Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)
1912-08-01 / 31. szám
4 N A G Y B Á N Y A 1912 augusztus 1. itt az .öregek“ közül, akiket családi kötelékek csatoltak ide. „A nagybányai szabad festőiskola“ 1902. év április havában nyílott meg. Helyiségei az immáron elrongyolpdott ligeti faműterem — az ex-szénatartó — volt és az a nyitott félszerféle, melyet a város még 99-ben Hollósy kérésére csináltatott ugyanott. Dolgozhattak benne április—október hónapokban, szóval mig a hideg ki nem kergette onnan a szorgalmasokat. Az iskola vezetői négyen voltak (1902—1910.) Ferenczy Károly, Grtinvald Béla, Réti István és Thorina János. Az iskola tagja e négy vezető közül szabadon válászthatta oktatóját. Felvételi vizsga nem volt s nincs. Tandíj sincs. A model 1-kőltségekre azonban fejenként bizonyos havi összeget (máig 5 koronát) fizetnek be az iskola intézőjének, (Obmann,) aki az iskola rendjére ügyel, az adminisztrációt intézi. Fej és aktmodell áll d. e. és d. u. a tanítványok száma szerint változó számban (néha 3—4 is), a zárt helyiségben és künt pleinairben. Ez volt röviden ez intézménynek szervezete és rendje. Azoknak az elveknek volt ez a helyzet és körülmények által meghatározott alkalmazása, amelyeket Thorma János 1899-ben megjelent tanulmányában „A művészeti nevelésről“ fejtett ki, noha akkor nem álmodtuk, hogy azokat az eszméket mi és itt fogjuk megvalósítani, a lehető legegyszerűbb formában és igazán ó-keresztényi igénytelenségben és tisztaságban, a földi javak teljes kizárásával. A tanítás alapelve a természet megismertetése volt. „A természet szeretettel való, mélységes tanulmányozása — írja Thorma — a megérzése annak a belső meleg kapcsolódásnak, mely a külső természet és az ember lelke között van, volt a tavasza minden művészeti virágzásnak. Ez a műtörténelem tanulságtételén álló elvitathatatlan igazság ... A dekorativ művészetnek is csupán a természet adhat uj motivumokat, a reminisz- czencziákkal teli emberi agy ezen erőforrás nélkül csak sablonra, a már meglevők variáczió- jára képes“. „A növendéket a természet fanatikusává kell tenni. Ez az egyetlen, ami majd megedzi őket és ami majd fundamentumát fogja képezni egy összhangban levő művészléleknek. Hogy erre mit fog építeni, azt meghatározni már nem az iskolai nevelés feladata. Ebben az irányban a tanárnak semmiféle befolyást gyakorolnia nem szabad.“ „A korrigálásnál sohasem arra kell figyelmeztetni a növendéket, hogy miként, mily technikai fogásokkal lehet hatásosabb tanulmányt készíteni, hanem hogy a valóságot minden megjelenésében megértse, lényegét és természetét egyaránt fölfogja és a mozdulat vagy világitás bármely változatában visszaadni törekedjék.“ Az iskola irányát ezen idézetekkel jellemezhetem a legrövidebben és legvilágosabban. És ezen princzipiumok nyomán egy lassú csírázás, fejlődési folyamat indul itt meg, csöndes, észrevétlen és folytonos — növényéhez hasonlatos. Egészen uj és sajátos karakterű kialakulás volt itt készülőben. Nagyon különböző mindattól, amit itt vagy máshol eddig volt. Az uj nagybányai generáczió jórésze — teljesen fiatal fiuk — itt kezdte, innen került ki más iskolákba s külföldre, ide isméden visszatérve közben. Akik nem mehettek ki külföldre, szívesen töltötték itt a telet s nyomorúságos szobákban állítva közös modellt. Csendesen, szorgalmasan dolgoztak egyikünk vagy másikunk korrektúrája mellett. Néha esti akt is volt egy-egy ideig. Ha alkalmas helyiség akad, akkor egész rendes téli iskola fejlődött volna itt ki. Kevesebb anyagi eszközzel és kevesebb igénynyel még komolyabb és szebb dolog soha sehol nem kezdődött, mint itt, ez az újabb veretű Nagybánya. Az anyagiak miatti torzsalkodás, mely a nagy czentrumokban, oly elvadítóan, oly szeretet- írtóan hat a művészek együttes munkájára, ez itt nem volt meg. Feltűnési vágy, hazug ambiczió, vagy pláne reklamhajhászás, teljesen távol maradtak innen. Mig idehaza az eredmény biztos reményében boldog, csöndes munkálkodás formálta az újabb, a jövendő Nagybánya képét, — a kolónia törzsművészei nem szűntek meg munkáikkal hirt adni magukról a világnak. Bizonyos konvencziós ál- röstelkedést kell ez irányban legyőznöm, hogy arról írjak, ami igaz. Nem a kollegialitás elfogultsága, de szigorú kritikán megszűrt meggyőződésem mondatja ki velem, hogy Ferenczy, Grünwald, Thorma, amely kiállításon műveikkel megjelentek, a legjobbak sorában vezettek s Nagybánya nevének mindannyiszor űj hirt, új fényt szereztek. Különösen a külföldi sikereik tanúskodnak e mellett. Egyik legszebb, jelentőségében legfontosabb momentum a nagybányai művészet történetében a Ferenczy Károly gyűjteményes kiállítása a Nemzeti Szalonban (1903. nov. 19. — dec. 15.) E kiállításon 86 festményben és rajzban mutatta be művészetének kezdettől való fejlődését, első nyilvános fellépésétől számított 14 év munkásságát főbb műveiben. E kiállítással döntő ütközetet nyert Ferenczy. Sikere határozott és nagy, erkölcsileg és anyagilag egyaránt. Akik nem értették meg addig, együtt látva műveit, meghajoltak. Megértik fejlődése útját, az összefüggéseket, fölfogják az irányt, a czélt még a kultúra filiszterei is. Kelletlenül bár, a hivatalos körök — művészetének sokáig ellenségei— is elismerik értékét. A sajtó és a publikum szemében pedig ő lett exponense a nagybányai eszmének. Ferenczy után nem sokára a kolónia egy másik kiváló művésze mutatta be egész addigi munkásságát külön kiállításon: Grünwald Béla, 1906. februárban a Nemzeti Szalonban. Ő is hosszú és változatos utat tett meg a puritán naturalizmustól a nagybányai fejlődési stácziókon keresztül a legintenzivebb erejű naturalisztikus szinpikturáig. Az ő művészete a hatásokra fogékonyabb; nagyobb kilengéseket mutat fejlődésének utján egyik vagy másik irányba, de mindig érvényesül benne az ő elsőrangú szin- és komponáló talentuma. E kiállítása idején még nem fordult a neoimpresszioniz- inusból kiinduló díszítő festészet ösvényére. — Sikere neki is nagy volt, noha tán nem érdeme szerint széleskörű, aminek magyarázata az akkori politikai változásokban található, melyek — ért- hetőleg — minden egyébtől elvonták az emberek érdeklődését. Majdnem tiz év múlt el a nagybányaiak első fellépése óta. A révükön megismert művészet — az egyénies naturalizmus és impresszionizmus — fogalmai és értékei átmentek a köztudatba és leülepedni, rendeződni kezdtek, amikor nyugatról egy új művészeti mozgalom zavaros hullámai felforgatták az egész polgári és feuilleton-kritikai szükségletre való fogalom- és értékberendezkedést. Az embereknek újra gondolkodniok kellett. Ennek az újabb mozgalomnak is Nagybányán voltak észlelhetők első jelei, valójában innen indult ki, noha nem Nagybánya gyűjtőneve alatt. Az új áradat ereje — különösen kezdetben — többé-kevésbbé majd minden fiatal embert megingatott s belsőleg bizonyos nyugtalanságot keltett még, azokban is, akik erősebben álltak a talpukon. Érdeklődő várakozás ült a lelkekben: mi lesz most, micsoda új értékeket nyer a művészet? A művészettörténet utolsó ötven esztendejének tényei óvatossá tették az elméket. Határozott elutasító ítéletet mondani valamely uj szellemi jelenségre — értelmes embernél a hozzáértés biztonsága mellett is bizonyos hősiességet jelent. Most már tisztábban láthatunk, öt hat év van mögöttünk, melynek ha termelését abban, amit neo-modern művészet gyűjtőnév alá foglalhatunk, vizsgáljuk, láthatjuk, hogy ez korántsem egységes valami. Hogy nem egységes, ez alatt nem az egyéniségek külömbözőségét értem. Ez máskor is megvolt készakaratlanul is, még inkább, mint mint most, amikor az egyéniség lényegét tulajdonképen némely tulajdonságok hiánya, tehát a fogyatkozások teszik. A programmszerü individualizmus — a fogyatkozások szándékosságát jelenti, ez pedig nem művészeti, hanem psychikai jelenség. Tehát nem ezt értem, hanem : nem volt egységes a mozgalom a hatásokban, amelyek alatt állott, s nem a törekvésekben, amelyeket képeikben s theo- riáikban az új művészek vallottak. A theoriák fontos és többnyire káros szerepet játszottak e mozgalomban, a képek sokszor csak illusztrácziói voltak ez előre kigondolt elméletnek. De ■*- a piktura javára konstatálhatjuk, — hogy ez illusztrácziókban igen gyakran több talentum nyilvánult, mint a szövegben. Történt persze fordítva is és a művészi alkotás minden elvetélt méhmagzata megtalálta a „megértő“ interpretátort s hihetetlen bőségben bugyogtak föl a napi sajtóban s a revue-kritikákban a műelméletek vadvizei s megmérgezték a művészet forrásait a művészek lelkében. Az ingenuitást — a műalkotás egyik leg- bájosabb vonását — már a mű fogamzásakor megölte a szándékosság: mit fognak róla Írni? Nem gyönyörködtetni, hanem csodálkoztatni, új theoriát érdemelni ki, lett sokaknak titkos, öntudatlan ambicziója. A hiúság nem kárpótolt a hiányzó szeretetért, amely egyetlen igaz forrása a műalkotásnak. A rosszul összevarrt elméletrongyok pedig nem voltak képesek elfedni a csupasz tudatlanságot a hozzáértők előtt; de ezek ritkán mertek határozott véleményt mondani, nehogy az elmaradottság vádja érje őket. íme Andersen gyönyörű meséje: a ravasz takácsok szőtte láthatatlan ruháról, amelyről senki sem merte bevallani, hogy nem látja. És a király feszesen lépkedett a különös „uj“ ruhában, miniszterei ünnepélyes, komoly tartással vitték utánna az uszályát, a harangok zúgtak, a nép éljenzett, — de kis gyermek nem akadt, aki hangosan mondta volna, hogy a királyon nincs ruha. A neo-mozgalomnak ez a jelenete már nem Nagybányán játszódott le, csak azért érintettem, mert erkölcsi tünetei itt is érezhetők voltak. Sok embert megkábított a nyomtatott betű, amely tudományos színezettel rendszerré nagyképüsitette a kávéházi és atelier-viták odadobott szólamait s a legócskább esztétikára varrt új gombokat. A fegyelmezetlen elmék — amilyenek művészek közt sokan akadnak — áldozatai lettek a járványnak. Könnyű dolguk volt az egészen fiataloknak. Nekik nem volt mit veszteniük, kevéske tudásballasztot kellett kidobni ballonjukból, melyet aztán könnyen tánczoltatott tovább minden széláramlat. De némelyek — naiv jóhittel — évek stúdiumát, elért eredményeiket dobták el és mivel a lelkűk mélyébe edződött szeretetét a természetnek s az ebből fakadt művészetnek nem lehetett oly könnyen nyom nélkül kiirtani, szerettek volna kapcsolatot találni a régi és új törekvések között s kísérleteztek, miként lehetne az új hímzést a régi szövetre applikálni. Elmélyedve, szeretettel keresték a fejlődés irányát az uj útakon s évek során tiszteletre méltó eredményekre jutottak. Rájöttek idővel arra az igazságra is, hogy az „új“ utak nem elvezetnek a régitől, hanem ennek közelében, parallel, néhol vele egyesülve is haladnak. A krónikairó kötelessége ellen vétek, mikor az események sorrendjének elébe vágtam, de ezt a szellemi áramlatot jellemezni csupán a maga egészében, kezdetét a jelennel való összefüggésében tudom. Forradalom volt ez a természet zsarnoksága ellen a művészetben és talán nem véletlen, hogy nálunk először éppen itt Nagybányán tört ki. Magyarországon először itt lázadtak föl a természet ellen, detronizálták s elcsapták hivatalnokait, a valeurt, a tónust és — mivel igen útjukban volt — a törvényes rajzot is. A fékevesztett, önmagáért való szin lett az úr. A szubjektivizmus teljes anarchiája állt be s a kritika elvesztette minden jogát az „így akartam“ pikturával szemben. Azonban mint minden forradalomnak ennek is szüksége volt tekintélyekre. Az első akire hivatkoztak Gauguin volt, amint ez meg is látszott a képeken. Gauguinnél főleg a szin, a dekorativ erő ragadta meg a forradalmárokat; a képeit át- melegitő szeretettől azonban nem inspirálódtak, stílusát pedig nem értették meg. Van Goghot és Cézannet emlegették már kezdetben is, de hatásuk valójában csak később következett el, megelőzte őket Mathis, akinek Pá- risban sokan voltak tanítványai nagybányaiak. Az ő szándékos, de sok Ízlést, kultúrát követelő se- condaire művészete tulajdonkép inkább csak beszédben volt divatban, a festészetre alig gyakorolt befolyást. Sokkal tartósabb s mélyebb jelentőségű volt az ezután bekövetkezett Cézanne-kultusz, amelynek hívei talán észre se vették az új forma alatt a régi értékeket, amelyekhez lassan visszatértek. Az önczélu szin és vonal helyébe, amely csak ötletet kért a természettől, a kifejező vonal és szin lépett. Szerkezetet, formát, tömeget, súlyt, anyagot emlegettek egy-egy kép előtt s nem is vették észre, hogy ezek a naturalizmus fogalomtárából valók. Ezzel egyidejűleg a figurális termelés került előtérbe, egyrészt a grafika kisebb formátumában, másrészt — de épp annyira karikatúra jeleggel — a falra törekvő festészet, s a monumentalitás igényeivel. Ez utóbbinak az építészet adhatja meg a létalapot és épp e miatt — fájdalom — kívül esik a Nagybánya nyújtotta lehetőségeken. Itt az előbb jelzett irányba való fejlődésre volt meg a lehetőség: Nagybánya a neo-inozga- lomban is visszatért önmagához. Itt sem a monumentális építészet, sem az iparművészet avagy lakásművészet nem kénysze- ritette a stilizálás korlátái közé a festészetet. A
