Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-03-27 / 13. szám
2 1913. márczius 27. sebb hiányokon és bajokon segítsünk. A vidéki rendőrségeknek ez a kiáltó elmaradottsága nem csekély dolog. Hisz a vidéki városok közönségének élet- és vagyonbiztonsága, gazdasági és kulturális fejlődése függ nagyrészben ennek a kérdésnek a helyes megoldásától. De hány ilyen égető kérdése, sebe, hiányossága van a magyar állami és törvényhatósági életnek még a rendőrség kérdésén kívül is! Az a mód, ahogyan a belügyminiszter ennek a reformnak megoldását meghozta, viszont jellemzi azt a féltő gondot, melylyel a kormány nehéz politikai és pénzügyi viszonyok között igyekszik a bajokon, a hiányokon és elmaradottságokon segíteni. Ha még egyelőre nem gyökeres és nem szerves ez a reform, ennek az az oka, hogy a mai pénzügyi helyzetben még nagyon szerény eszközök állanak rendelkezésre Amit ezekkel az eszközökkel elérni lehet, azt a kormány megcsinálta. Segített a legégetőbb hiányokon és megvetette egy szerves, gyökeres és égetően szükséges reform alapjait. De hogy ezen az utón tovább lehessen menni, hogy nemcsak a vidéki rendőrségek hiányain, de közigazgatásunk más égető bajain is segíteni lehessen, ehez a kormányzat és törvényhozás nyugodt, békés, munkás korszakára van szükség. Ideje lenne, hogy ezt mindenki belássa és hogy minden hazafias ember, első sorban a hazafias sajtó ezen munkálkodjék és hogy a munka esetleges sikerét önző okokból senki meg ne rontsa. Zsembery Ervinke hangversenye. Márczius 26. Városunk közönségének szinte páratlan érdeklődése mellett folyt le e hó 24-én Zsembery Ervinkének, a Zeneakadémia kiváló növendékének első nyilvános hangversenye. Nálunk mutatkozott be először s az elért bámulatos siker arról győzött meg bennünket, hogy az istenadta tehetség kellő és alapos kiképzéssel művészi tökéletességűvé vált. Magának a hangversenynek Zsembery Errom megfesteni, amit a nagy, az örökszép Természet elébem tár és amit lelkemben átérezve vetek a vászonra. Én művész leszek, érzem, tudom... és önbizalomban fölvetette tiszta homloku, nyílt tekintetű arczát és elindult az utján egyedül. És ez a legszebb momentum az életében. Az, hogy a nagy szelek áramlásából ki tudta magát ragadni, nem csatlakozott irányokhoz, derűs, néha-néha elboruló szemével meg tudta látni azt az irányt, melyen haladnia kell és amelyre őt lelke, temperamentumának mérsékelt hőfoka, fantáziájának a nemesebb felé csapongása predesztinálta. Elindult és szép, nyugodt, egyenes lépésekkel haladt. Az útja el-eltért a bányai hegyek ösvényéről, München, Páris, Bécs és sok más külföldi metropolison át vezetett az útja, de ismét csak visszatért Bányára, ahová legszebb évei, emlékei, munkái kötik. Itt dolgozott mostanig is vagy másfél évig szakadatlan, képeit szétkapkodták a szelíd motívumokat szeretők s nem megy el üres kézzel Anglián, Amerikán, Briít-Indián keresztül a világba. S mert elmegy és útja nagyon sokáig fogja távoltartani a teleptől, ameiylyel már-már egészen összeforrt, állítsunk neki a viszontlátásig ezzel a megemlékezéssel messze tengerekre intő lobogót. Nekünk kedvesek azok, akik nem tudnak elmenni innen, hiszen mi sem tudnánk meglenni nélkülük; kedvesek azok is, akik visszajárnak, mint a vándor madarak meleg, puha fészkükbe és kedvesek azok is, akik elmennek innen, hogy a Kőalja levegőjéről fojtó ködü streeten meséljenek intim müvészhistóriákat, vagy szépségeket. Mi megbecsüljük nagy, hires mestereinket, de NAGYBÁNYA vinke első debütálásán kívül volt még vonzóereje: Mooshammer Román hárfaművész, a budapesti Operaház tagja és Bajnóczy Sándor füttyművész szerepeltek a műsoron. A színház termének elrendezése is nemcsak ötletes, ha nem feltétlenül czélszerü volt. Már az is sokat tesz, hogy a székeknek a középen helyet foglaló pódium körül háromoldalt való elhelyezésével sokkal több első sor lett (amit ügyes gondolatnak kell tartani, ismerve a közönségnek az »első sor« iránt érzett különös előszeretetét). Czélszerü viszont azért, mert a közönség igy közelebbről láthatja a játékost s ami pedig a legfontosabb, az akusztika tetemesen jobb volt az ilyen elrendezés mellett. Zsembery Ervinke három számmal szerepelt a műsoron: Bach-Szántó, Praeludium és fuga g moll, Chopin, Ballada as dur és Liszt, Venezia e Napoli (Tarantella). Mind a három darab előadásánál kitűnt kiváló iskolázotisága, erős slilusérzéke, finomult Ízlése, nehézséget alig ismerő technikai készsége, abszolút muzsikali- tása. Az első számnál mintha kissé iámpaláza lett volna játéka elején, de később elmúlott s a virtuóz ujjtechnikát kívánó darabot nagy át- értéssel, szép közvetlenséggel tolmácsolta. Második száma igazi művésznivón állott. Talán szereti is egy kissé Chopint s igy lendületesen, színesen interpretálta, a lágyszavu zongora meg mintha igazán Chopin-előadásra volna teremtve. Művészi ízléssel teljesen letompitolta a dyna- mikai jeleket előadásában s ez tette oly lágygyá, olvadékonnyá s szívhez lopódzóvá a balladát. Érezte is a közönség úgy a darab, mint az előadás szépségét s frenetikus tapssal vagy ötször hívták a lámpák elé a művésznőt. Utolsó számában kitűnő képességei teljes pompájukban bontakoztak ki. Jellemezte a kiválóan árnyalt plasztikus előadás, mintha lett volna egy szikra játékában boldogult édesatyjából, Liszt legkiválóbb interpretátorainak egyikéből. E számot is lelkesen hálálta meg a közönség, a szűnni nem akaró tapsra még ráadást is kellett játszania. Tisztelői, ismerősei több virágcsokorral lepték meg, a város közönsége pedig hatalmas babérkoszorúval. MosshammerRomán hárfaművész két számmal szerepelt. Parish-Alvars, Qberon fantáziája volt elsőben, azután három kisebb piece Horn, Concert etude; Hasselmaus, Nocturne és Ghana. Ez a csodás hangszer, mely óriási technikai tudást követel, valósággal bámulatba ejtette a közönséget. Nem csoda, Mosshammer Román mestere hangszerének s azt hisszük fölösleges, de talán szerénytelenség is volna kritikái írni róla, az ő művészete azon már fölül áll. Mennyi hangulat fogta el az embert a hárfa hangját hallva. A mély hangok rejtelmessége, titokzatossága, a nyílt középhangok lágyan andalító varázsa s a magas regiszter idegcsiklandozó hangjai folyton más-más hangulatba ringattak. A fenséges komolysággal megpendülő akkordjai, az ördögi gyorsasággal egymásután suhanó hangjai a glis- sandónak, az üveghangok tulvilági csengése mindmegannyi újabb s újabb műélvezetet nyújtottak a fülnek meg a léleknek. Valóban csak hálásak lehetünk Zsembery Ervinkének, hogy ezt a hangszert művészkézben bemutatta váro- suuk közönségének. Bajnóczy Sándor kétszer fütyült. Először Warlanow, Der rőtbe Sarafan és Dvorák, Humoresk ez. darabokat Zsembery Ilona zongora- kíséretével, másodszor Bowers egy műdalát és a Gül Babából »Darumadár útnak indul« ez. magyar nótát zenekiséretlel. Sokszor hallottuk már inlimebb társaságban csodálatos ügyességét a fütyülésben, de mostani szereplése nyilvánvalóvá tette, hogy művészi módon ért hozzá. Nem kis zenei érzék, nüanszirozott előadás és páratlan virtuozitás tették finommá előadását. Neki is kijárt a babérkoszorú, mint Mosshammer Román hárfaművésznek s lelkesen ünnepelte a hangversenyező művésznő mellett őket is a közönség. Hangverseny után a közönség nagy számmal az étterembe vonult s meglehetős vidám hangulatban szórakozásuk belenyúlod az éjszakába. HÍREK. Márczius 26. A közeledd elseje alkalmából tisztelettel fölkérjük hátralékos előfizetőinket hátralékaik szives beküldésére s előfizetéseiknek megújítására. Személyi liirek. Lovrich Gusztáv fővárosi ügyvéd a húsvéti ünnepeket feleségével s dr. Lovrich József és dr. Lovrich Gyula fiaival városunkban töltötte. —Hard- csek László miniszteri tanácsos feleségével városunkban ünnepelt. — Myskovszky Ernő budapesti főgimnáziumi tanár varosunkban időzött. — Dr. Füley László járás- birósági jegyző az ünnepeket itthon töltötte. — Búd meg keli becsülni a fiatalok nagy gárdáját is, mert övék a holnap, a dicsőséges, a glóriás, mert ők a közkatonák, akik lelkesedésükkel előbbre viszik a magyar művészet fáradt szekerét. * A mi eltávozott* *, kedves, szimpatikus emberünk, aki gyakorta jelent meg a korcsolya pályán is, ha letette a kezéből a festékes ecsetét, rövid élettörténetét csak vázlatosan mondta el. Minek is mondta volna! Csak most kezdődik az igazán. Ott, ahova valamennyien elvágyódunk, ha ezerszer is az a meggyőződésünk, hogy itthon jobban lehet tanulni, mint külföldön. Indiába, Japánba elkalandozik a lelkünk valamennyiünknek, akik a kötött magyar élet járma alatt élünk. És elfog az irigység, ha magyar festő északi sikeréről, amerikai dohárairól hallunk. Mert irigyeljük a sikert, a dollárokat? Nem.Hanem, hogy odakünn lehet. Mit keres odakünn Egyed Kálmán ? Nem találta meg impresszióit itthon? Nagy nyugtalanságra vágyódik az itthoni tespedt unalom után? Felejteni akar ? A psichológiába tartoznék már ez — nagyon mélyen, talán fájdalmas helyen minek kutassunk. Előttünk áll az élete, mint egy tiszta, kinyitott könyv, amelyet a legfehérebb leányka végigforgathat. A képeiben fekszik előttünk az élete. Minden keretben egy nagy lépés, egy elhatározás, egy önbuzditó kézintés a holnap felé: arra, arra keli haladnod! Az »Anyám arcképe« talán az első jelentős stácziója, ahová eljutott. De itt még kissé nehézkes árnyékok raknak béklyót a színek életére. Kompozícióban azonban már a termeszetesség felé törekvést dokumentálja, Szürkés tónusaival, barnás reflexeivel mély hangulatait akarja megeleveníteni. Stilizált virágcsendéleteivel azokat a kilengéseket, amelyeket egész valójában átél, átérez fogékony és finom idegrendszerével. Elmélyed önmagában, álmodik és a természetbe is melanchóliát visz át. S csak azt nem látja, hogy a virágok pirossága nem dekorativ jelenség csupán, hanem magának a lobogó életnek a szimbóluma; erőt érez magában és lendületeket, csak akkor hanyatlik alá a keze életének intenzív hatása alatt, ha vászna elé áll és néz — de nem a festő mélyen kutató, objektiv boncoló szemével, hanem poétikus hangulatok rabjaként, elmélázo, mély, kissé zavaros tekintettel. Az a khaosz, mely az egész ember belső lényegét érdekessé és művészivé teszi, néhol a képeiben is megjelenik. Pedig a képei mind egyöntetűségre vallanak, nem szélesőek, ha lehet azt mondani képekre, hogy édes testvérek, ezek az Egyed festmények azok. De ott érzik valamennyiben a poéta egyénisége. A festőnek le kell gyűrni a poétát, akkor sikerülni fog saját hatása alól kibontakoznia, akkor meglátja, hogy a természetben viruló élet neki is illatozik, akkor meglátja, hogy a hónak vakító fénye is van, nemcsak hideg kék árnya, akkor meglátja, hogy a modelljei nemcsak oszlophoz stilizálható forma- probiémák, hanem lobogó fáklyák, piros vérü életek; s meg fogja tudni jeleníteni ezt az életet, poézisönek lecsiszolásával erőssége fog kiélesedni és Egyed Kálmán művészete az élet lobo- gásával nagy, bátor, lendületes mozdulatokban, színekben, művészetben fogja tiszta diadalát ülni. Talán India melegsége is közelebb hozza ehez a tisztitó átalakuláshoz. lluzella Ödüu.
