Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 27-52. szám)

1912-08-01 / 31. szám

Előfizetési árak: E*ész évre 8 korona, félévre í korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon.

Felelős szerkesztő:

ÉG L Y MIHÁLY.

Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, ahová lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében Is.

Nagybánya előre!

Julius 31.

E sokat jelentő riadó a múlt század utolsó éveiben egy előkelő fővárosi lap hasábjairól harsant föl. Nem kisebb ember fújta meg a riadót, mint Hock János, ki egyik erőskezü ostromlója és döntögelője volt a hatalmas klikkek várfalainak, melyeknek bolthajtásos, nyikorgó vaskapuin át csak a kiváltságosak, a mindennel megalkuvók juthattak be a hivatalosan elismert és beczézett művészet patentirozott berkeibe.

Ez a riadó akkor hangzott föl, midőn a nagybányaiak először jelentek meg a nagy nyilvánosság előtt csoportos kiállításukkal, midőn a művészeti kritika egyrésze hozsannával, a másik s talán a nagyobbik rész kicsinyes lenézéssel, bántó mosolygással fogadta az uj művészetet, az uj apostolokat.

És a nagybányai kolónia sok-sok véres viaskodáson át ment, rohant előre, csatát csatára győzelmesen víva meg. mig eljutott odáig, hogy nevét lángoló, soha el nem törölhető betűkkel irta be az újabb kor művészet-történetébe.

E küzdelmes időknek bizonyára akad majd méltó krónikása, ki a rohanó idők tisztitó szemüvegén keresztül mérlegelve e szellemi forradalmi áramlatokat, az uj prófétákat az őket megillető piedesztálra hetyezi, — ez nem a mi feladatunk. Nem a mi feladatunk különösen most, a mi lobogódiszes, gyönyörűséges ünnepünkön, midőn örvendezni akarunk az örvendezőkkel, kik messze határokról vándorútra keltek, hogy ez ősi falak között tanúi lehessenek Nagybánya dicsőségének, melynek fundamentumát majdnem két évtized állhatatos, szinte a vallásos rajongásig magasztosult művészi hitvallásból fakadó verejtékező munkásság alapozta meg.

Ne vegye tőlünk rossz néven senki, ha ez ünnepélyes pillanatokban a szubjektív, az érzelmi momentumok tartják a mi szivünket lekötve.

Ha csak gyöngéd elfogódással, meghatottsággal tekinthetünk vissza ama küzdelmes útra, mely a primitiv, pajtából összeácsolt „festőiskolától“ a jelen dicsőséges napjaiba vezet

Ha csodálatunkkal adózunk a küzdőknek, kik össze nem roppanlak az idegenből jövő gúnyolódások, meg nem értések, lekicsinylések közepette s főleg a közöny, a fásultság, a nemtörődömség ama súlyos terhe alatt, mely jó sok ideig a szükebb hazai földben sarjadzott.

De igy van az jói]

A próféták útját vércseppek és nem nyíló virágok jelzik.

Az eszmék ideális lázongásának magvai a verejtékkel munkált kősziklákon sokkal szebben virulnak, mint a te- levényes földben.

A munkától redős, a küzdelemtől borús homlokon a babér szebben áll.

És mi, a magyar kuliura, a magyar művészet e magasztos ünnepén hozsannával ünnepeljük mindazokat, kiknek részük van a mai fenséges ünnep megteremtésében. A kicsinyeket, a nagyokat! Akár egy paránynyal, akár oszlopos alapkővel vettek részt az oltárt emelő munkában, melyen a magyar kultúra szövét- neke gvuladt ki és áldozati lángként világítani fog időtlen időkig!

Városunk ősi vendégszeretetével köszöntjük vendégeinket, kik eljöttek hozzánk, hogy résztvegyenek a mi ünnepünkön, hogy látói legyenek a mi dús kincseinknek, a szinaranynak, mely e csodás vidéken nemcsak a hegyek mélyéből kerül elő, de az örök poezis sziv- fakasztó prizmáin keresztül a szivekből is.

Illő hódolattal köszöntjük a kulturális kormányzat képviselőjét. És csak azt kérjük jóindulatától, legyen hűséges tolmácsolója mindannak, amit e végvidéken látott; e végvidéken, hol ez ősi város már századok óta lobogtatja magasan a magyar kultúra zászlóját és most újabb oltárt emelt, a magyar művészet áldozati lángoktól ékes oltárát.

Mi pedig, e város polgárai, a nagybányai művészet dicsőséges, hóditó utain egy pillanatra se feledjük el, hogy mivel tartozunk a riadó szózatnak:

— Nagybánya előre!

Égly Mihály.

A nagybányai művésztelepről.

Julius 31.

A legtekintélyesebb folyóiratok egyike, a Vasárnapi Újság legutóbbi számában Iván Ede jeles tollából a következőket közli a nagybányai müvésztelepről:

A „Nagybánya“ tárczája.

Megváltás.

— Irta : Nagy Margit. — Menydörög még az édeni átok,

Kerubok pallósa tiltva suhan ; Visszatekint a száműzött ember 8 a puszta homokra áléivá zuhan,

2?üne a gondba űzi el onnan,

Gyötrő munkát kér majd a kenyér, Bársonyos eddig, durva, csikorgó,

Munkás, teremtő lesz a tenyér.

Indul előre tétova lábbal,

Uttalan síkon, puszta hegyen,

Társa a bűnben, párja a búban :

Asszonya véle sírva megyen.

Szikla zugába jázva — remegve,

Árnytól is félve meghúzza magát . . . Összesimulva párja szivével,

Alom csókolja le bús ajakát.

Am veszni nem hagyja kit bölc3 akaratja Önképére teremte dicsőn:

Hajnali pírban égve-lobogva Nagy szeme fénye száll a tetőn Serken a férfi, hívja a munka,

Duzzadó karján kész az erő,

Lelke mélyéből szunyadó kincsek: Isteni szikrák törnek elő.

Munka nyomában teljes az áldás: Otthona van bár szikla tövében,

Tűz lobog ottan, szép, deli nője Gyermekét dallal tartja ölében; Rengeteg mélyén várja a zsákmány, Völgybe zizegve ring a kalász . . .

— — — Mégis a lelke nyugtalan égő, Tépi, sodorja, gyötri a láz.

Lelke előtt az elveszett Éden Csoda világban tűnik elő:

Tenger virág a csillogó réten,

Rátüz a nap bíborba kelő;

Sziklatetöről zúdul a vizár, ívbe fölötte tarka szivárvány,

Zümmög aranyló réti bogárka.

Színes madár űl pálmafa árnyán.

Látja sötéten, csöndbe borulva,

Kéklő selyembe borítja az éjjel;

Fölkel a hold és szinarany lávát,

Sárga borostyánt hinteget széjjel.

Látja a pálma sötétkék árnyát . . .

8 vágya magát még mélyebbre ássa :

Elveszett ildve isteni képét Nemcsak álomba’ — ébren is lássa.

Barlang előtt ül tétova szemmel,

Lelkében titkok szózata zendül,

Érzi szivében: itt a megváltás,

Égi harangja sejtve megcsendül.

Várva feszül meg mindenik izma . . .

S dermed a férfi, tűz lepi vérét:

Szikla falára holdfénnyel írva Látja ragyogni asszonya képét.

Titkos erőtől talpra szökellve Ragad a tüzböl egy széndarabot:

8 hol a sugár a képet kimetszte Gyönge irallal oda kapott;

Reszket a karja, de mind egyre bátrabb: Siklik az arcán, röpke haján,

Bimbózó keblén, vállai ivén . . .

S fogva az árnyék a szikla falán.

Rég pihenőre tért meg az asszony . . . Ámde szögezve áll meg a férfi,

Érzi: a lelke csodával határos S önnön nagyságát rettegi, féli.

Sejti: a szikra istene része,

S ami történt nem percnyi igézet . . . Édene helyett lázba’ foganva,

Forrva, teremtve jött a Művészet l