Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)

1913-03-20 / 12. szám

2 NAGYBÁNYA 1913. márczius 20. Szent hazugságok. bár maguk sem hisznek benne és tudatós a té­vedésük, mint a páduai torony sarkára felrakott galambok száma. Elvégre is mundus vult deoipi, a világ azt akarja, hogy becsapják, miért ne tennék s reá vágják ők: ergo decipiatur: csapjuk be mi, mig hisznek nekünk, nehogy mások jussanak az első sorba, próféta sorába. A többi azután ebből a felfogásból folyik. A piacra dobott eszmék kivihetetlensége, a tervek képtelensége s végeredményében csábkép, fantom, délibáb. Csalódást okoz, nem sokat számit, hi­szen csalódni emberi dolog, ez a bizonyosság kisér a bölcsőtől a koporsóig. És ha már ekként van, talán nem is bűn egy kis szent hazugság. Nagy Zoltán törvényszéki biró. A húsvéti tojás. Tavasznak napsugaras ünnepe, magasba- törő, áhitatos lelkek husvétja, hajnalhasadásnak, életrekelésnek és megdicsőülésnek szép és ne­mes ünnepe: légy üdvözölve I Az emberiség sohasem tudott belenyugodni abba a gondolatba, élni azzal a szörnyű tudat­tal, hogy minden földi törekvésnek egy és ugyanaz az eredménye: a feloszló vég, a végső meg­semmisülés 1 Hogy minden nemesebb vágyával, érzésével könnyű páraként tünékenyen elhal, teste szétesik, emléke elmosódik, nyoma elvész. Hitében, az emberi lélek legmagasabb képzeté­ben, mélységes érzelemmel az elmúlás és teljes megsemmisülés gondolata ellen olyan szimbólu­mokat iparkodott maga elé áiiiíani, melyek vi­gasztalják magárahagyatottságában, edzetlé te gyék lelkét a minden szépnek, nagynak és ne­mesnek vége, elmerülése és bukása, a rideg halál, a Pallida Mors ellen! Ezért a pogányok tavasz kezdetén, a ke­resztények husvétkor tojással ajándékozzák meg egymást. Minden vidéknek, minden népnek egy­mástól teljesen elütő a húsvéti tojása. A festés, színezés, rajz és disziíés, mely a tojást részben vagy egészben borítja, az illető nép művészi ér­zékének, szin- és alakérzékének hű kifejezője. A vallásos eszme halja át leginkább a népet: ennek jelképe a kereszt legkezdetlegesebb rajza némely vidéken a húsvéti tojásnak. A szászoknál, Nagyszeben vidékén semmi egyéb disz nincsen a húsvéti tojásokon, mint apró, fehér, sűrűn egvmás mellé rajzolt kereszt. A kathoükus vidékeken pedig bárányok, a reformátusok lakta vidékeken pedig kakasok ékesítik a tojásokat. Ez alakok, azt lehet mondani, állandó mo­tívumok, legfölebb annyi változás esik rajtuk, hogy a bárány templomi zászlót visz; ez a zászló egy nagy keresztre erősített lobogó, hermelin köpeny keresztezése fölött töviskoszoru lebeg. Más vidékeken, nagyon természetesen, a húsvéti tojás dísze változik: néhol művészi kar- czolás és szomorufűz ékeskedik a tojáson. Re­formátusok laknak az ily vidékeken (Debreczen, Jász-Nagykun-Szolnok megye), kik azt a fát, mint vallási szimbólumot, néhol egyházi pecsét­jükön is használják. Gyakori disz a kukorikoló kakas is, vala­mint a hit, remény és szeretet szokásos jel­képei: a bárány, a horgony és a lángoló szív. Ez utóbbi néha erotikus jelentőségűvé vált; a két egymásba fonódó lángoló szív, a két egy­másért lángoló, szerelemnek élő ifjú érzelmét jelképezi vagy a virággal, többnyire nefelejtssel és ibolyával, vagy rózsával körülvett két csóko- lódzó galamb. Általában azt lehet mondani: minél mű­vészibb érzékű és műveltségű a nép, annál dí­szesebb a húsvéti tojása is. Egy darab nép-lélek és hit nyilatkozik meg e festett tojásokon, me­lyekről az ahoz értő szem épugy leolvassa a nép gondolkozását, mint a Persepolis emlékére Írott hierogliteket a tudós. Épen ez okból nem volna hiábavaló dolog, ha összegyűjtenék a különböző vidékek húsvéti tojásait, mint a néplélek meg nyilatkozásának kézzelfogható dokumentumait! Az első csalódás. Kedves kis Sárikám, akinek még mindig legkedvesebb lapja a Jó Pajtás s édes öröm fog I el, ha nevedet a képrejtvények megfejtői között ; kinyomatva látod, még csak nem is sejted, hogy I ezelőtt nagy idővel, hat évvel ennekelőtte te ! voltál a főhőse az egyik ujságczikknek. Ez a kis közlemény a te legelső csalódá- ; sódat énekelte meg. Talán most érdekelni fog téged is, ami : akkor szivecskédbe sok-sok keserűséget csepeg­tetett, no meg a többi régi babákat is, akik az­óta szinte megbarátkoztak a betűvetés tudomá­nyával, — hát hadd álljon itt ez a régi kis czikk egész terjedelmében ... Husvét másodnapján még alig hinté szét első sugarait a rózsaujju hajnal, Sárika kis­asszony, ki más alkalmakkor ilyen időben még mélyen szendergett habos, hófehér, kékszallagos párnácskáin, már mozgolódni kezdett. S az első sugár hogy bevillant a függö­nyök mögött, vakító fénysávos iveket írva le a szoba homályos falain, Sárika kisasszony felült ágyacskájában s egyideig hol a beröppenő su­garakat, hol a pihenésre csalogató párnácskáit nézve, láthatólag erős küzdelmet vívott önma­gában. Végre is hirtelen megszólalt: Márczius 19. A páduai torony sarkaira illesztett négy galamb szoborról tartja a közhit, hogy ötnek látja az, a ki az ő apjának igazi fia. És a vilá­got járó utasok közül mindezideig még egy sem akadt olyan, ki azt bemerte vallani, hogy csak négy galambot lát, mint a mennyi tényleg van, mert félt, hogy reáolvassák, mintha talán nem lenne igazi gyermeke apjának. Ilyesféle ártatlan természeti önmegtővesz- tésekkel van teütve a mi életünk is. Befolyás alatt tart valami szóval ki nem fejezhető hatás, a mely akadályoz abban, hogy a magunk esze szerint cselekedjünk. A Kant­féle tanítás egyik tétele : sapere ande : okosan élni, hányszor, de hányszor tolul elénk, mint követelmény és hány formában, alakban és vo­natkozásban figyelhetjük meg gyengeségünket, kicsinyes felfogásból eredt gyarlóságunkat, mikor ilyes szent hazugságba beleszokva, nincs bátor­ságunk a magunk felfogása után indulni el, hanem szajkó módjára hirdetjük azt, a mit hinni magunknak is jólesik. Hát kétségtelen, hogy kinek-kinek önma­gával szemben tartozó kötelessége, hogy összes életkörülményeit, — amennyiben ezek tőle függ­nek — úgy rendezze, amint az egyénileg ránézve a legkedvezőbb. Ez a merőben szubjektív törek­vés csak akkor lesz sérelmes másokra nézve, ha azok érdekét sérti. Az önmegtévesztésnek az ártatlanság mezében megjelenő valótlansága már nemcsak gyarlóság, hanem öreg hiba, ez a szent hazugság! Pedig politikai, társadalmi, családi és egyéni életünk is ilyen szent hazugságokkal van tele. Mást mondunk, mint a mit látunk, mást beszé­lünk, mint a mit érzünk. Micsoda kiábrándulás következik el minden téren és irányban, ha e hatás alul egykor kiszabadulva tisztán, világosan látnánk; mily végzetes következménye állana elő a lelki tévelygésnek, ha a befolyás alól emberek, társadalmak, maga a nemzet is felszabadulni nem tudna. Pedig a szent hazugságok kora a mi korunk. Jelmondatok, jelszavak kergetik egy­mást, valóságos kínálat folyik az élet nagy fóru­mán. Hangos lárma zaja egyesül szemkápráztató elrendezéssel. A minden áron való élni és élvezni akarás mohósága lepi meg az emberek nagy sokaságát, mikor oda tódul, ahol az ingerlőt, a kíváncsiság felgerjesztőt és a könnyen, olcsón előrhetőt hir­detik. Haza, nemzet, vallás, felebaráti szeretet, erkölcs, becsület kezdenek ismeretlen fogalmak lenni: világpolgárság, gondnélküli megélhetés, könnyű élet a kínálat tárgyai. És hirdetik, mert a hirdetőknek jól esik, az ő lelkűket tölíi be, . . . Parancsoljon édes apám uram I Az öreg elméláz rajta szelíd tekintetével, megsimogatja a leányka bársonyos arczát. Aztán mintha azt mondaná a szeme: én édes bogaram, be keveset hallom már a hangodat.. . Hanem a lelke elmélyedése nem tart soká. Összehúzza szemöldökét és szigorúságot paran­csol az arczára. Mert bizony alig hogy ki nem csordul a könnye, azt pedig restellené Baczó Pál az ő vénsége daczára. — Hát, fiam Zsuzsika, hozz fel egy kancsó bort s hivd át a Márton bátyádat. Egyszerű parancs és mi mindent jelent. Jelenti, hogy Pál uram készen van a dolgával 8 ráér egy kis időtöltésre. Kissé meghányja-veti a dolgát, belenéz az elmúlt időkbe s aztán há­lát sóhajtoz a Mindenhatónak, a ki ennyire segítette. Fölmegy a házba. Nagy tisztaság és gondos rend mindenütt: szinte repes a lelke, ha végig­járatja a szemét. Minden megvan a házban, mi csak jó vagyonos, de afféle szegény paraszt kis­birtokoshoz való, a ki két keze becsületes mun­kájával gyűjtötte össze vagyonát. S mily nagy dolog ez! Mert ez a vagyonszerzés egy hosszú, verejtékes élettel jár, amelynek minden pillana­tát kiaknázta. Hanem hát jöjjön a Márton . . . Belép. S abban a pillanatban a pillangó­ként röppenő Zsuzsika is fönt van a makfalvi kancsóval, A mikor ráteszi az asztalra, amely szépen, fehér abroszszal van leteritve, akkor Í3 az ő édesapjára tekint. Óh, be sokat is beszél ez az édes,átható tekintet.Ha szavakba foglalhatná azt a falusi lányka, egy napig se tudná elmondani. Az öregek leülnek. A gazda veszi fel aszót. — Áthivattalak, Márton, hogy velünk ör­vendezz. Márton, a szomszéd, hálásan és tisztelettel­jesen tekint a házigazdára. — Köszönöm kendnek, bátya — felel ille­delmesen, mert tudni kell, hogy Márton öt-hat évvel fiatalabb Pálnál. Aztán tölt a házigazda és elkezdenek iszogatni. S a mint ürülnek a po­harak, lassankint nyelvük megoldódik. És kezdik ott a beszédet, ahol minden öreg ember legszí­vesebben elidőz, a régi szép világnál. Amikor harmincz évvel ennekelőtte szent házasságra lé­pett Pál gazda s elvette ennek a hamis kis bo­gárnak, mint az ő csöpp madarának az édes­anyját. Hej nem volt nekik kézfogójuk . . . — Szegényen kezdiük, Márton, koldusok voltunk, én is, Anna is. Egy darabka földünk ha volt a fölső cserén .. . — Biz úgy vala. Hiszen tudom én, De meg­segítette az Isten ... Dolgoztak is érte áldott asszonynénémmel, az Isten nyugosztalja .. . Szomorú fordulat. Mint a mikor az éjsza­kai utazó sötét erdőségbe jut. Lelkűk belemerül az emlékezés tengerébe, a mely nagy, átlátha­tatlan, megfoghatatlan, ködös. Minél messzibbre szállnak, annál titkosabb, fürkészhetetlenebb. Bukdácsolnak csak benne, mint a sirály a zajló hullámok közt. Hanem a mint könny szökik sze­mükbe, besugározza lelkűket a hit. .. Az öreg Pál fejét kezére hajtva tekint maga elé s nagy, nedves szemei fölcsiliámlanak. A szomszéd is kiderül erre s hogy az öröm elszálló madarát közéjük csalják, ragyogó szem­mel rebegi: — No, de a Zsuzsika is, mintha az édes­anyja volna . . . Pál föleszmél és bicezent a fejével. — Hát mi lesz kenddel, bátya, ha elviszik a leányát ? Erre már bajos a felelet. Erre Pál uram se igen akar gondolni. Szemefénye, üdvös­sége, életöröme volt e drágalátos, szép gyermek, ő érette nem hozott asszonyt a házhoz. Nehogy durván bánjon vele mostohája. Mert még a sír­jában sem tudua nyugodni az az áldott lélek. No meg most, hogy elszakadjon tőle! Hiszen úgy hozzánőtt, fonódott az édes gyermek, mint az ághoz a falevél. Nem, nem tudja, mi lesz vele, ha már elviszi a vőlegénye. Bizonyosan nem éli túl. De csak fölemelkedik az ész beszéde is. Dgy a szive dobbanása kívánná, igy a józan ész szava diktálja. — Az a leány sorsa, Marezi . . . Majd a legényről, már mint a vőlegényről kezdenek beszélni. Ha már a saját gyermekét nem dicsérheti az ember, hát teheti azt a vejével. — Eltalálta bizony a bogaram a párját, Marezi. Megforgattam néha-néha eszemben én is, hogy ki találna ehhez a semmi teremtéshez, te tudod, Marezi, még gondolatban sem tudtam szeb­ben összehozni. A Pál arcza fölragyog az örömtől. Hát ez az uj élet is, amely az ő korhadt, vén törzséből hajtott, im mily szerencsésen indul. Örömében megtölti, a poharakat, ismét csak róla esik szó. Mert a falusi embernek gyönyörűsége, ha arról beszélhet, akit szive szerint szeret. — Csodálom, hogy nem ismered, Marezi... Az igaz, verekedésben nem tette híressé magát a fiú, de eugfürer volt a katonaságnál s ő írja

Next

/
Oldalképek
Tartalom