkozása mellett is felujjong: evőé! örömmel köszöntöm a miniszteri rendeletet, mert a leányom, aki eddig fiúiskolában járta a nyolcz latinosztályt, ezentúl leánygimnáziumban fogja tanítani az antik tudományt. Azt, amellyel diplomához lehet jutni, — van kereskedelmi diploma is! — azt, amellyel egyetemre lehet menni és irodába, nem reális, pénztermő, praktikus kereskedelmi pályákra. Jól van. Előre lányok! Ott van a helyük, élethivatásuk zsendülő ösvénye a gimnáziumi padok között. Onnan mehetnek az életbe, nehéz és küzdelmes útra, onnan mehetnek a parlamentbe — és tanári szobákba, nőorvosi rendelőkbe, ahol a holnap vár magukra. Menjenek. Minél többen! És szorítsák ki a buksi fiukat, minél többet, a gimnáziumból. Szorítsák ki őket és — neveljék meg a szüleiket, hogy kereskedőknek taníttassák a fiaikat. És tanítsák buzgó hevüléssel, hogy a kitartott nő kényszerű helyzete a multté, ott van. ahol a selyemfiu, aki nyegle könnyelműséggel fecsérli el az ősi vagyont, vagy az apja szerzeményét. Tanítsák buzgó hevüléssel, hogy csak az a házasság az igazi, a boldog, a szép, a szent, amelyben a kereső, a dolgozó férfi nem cifra, kedves, tehetetlen bábot visz a házhoz, hanem tudásban, életbirásban egyenrangú embert, aki, ha kell, önálló keresettel lendít a jövendő család helyzetén. És tanítsák meg, hogy csak annak van életjogosultsága, aki megtud állni a maga lábán, az a tiszteletre méltó, aki nem szégyenli kereskedői hivatását sem és müveit ur tud lenni mellette, aki nem tartja lealázónak, úri mivoltához érdemtelennek a pultot, ahol a gyár, az ipar a művészet termékeit az irodalom, a tudomány portékáit kínálja s intelligens elemeket követel maga mellé, aki értse is azt: hogy a művészet, a tudomány az irodalom szolgálatában áll. Akkor van jogosultsága a leánygimnáziumnak, akkor nem fognak kétségbeesni évszázados nagy czégek, akik nem találnak megfelelő alkalmazottra, mert a kispolgári osztály nevetséges gőggel küldi fiait a gimnáziumból kikerült diplomás urak nyomora felé! „ * fürge elegáns apródfiu. Bizony meg kell adni, hogy ezeknek a kopaszfelü, fekete kabátos csúf »reformált« törököknek sokkal többjük van, mintsem érdemlik. De ez a házi öltözet is alá van vetve a divat szeszélyeinek. A hölgyek — minthogy egyéb dolguk nincs — uj frizurák kitalálásával töltik az idejüket. Elhalmozzák bodrokkal, mindenféle czifrasággal; tollakat, szalagokat tűznek a hajukba; keresztül kötik a fejüket; prémeket tesznek a nyakuk köré és karjukra. Minden keleti ruházatból kölcsönöznek valamit. Az európai divatot török divattal keverik. Parókát tesznek, megfÖ3tik a hajukat, feketére, szőkére, veresre. Ezerfólekép szertelenkednek és versenyeznek egymással, akárcsak az európai nagyvárosok legféktelenebb becsvágyó asszonyai. Ha egy ünnepnapon az »édes vizeknél« valami varázsvessző érintésével el lehetne tüntetni egyszerre a feredzséket és fátylakat mind, látnánk valószínűleg török asszonyokat ázsiai királynőknek, meg francia divatárusnőknek öltözve, némelyeket előkelő úrnők báli ruhájában, másokat gazdag polgárasszonyok öltözékében, vagy markoiányosnő, lovarnő, görög- és cigányasszony jelmezben, akkora változatossággal, mint a hogy a férfiaknál láthatni a Valideszultána hidján. * A lakás, a hol e szép, gazdag mohamedán nők élnek, némikép megfelel csábitó, bizarr öltözéküknek. A nők szobái legtöbbnyire jó fekvésüek, ahonnan csodás kilátás nyílik a tengerre, vagy Konstantinápoly egy jó nagy részére. Lent egy kis kert bekerítve magas fallal, amit befut a borostyán és jázmin, fent egy kis terrasz; az utcza felől való részen kiugró kis verandák üvegfallal, mint a spanyol házak »miradores» ei. A belsejük gyönyörű. Szinte csupa apró szalonok : a parkett 1913. november 6. Kievi menekültek a szatmári pályaudvaron. — Akiket egy volt nagybányai festő mentett meg. — November 5. (Saját tudósítónktól.) A Nagybánya munkatársa — a nagybányai személyvonat indulására várakozva, egy nagyon érdekes csapatot pillantott meg a szatmári pályaudvar perronján. Péntek reggel volt, friss, tiszta levegőbe veszett el a vonatok füstje s a harmadosztályú váróterem előtt rongyos, foltos pokróczon kuczor- gott egy öreg zsidó s régi szakadozott, fényes kaftánban imádkozott. Körülötte a család tagjai álltak és riadt szemükből, félénk összehúzódásukból az első perczben látszott az üldöztetések, nélkülözések, sanyaruságok fájdalma. Az érdekes csoportot alig vette észre valaki a pályaudvari sürgés-forgásban, pedig első perczben észre lehetett venni, hogy orosz-zsidó menekültek. A csoport öt felnőttből és két gyermekből állott s tudósítónk érdeklődéssel fordult az agg vezetőkőz, kicsodák, honnan kerüllek ide, hová vezet az ütjük? A szegény, agyonhajszolt, megtépázott emberek egy családot alkottak. Az öreg, imádkozó családfőt Rosenschlik Móricznak hívták és sokáig volt kiskereskedése egy orosz faluban. Nehány hónappal ezelőtt a család tönkrement s Kievbe ment lakni, hol a gyönyörű szép Rosenschlik Nina egy zsargonszinpad artistanője lett s a család egyedüli támasza, fenntartója mostanig. Augusztus közepén egyszerre csak felzu- dult a vérvád s a zsargon-színpadokra is csúnyán rájárt a rúd. Rosenschlickék is érezték, hogy nem sokáig maradhatnak Kievben, elbujdostak tehát és úgy, ahogy tengődtek nehány hétig. Nina — a csodaszép fekete zsidóleány, nagy szemei most is könyesek, amikor édesapjától átveszi a szót — elhatározta, hogy fölkeresi Moszkvában Kiss Károlyt, akit régóta ösmert. Kiss Károly nagybányai festő volt valaha, a szabadiskolát is járta, ide s tova tiz éve festőiskolát nyitott Moszkvában. Egy vidéki utján kinai gyékénnyel, vagy szőnyeggel födve, a meny- nyezeten festett virágok és gyümölcsök, a fal mellett széles divánok, közepén kis márvány szökőkút, ablakán virágcserepek. És az a nagyon kedves, bizonytalan fél-világosság, mely teljesen a keleti ház sajátossága; valami erdei világosság, zárdáé, vagy tiszteletreméltó szent helyé, vagy mit tudom én, mié, de a mely késztet bennünket, hogy lábujjhegyen járjunk, halk hangon beszéljünk, ne mondjunk csak alázatos, édes szavakat ne beszéljünk másról, csak szerelemről, vagy Istenről. Ez a sejtelmes világosság, a kert illata, a viz csobogása, az árnyként suhanó rableányok, a mélységes csönd, mely az egész házban uralkodik, Ázsia hegyei, a melyek ide kéklenek a rácsokon, meg az ablakok elé boruló jázminlombokon át, mindezek kifejezhetetlen édes és melankolikus érzést keltenek az európaiakban, a kik először lépnek e falak közé. E háremek legnagyobb részének díszítése egyszerű, szinte komoly ; de vannak közöttük igen fényesek is, arany ara- beszkes fehér atlaszszal bevont falakkal, czédrusfa mennyezettel, aranyos rácsokkal, drága bútorokkal. A bútorzatról következtetni lehetne az életre. Csupa karosszékeket látunk, nagy és kis otto- mánokat, apró szőnyegeket, zsámolyokat, kis székeket, mindenféle formájú párnákat, sálokkal és bokrétákkal letakart matráczokat, csupa puha, gyöngéd holmit, amely mind ezerfélekép mondja : ülj le, heveredj le ; szeress ; szenderegj; álmodj I Itt amott kézi tükrök, strueztoll-legyezők ; a falakon czizellált csibukok; az ablakokban madárkalitkák, a szoba közepén füstölő edény; az asztalkákon zenélő órák, mindenféle játékszer és csecse-becsék, amelyek temérdek gyermekes szeszélyéről tanúskodnak egy tétlenségben élő úrnőnek, aki unatkozik. És a berendezés fényűzése nemcsak látszólagos. Vannak házak, ahol az egész
