Nagybánya, 1913 (11. évfolyam, 1-26. szám)
1913-01-01 / 1. szám
2 NAGYBÁNYA 1913. január 1. Számadás. Deczember 31. E számunkkal a Nagybánya immár a Il ik évfolyamába lép be. A tiz éves jubiláns évfordulón férfias önérzettel tekintünk vissza a lezajlott évek becsületes, gyakorta verejtékes, nehéz munkájára s önérzetünket uöveli, hogy az 'a tábor, mely lapunk megindításakor körülvett bennünket, erősen megszaporodott. Pályafutásunk aiatt a jóindulatnak, a ro- konszenvnek, a támogatásnak annyi sokféle lekötelező megnyilatkozásával lalálkozánk, hogy meggyőződésünk csak megszilárdult: helyes az az ut, amelyen haladunk. Ezelőtt tiz évvel, midőn első számunkat szárnyra bocsátottuk, a hazafiság, igazság és munka hármas jelszavával bontottuk ki lobogónkat. Minden tettünket, minden törekvésünket e hármas jelszó irányította s fölemelt fővel mondhatjuk, hogy kitűzött irányunktól egy hajszálnyira sem tértünk el soha s hogy e hármas jelszó szolgálatában patyolat tiszta lobogónkat a legkisebb szeny se érte soha! Fiúi hűséggel, megalkuvást nem ismerő elszántsággal és lángoló szeretettel szolgáltuk a magyar hazát s a mi édes szülőföldünket. Itt a végvidéken éber szemekkel állottunk őrt s hazafias szivünk egész melegével ápoltuk a testvérnépek testvéries békéjét, együttérzését s a közös haza javára [irányuló áldásos együttműködését. Igazság, pártatlanság vezette minden szavunkat, minden teltünket. Az igazság védelmében nem tántorított meg bennünket senki, semmi érdek, semmi melléktekintet. Az igazságért volt bátorságunk a szavunkat akkor is fölemelni, mikor a mi érdekeink hallgatást parancsollak volna. Legjobb tehetségünkkel iparkodtunk azon, hogy e vidék gazdasági, kereskedelmi s ipari érdekeit szolgálhassuk, hogy részesei lehessünk ama nagy munkának, melynek célja e vidék gazdaságának, kereskedelmének, iparának reorganizálása s minden erre vonatkozó mozgalomból, áthatva a legnagyobb ügyszeretettől, iparkodtunk kivenni a magunk részét. Az elmúlt évek számadásait e három pontban áilithatjuk össze. S hogy e három irányelv becsületes szol- J gálása a nagyközönség tetszésével, rokonszen- j vével találkozott, mi sem igazolja fényesebben, j mint az a nagy, szinte példátlanul álló támoga ! tás, melyben az olvasóközönség lapunkat része- : sitette. Most a jubiláns évfordulón csak ünnepélyesen megismételhetjük azt a programmot, mely lapunkat életre hivta. A hármas jeligét híven, becsülelesen fogjuk szolgálni ezután is. Dolgozni akarunk foko zott erővel édes szülőföldünk s ősi lakossága szellemi és anyagi érdekeinek fellendítésén, felvirágoztatásán. E törekvésünkben erőt ad az a ludat, hogy nagyközönség áll mellettünk, mely súlyt ad szavunknak. Midőn az eddigi támogatásért, rokonszen- vért és jóindulatért hálás szívvel köszönetét mondanánk polgártársainknak s a nagyközönségnek, kérjük jövőre is megtisztelő bizalmukat Mese az uj évről. Deczeinber 31. Haldoklik a megrokkant ó esztendő és tüzes paripáju kvadrigáján száguldva közeleg az uj Amint berobog, abban a pillanatban tűnik el a másik. Alig köszöntik egymást. Az idők gyors forgatagában nem jut idejük arra, hogy kezet szorítsanak egymással. Pedig jó volna, ha a távozó aggastyán elmondaná bőséges tapasztalatait az imént érkezett hevülékeny ifjúnak, aki fiatalos lélekkel és színes álmokkal dúsan megrakodva jött és egykor megrokkanva fog távozni, mint amaz. És szólna az aggastyán eképpen: — Amikor jöttem, tüzesvérü, ábrándos Ifjú voltam mint te. A lelkem tele volt gyönyörű színes álmokkal, édes reményekkel, lelkes tetterővel. Az álmok, a remények hamar lovaíün- tek, mint a szivárvány, az égen. Nézz rám most. Egy év alatt megroskadíam, megvénültem, az arezomat barázdák szántják keresztül, kasul, kezem lábára reszket és fehérre váit szakállamat megüli a zúzmara. A hogy most belenézek az óceán tükrébe, nem ismerek magamra többé 1 És szólna az ifjú: — Mélységes tisztelettel viseltetem az aggok iránt, de reménységeimben ők meg nem tántorítanak, álmaimat ők el nem űzhetik, izzó véremet le nem hüthetik. Hiszen forró lehelle- temlől, lásd, olvadoz már szakálladon a zúzmara. — A zúzmara lehet, elolvad, de hajszálaimnak egykor ébenfa színét vissza nem adhatod, fiatal barátom. És minthogy mi kétten az idők végtelenségében soha többé össze nem kerülünk, hadd mondjam el neked, mikép lettem egy év alatt daiiás ifjúból, reszkető aggastyánná. — Meghallgatlak, szólna az ifjú, de siess, mert a távolból hallom már zsongani a diadalmas lármát, amellyel köszöntének a föld lakói, hallom mámoros riadalmukat, zene zengését, poharak csengését, ifjak és vének ujjongó szózatát, bibor női ajkak epedő sóhaját. És szólna az agg: — Rövid leszek. Mikor megérkeztem, vastag feher hólepel borilotia a földet. Fagyos, hi deg szél sikongolt végig, hegyeken, völgyeken, városokon és falvakon. Az égbolt vigasztalanul szürke volt. Az emberek panaszkodva bújtak össze, hogy meg ne dermedjenek. Az ínség, a nyomorúság is tanyát ütött mindenütt, amerre csak megfordultam és nem tudtam segíteni raj tűk, pedig egyetlen vágyam volt, hogy a halandók mindig örömmel gondoljanak reám, ha egyszer eltávoztam. Azt akartam, hogy rövid uralkodásomra mindenki szívesen gondoljon vissza és emlékem a késő utódok előtt is kedves legyen. Hasztalan volt minden. A fagyasztó tél, igaz, nemsokára elmúlt. Jött a várva-várt tavasz, a folyókról és tavakról lassan leolvadt a jégkéreg, a nap első langyos sugara a hegyekről lesodorta a hólömböket, amelyek gyors futása zuhatagok alakjában ömlőitek le a völgyekbe, nemhogy termővé tegyék a talajt, de hogy eláraszszanak falvakat és elöntsenek zsenge kalászokkal biztató réteket. Ismét hallottam az emberek kétségbeesett panaszát, ezer keservét. Akkor támadtak homlokomon az első barázdák. Aztán jött a nyár. Az is csalódást hozott A töld silányul fizette a verejtékes munkát, amit miliió kéz reménykedve pazarolt reá. Az emberek éheztek, pénzük nem volt, s megint csak siránkozással töltötték be a levegőt. És én nem segíthettem rajtuk, akkor lopták be magukat az első ősz hajszálak fürtjeim közzé. És jött az ősz és utána első napjai a télnek, de az emberek sorsa nem javult meg. Sokszor óra hosz- szat ültem egy magányos szikla ormán és azon keseregtem, hogy mindenki átkoz, mindenki gyűlöl és a halálomat várja. Ezeken az órákon töprengő lelkem ezer kínjától marcangolva őszültem meg egészen és roskadlam tehetetlen aggastyánná. íme az én történetem. És most megyek. Tudom alig várják távozásomat. Ezzel az aggastyán végső erőfeszítéssel gyökerestül kicsavar egy fiatal tölgyet és rája támaszkodva biczeg a végtelen semmiségbe, Az ifjú kiállana utána : — És mik a tanulságai uralkodásodnak? Hadd halljam a tanulságodat! De akkorára az aggastyán már eltűnt. Az ifjú ajkán kicsiuylő mosoly suhant át, vesztette a vagyonát és az a nagymüveltségü, elkényeztetett leány kenyérkeresetre szorult. Talán még neki kell támogatni az apját is. Istenem, mennyire lesülyedt ez a család! Cak azt csodálom, hogy a Kata erélyessége ilyen szokatlan módon nyilvánul. Hirtelenül el hallgat ott és megütközve nézett körűi, egyedül volt. Endre Lajos már messze járt. A réteken keresztül gázolva iramodott el. — Ezt meg mi lelte? mondotta fejcsóválva Almássyné; a vásárolt kosarat otthagyta, besietett a lakásba, napernyőt vett elő és a hátulsó kertajtón a közvetlen és legintimebb szomszédnőjéhez ment. Hadarva mondotta el neki a történteket. Mártonné végighallgatta és kárörömtől sugárzó arcczal mondta; — Csöppet sem sajnálom őket. Az öreg Pataki mindig dölyfös volt és fennhordta az orrát, de meg nem is közébünk való, a leányát pedig nem szívleltem soha. — Annál jobban szereti a fial — Szó sincs róla. Nem vehet az el ilyen agyonmüvelt szegény leányt. Nem engedjük elpazarolni a mi szorgalmas munkával gyűjtött pénzünket. Károlynak jó gazdasszony kell, vagyonos leány, nem pedig ilyen regényes hajlamú kolduskisasszony — tette hozzá halkabban, mert e percben a ház elé ért Pataki Kata szekere. Még mielőtt a leány felajánlotta volna neki az áruit, Mártonná édes hangon beszélt a nyitott ablakon : — Ne is fárassza magát kérem Pataki kisasszony, nincsen szükségünk semmire. Kata nyugodt fejhajtássa! indította útnak a lovát. Egy mellékutczába fordulva, Endre Lajo- sék emeletes háza elé ért, amelynek vasrácsos kapujánál Endre Lajos várta és mélyen meghajolva, levett kalappal üdvözölte Katát. — Jó napot, Endre ur. Kérem, kérdezze meg a nővérét, nem volna-e szüksége valami fonott árura ? szólt Üzletszerű hangon. — Kata kérem, mit jelentsen ez? kérdezte izgatott hangon Endre Lajos. — Ez, fonott árukat jelent! volt a nyugodt válasz. — De hát mi történt ? _ Mindig történik valami, mondta közömbösen Kata és egy kis kézimunkakosarat vett elő. _ Nézze, ez nagyon tetszenék Margitnak. _Szívesen megveszem. _ Ez a hordó formájú papírkosár meg jó volna a maga szobájába. Nem drága, csak hat korona. _ Megveszem; azonfelül azt a nagy utiko sarat ott fenn. Két bevásárló kosarat, a nagyobbik hintaszéket, a . . . — Ohó! Kérem ne vegye meg az egész raktárt, mert nem marad mások részére, mondta nevetve Kata. — De kérem a kiválasztott tárgyak nagyon kellenek, a hintaszék pedig éppenséggel nélkülözhetetlen. _ Nem bánom, ezt még odaadom, de többet semmiesefre. Endre Lajos kifizette a vásárolt holmit és kérőén nézett fel a leányra : — ígérje meg Kata, hogy erre hajt, mielőtt haza indul és megengedi, hogy a megmaradt árukból még egyszer vásárolhassak! »ISSI »KBgiaiä I üli aateaBdta isii Sasai NACHT ÚJÉVI VASAK. —- Pazar áruraktár briliáns ékszerekből, dísztárgyakból, arany és ezüst órákból. Mérsékelt árak. Az üzlet megtekintése látványosságszámba megy. aüfiiaa ■iig Ml®®!* HsSUbb Ilii Sül I Kifli «BSKfcaH
