Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-05-16 / 20. szám
1912. május 16. NAGYBÁNYA 3 az önmagának ellent nem mondó tartalmat. Azért napfényes, mert indokai őszinték, átlátszók, mint a fény! Azért fakad fel hangulatában a dal, azért hull ölébe a virág, mert nincs szüksége maszkra, mert a maga igazságában, önérzetében és főleg jogosultságában hordozza egész értelmét és jelentőségét! Hölgyeim és Uraim ! Igazság, hogy a maga önérzetes szerénységében, a maga tiszteletre méltó munkásságának csöndes napjaiból, . . . a nőnek zajtalan világából, a nemzeti munkálkodás úgy szólván legértékesebb fókusából, tiszteletre méltó huszonötéves mesgyén hívtuk ide közvetlen közelünkbe, úgyszólván lelkünk tüzéhez, érzéseink melegéhez, a mi őszintén tisztelt és uagyrabecsüit Igazgatónőnket, hogy magunk, a szülők, tanítványok és magának a nemzetnek nevében is meghajtsuk előtte hálás elismerésünk lobogóját. Bátran minden hiperbola nélkül merem mondani, hogy a nemzet nevében is . . . Mert hiszen a nemzetet teszik a mi leányaink is, kik valójában a nemzet leányai is, tehát magának a nemzetnek jövőjét képezik az ifjúság révén. A nemzet nevében beszélhetek ennek a huszonötévnek munkájáról, mert aki a nemzetben, a nemzet lelke, gondolkozása, érzése és \ akarata kohójában végzi munkáját ... az a nemzet éleiének szikráit gyújtja meg a nemzet \ számára, készíti a leány sziveket, a nemzet \ kertjébe ülteti a virágokat és a nemzet egére tűzi a fényes csillagokat! A magyar nőnek hivatása nagy, szinte megmérhetetlen, mint magának a nemzetnek hivatása. A magyar családoknak szive, boldogsága, ideálizmusa, úgyszólván leányaink szivében dereng. Ha minden családanya, ki a tűzhelyen, a házasság oltáraira letelt áldozatait, önfeláldozásait, fájdalmait és csalódásait, reménységeit és munkáját beváltotta, mintegy meg- ezüstözte, bátran, felemelt fővel mehet újra ahhoz az oltárhoz az elviharzott huszonötév után, — akkor a nő, aki a nemzet nagy családjában, az iskolában, az ő gyermekei, leányai közül lép a közművelődés szent oltára elé, melyre egykor egy gyönyörűen fakadó fiatal élet tavaszát tette le áldozatként, hasonló önérzettel, sőt joggal léphet a haza oltáraihoz, mert azt a közért hozott kötelessége és áldozata megaranyozta. A családanyát férje vezeti a huszonötesztendő előtt elhangzott eskü oltárához, hogy ezt az esküt, ezüstté vált kapocscsal fűzze össze az egybelort lelkekkel és szivekkel, A nőt, aki nemzetének telt esküt és nemzete leikével, honleányainak szent érdekeivel kapcsolódott össze ... a nőt mondom ... a nemzet Géniusza fogja karon és vezeti a közáldozat, a közköíelesség oltárához, hogy ezüst szálakkal hímezze be ezt a benső, ezt a mély, ezt a nagy hivatást. Aranyat fejt a leányszivekből ... aki a nő lelkének mélységeit irányítja. Hölgyeim és Uraim! Ma mindjobban köz- j felfogássá leszen, hogy a tanítónő hivatása is j merő étetküzdelem, kenyérkereset. A fogalmakra, az ideálokra a nemzet tisztább, magasabb felfogásaira salak borul. Nem i jól van ez igy! Egy nem is oly régi korban még igy dalolt a költő édes-búsan: — Mikor a nagyapa a nagyanyát megkérte, akkor csak egy hivatása volt a nőnek: a feleség és az anya hivatása. Hát Hölgyeim és Uraim, ez a kor múlófélben ; de lett légyen máskép, következzék — ne adja az Isten — a nőknek is be a rettenetes kenyérharcza, egy bizonyos, hogy a nemzet, a magyar nemzet addig lesz a hivatásának, a második ezeresztendőnek, az örök ifjúságának a nemzete a fiatalság révén, mig a nemzet leányainak nevelői, oktatói nem kenyérkereső, bérét szolgáló munkásai lesznek, hanem egy szent, egy igaz hivatásban fog megnyilvánulni, időről-időre választó vizekben megtisztulni az ő hivatásuk : az eszményi felfogásban, melynek kerete és kiváltója az élet reálitása és helyes felfogása A hivatásukat eszményi magaslatban felfogó és meglestesitő tanítónők azok, kik nem puszta kenyérért, de eszményekért, tehát öntudatos nemzeti érdekekért tudnak dolgozni. . azok, mint az igazi művészek érzik ugyan, hogy munkájuk gyötör, de gyötörve boldogít. Azok igen, mint az igazi művészek az esztendők vándorásai közt is, az ihlet szellemlüzében újra és újra megifjodnak. A nevelés a művészetek művészete. A művész örök ifjúságra születik lelkében. A lélek ifjúsága a késői napfényben is ráveti sugarait . . . környezetére is. Az ideális lelkeken nem győzedelmeskedhetik ... a múlandóság! Igaz uraim és hölgyeim, hogy ma nem népszerű és nem is fejlődésszerü az, amit mi még hála Istennek : ideálizmusnak ismerünk. Azt mondják — megtévedés, látszat, illúzió ! Hát sajnos, hogy ez a felfogás dolga ma ! Ám kérdezem : vájjon az a szabadgondolat, az a materiális felfogás, az a jó és rossz fogalmának megfordítása, az a nöemancipáció, az a nagy boldogságot Ígérő általános emberi, az a ma divatos világfelfogás általában . . . . nem lehet e éppen úgy, sőt inkább látszat, illusio, megtévedés ? Az ideálizmus magaslatáig jutott realitás mellett nagy, tiszteletre méltó nemzeti múlt áll. Az ezeréves múltnak napja lemenőben a magaslaton ... de tüzet gyújt a fellegekben . . . mely a második ezerévnek csúcsait világítja be A másik a látszat, az emancipált nő teóriája mellett csak a szomorú, csak a megdöbbentő, a szivet lelket megtépő gyakorlati életnek jelenségei állanak. Más semmi . . . semmi vigasztaló 1 Ám hagyjuk ! Egy bizonyos, egy világos előttünk ! az, hogy ez a nép, ez a nemzet, ez a magyar nővilág, — a mi honleányaink — mindig megőrizték ideális lelkületűket 1 Meg fogják őrizni . . . e fagyos, e rideg . . . e szertelen világban az ideálizmus nemes virágait is. Egész kultúrtörténetünk azt igazolja, hogy e nemzet azért nem csalódott, mert hitt az eszményekben! És akkor sem csalódott az anyagi erőkben sem, mikor tudott hinni, a nemzeti, az ősi, a történeti ideálokban. Azért nem csalódott, mert nagyon hitt. És valahányszor nem hitt . . . mindig csalódott! Hölgyeim és Uraim! Mikor mi e kedves, I ez őszinte, ez igazságot rejtő ünnepségnek tanúi I vagyunk, akkor mi egyszersmint arról tettünk I bizonyságot, hogy igenis . . . mi hiszünk az i eszményekben. Mi hiszünk a nő apostoli hiva- j fásának, kötelességtudásának, nemzeti munkás- : ságának és áldozatainak ilyen eszményében is. i Hinnünk kell, hiszen a maga valóságban, realitásában itt előttünk bontakozik ki. Nem csak I a jelen ... a múltnak idejében is van eszmény és reál . . . valóság. És e nemes város, melynek kies ölében fakadó forrásai bércei, aranyat rejtő földjének színén, virányai közt mindig nemcsak szívesen j lakott az idealizmus, de sokszor mentsvára is volt; e nemes város közönsége, urai és höl- I gyei, szülei és gyermekei, ifjai és leányai nem ; csudálkozom, hogy meg tudják érteni annak a tiszteletre méltó huszonötesztendőnek tartalmát, eszméuyét, realitását, melynek Ön, mélyen tisztelt Igazgatónő, oly szép, oly utánzásra méltó typusát adja egy tartalmas élet határmesgyéjén ! itt közöttünk és velünk! Tövisekkel és virágokkal van behintve a mi tanítói pályánk Szenvedés és gyötrő, de boldogító területeken halad a mi életünk hajója. Érzi, tudja ezt Ön is. De hiszen az élet maga igazolja, hogy tüske nélkül nincs egy rózsa i sem, hogy szenvedések nélkül sem az örömöt, sem a boldogságot nem tudnók megérteni. De ma milliók nem értik meg, hogy van valami boldogabb az egyéni boldogságnál, van í valami nagyság, valami szépség és csodásság ! abban, midőn a nő feláldozza szivét, talán sze- ' relmét, egyéni boldogságát a köznek, az ifjúságnak, a nemzetnek boldogságáért. Ezt tette Ön ! Ez az áldozat az, melynek a jó Isten is, és alacsony házikók határolnak és ahol könnyű lesz végezni vele. E gyilkosságnál Szonjának egyedül kellett lennie, hogy megőrizhesse mozdulatainak szabadságát. Egész hidegvérére volt szüksége, nehogy maga is áldozata legyen a robbanásnak, vagy. ami még ennél is roszabb, a rendőrség kezébe kerüljön. — Hát jer ide hozzám, drágám, adj még egy csókot! mondta furcsán, lágy hangon, amely különös ellentétben állott előbbi durvaságával. De a gyermek daczoskodott. Ülve maradt bácsikája térdén, nem indult el onnan. — Menj csak el te rossz mama. Toutou el jön velem a parkba, ott biztosan összetalálkozom megint azzal a szép kis fiúval, aki gyönyöiü kocsijában elvitt magával. — Miféle mese ez? kérdezte Szonja. — Hja ez a mi titkunk! nevetett Prokopov. A fiatal asszony könnyező szemekkel nézett gyermekére és fájdalmas gyöngédséggel ölelte át kis fejét. Karjaiba zárni, szivéhez szorítani szerette volna még egyszer, mielőtt a nehéz útra indult, forró csókokba fullasztani gyermekét, akit talán nem lát viszont soha többé. De olt volt a bácsi. Félt a bácsi éleslátásától és ezért elindult, anélkül, hogy visszapillantott volna, ajkai elzárták nehéz titkát . .. * Az utczasarokba húzódva, görcsösen kezeiben szorongatva a bombát, várakozott Szönja az embervadász. Szive oly keményen dobogott mellében, füleiben oly erősen zúgott a vér, bogy a Kreml nagyharagját vélte hallani. Félelem volt ez? Halálsejtelem? Mélységesen sajnálta, hogy éppen őt választotta ki a véletlen. Mégis meggondolás nélkül készségesen válalkozott arra, hogy feláldozza életét. De ez a balzsamos, édes levegő! A fénylő sugárzó nap! Túlságosan szép volt, ilyenkor nem jó gyilkolni vagy meghalni . . . — Istenem, be gyenge és gyáva a mi testünk I suttogta remegve. A távolból tompa kocsizörgés és lódobogás hallatszott; ők jöttek. Először a kozákokat látta meg, csak aztán jött a fogat, két nagy ló volt eléje fogva, benne ült a kormányzó. Nem volt egyedül. Két gyermek ült mellette . .. Néhány lépés még és a kocsi Szonja közvetlen közelébe ért. Ez volt az óra. Ügyes mozdulattal eldobta a bombát . . . — Michel, édes fiam! A szavakat egy olyan hang vonította, amely már nem volt emberi, ugyanabban a pillanatban hangzottak el e szavak, amikor a bomba az ut- cza kövezetét érintette, A felkorbácsolt érzelmek közvetlenségével felismerte a boldogtalan nő gyermekét és egyben felfogta a sors borzalmas logikáját. Az a bácsi a parkból, akinek szép fiacskája és gyönyörű kocsija van, az a bácsi, Szemirov volt. . . . Fellobbanó láng, egy borzalmas sikoly, vér- fagyasztó detonáczió, a földön fetrengő ló- és embertestek, a falakra fröcscsent agyvelő és az utcza közepén óriási pirosszinü tócsa, amely sötétre festi a kövezetét és lassacskán felszikkad __ me ly hatalmas erejű gyógyvizével a Is ö 3 25 vó 23.37-, csúz, valamint minden reumatilsus Toá.ntalrnaisrri.á.l csodás gyógyulásokat eredményezett. — A gyógyfürdőt, mely Molcsány Gábor ny. erdőtanácsos tulajdona, a jóhirü ^Earosáin-czióg' vette bérbe, azt teljesen újonnan berendezte s loodegrAval látta el. A legkitűnőbb italok, hideg ételek, meleg konzervek minden időben a legolcsóbb árakon kaphatók a bodegában. A kiránduló közönség rendelkezésére nagy fedett mulatót rendeztek be. Lakószoba egy napra fűtéssel 2 korona. — -T-; I. QSZt. ÍÜtŰŐ 1 korona, II. oszt. fürdő 80 fillér. - -r——r.- rr—--------
