Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-04-04 / 14. szám
2 NAGYBANYA 1912. április 4. gyobb ellenségei is, akik a vallást ki akarják irtani az emberek szivéből, még azok is megilletődéssei gondolnak e napon Krisztusra és midőn látják, hogy a hitközönyös ember is tölt pár perczet a templomban s a hívők serege pedig mennyi buzgósággal vesz részt a szent szertartásokon, kénytelenek beismerni, hogy Krisztus ma is él, Krisztus ma is uralkodik, Krisztus ma és mindennap győzedelmeskedik 1 A hivő lélek pedig feltekint a kereszten kiszenvedett Megváltó szent arcára s magával és sorsával megbé- külve tér otthonába, hogy vállára vegye az élet nagy keresztjét és küzdjön tovább bizalommal, kitartással egy jobb jövő reményében. Szőke Béla. Az államsegély kiutalása. Április 3. Az államsegély kiutalása, amelyet oly türelmetlenül vártak a városi tisztviselők, végre megtörtént. A kormány, hogy némileg honorálja a kiutalás halogatását, ezúttal 180.000 korona híján a folyó évi államsegély egész összegét, vagyis négy millió koronát utalt ki a városoknak. Az átalakuló r. t. városok részére és a rendkívüli segélyezésre visszatartott összegből pedig Kecskemét városának a földrengés okozta károk enyhítésére 40.000 korona rendkívüli segélyt utalványozott. A felosztás aszerint történt, mint a múlt évben, hogy t. i. két millió korona az Andrássy-féle, a másik két millió pedig a Khuen-Héderváry-féíe kulcs szerint osztatott szét a városok között. Az államsegélyt a városok elsősorban a tisztviselői illetmények kiegészítésére, a fenn maradó részt pedig a város korszerű fejlődését és a lakosság szellemi és anyagi jólétét előmozdító beruházásokra (nyugdíjalap gyarapítása, közegészségügyi és közművelődési intézmények létesítésére és fejlesztésére) tartoznak fordítani, Habár az egész évi államsegély kiutalása megelégedéssel töltheti el városainkat s az elsősorban érdekelt tisztviselőket, ebbe az örömbe — sajnos — ürömnek is kellett vegyülnie, mert qnadott meg, amikor hazafelé igyekeztem; megküzdöttem velük és valamennyit megöltem, négy órai küzdelem után. Mondta a második: — Amikor a nagy tűzvész elpusztította a bazárt, én kétszer vetettem be magam ruhátlanul a lángtengerbe, először atyámat, azután anyámat mentettem ki a biztos halálból. Mondta a harmadik: — Amikor bárkáman kéjutaztam a golfon, Juszuf, a lantosom belebukott a vizbe. Utána ugrottam — noha egy kegyetlen czápa vadászott a bárkánk körül — és megmentettem Juszuf életét. Mohamed el Maszru, a negyedik barát elgondolkozva nézett a lelógós lámpa kék fényébe és mondá: — Én feleséget vettem . . . Erre Abu Baldar ben Sabu, a dervis, átnyújtotta neki a tört, amelynek drágaköves fogója elfojtott tűzben égett, amelynek tokja úgy fénylett, mint a leáldozó nap és pengéje oly tiszta vala és hűvös, mint a harczos szive. És a barátok meghajtották fejüket a dervis bölcsesége előtt . . . Hónapok múltak. És újra együtt ültek a barátok Abu Baldar ben Sabu sátrában. Ekkor a dervis ekkép szólt: — Egy kereskedő, akit az én imádságom mentett ki súlyos betegségéből, nekem ajándékozta ezt a szőnyeget. De minek nekem, az Isten szolgájának, ilyen értékes szőnyeg? És kezével rámutatott a szőnyegre, amely a sátor a kiutalás egyúttal azt jelenti, hogy rövid időn belül az államsegély és fizetésrendezés törvényben való szabályozására nem számíthatnak. Már pedig ennek a tisztviselőkre vonatkozó hátránya abban nyilvánul, hogy mindaddig, mig az erre vonatkozó törvényt meg nem alkotják, addig az illetmény különbözetnek — ami t. i. ami az államsegélyből fedezetet nem nyer — folyó évre járó részéhez nem juthatnak. Ez a körülmény az, ami méltán keseríti el a városi tisztviselőket. Az erre vonatkozó törvényjavaslat teljesen készen van, de a válságos politikai helyzet gátolja annak a beterjesztését. S ki tudja, meddig fogja még gátolni ? Ennek a törvényjavaslatnak is alighanem az lesz a sorsa, mint az évek óta sürgetett városi törvénynek. Várjuk, várjuk, de mindhiába várjuk! H ivatalnok-ny omor. — Irta: Nagy Zoltán törvényszéki bíró. — Április 3. Örök. szüntelen panasz, ez a megjegyzés hagyja el bizonyosan minden ember ajkát, ha csak a czimet is elolvassa és tovább lapoz, átsiklik a czimfeliralon. Szerinte le van tárgyalva az ügy. Unott, megszokott tárgy: ah menjünk tovább. Pedig nem eddig van. Koránt sincs letárgyalva a dolog. Kell, szükséges, hogy foglalkozzék, komolyan foglalkozzék vele az államhatalom, kormányzat, társadalom egyaránt. Óva int, figyelmeztet, tauulságul szolgál ebben a tekintetben a belga és frauczia vasutas sztrájk, a trieszti passiv resislenczia s legújabban a magyarországi tisztviselők mozgalma. Mindezek pedig nem feltűnési viszketegbői keletkezett tűnő múló jelenségek, hanem egy nagy kiváló fontosságú államgazdasági probléma: a fix fizetés elégtelensége, a pénzérték devalvácziója a világszerte tapasztalt drágaság ellenében. Álszemérem számba menne tagadni, szépíteni a dolgot akkor, mikor a letagadhatatlan valóság az, hogy a magyar hivatalnoki kar nyomorog. Mert nincs más megfelelőbb szó erre, mint az, hogy nyomorog. Tengődik napról- napra, hétről-hétre és már a hónap első napjaiban várja a következő hónap elejét és annyiszor elcsüggedve, de ezért hiszékenységét (de nem a hitét) el nem vesztve: bízik, reménykedik helyzete* sorsa jobbra fordultában. Ez a hiszékenység pedig annál szánalomra méltóbb és vigasztalanabb, mert eredendő magával a pályaválasztással, kinek-kiuek sorsával, jövőjével egybekötött. Tudja, ismeri, talán belátja is ezt hátsó falát diszité. Vágyakozóan néztek a barátai, mert pompások voltak a szőnyek színei és magasztosak a szavak, amiket a művész Allah dicséretére beleszőtt. A dervis folytatta: Mondjátok el életetek iegbutább cselekedetét; a legeslegbutább cselekedet nyeri el a szőnyeget I A legidősebb barát kezdett elbeszélni: — Leggyorsabb lovamat egy idegennek kölcsönöztem. Évek múltak el azóta. Hova lett Hasztul, a lovam? — A másik azt mondta: — Én a sivatag homokjából és a tevék hulladékaiból próbáltam aranyat főzni! Szólt a harmadik: — Betegen feküdtem és egy tarsoly aranyat adtam oda egy franczia orvosnak, hogy meggyógyítson. A betegségem megmaradt ugyan, ellenben a fraczia eltűnt és vele az aranyaim is. Mohamed el Maszru, a negyedik barát elgondolkozva nézte a tenyerét és mondá: — Én feleséget vettem . . . Erre felemelkedett Abu Baldar ben Sabu és átnyujtá neki a szőnyeget, amelynek színei a hajnalhoz hasonlítottak és amelynek szavai halhatatlan tudományokat hirdettek. A barátok pedig fejet hajtottak a dervis bölcsesége előtt... És hónapok múltán újból együtt ültek a barátok a dervis sátrában. Dohányoztak és hallgattak. Erre a dervis ajkai szétnyíltak és ő elkezdett beszélni: — Nézzétek ezt a gyűrűt! Egy vándortól kaptam a sivatagban, akinek vizet adtam. Minek nekem, az Isten szolgájának, ez a gyűrű ? valahány, de azért a szabad pályák helyett a hivatalnoki pályára tódul, olt akar élni és boldogulni, jóllehet a maga kárán reá jött, hogy lemondás az osztály része, sorsa. Pályája kezdetének bejáratánál éppen úgy, mint Dante örökszép apológiájában a pokol kapuja fölött, messziről olvasható a felírás: »hagyjatok fel a reménynyel. akik ide léptek«. Ethikai vonatkozásban nagyon is érdemes volna arról beszélni, vájjon az egyéni önállót- lanság és kishitüség-e az oka annak, hogy az úgynevezett szellemi munkások nagy tömege a fix javadalmazás eléréséért eseng s bizony-bizony szomorú tapasztalatokat lehetne levonni nemzet- gazdasági, ipari és kereskedelmi téren az ilyen szemlélődésekből. Úgy, de most nem erről van szó. A megélhetés, a létezhetés kényszerű követelménye elűzi az elvont eszméken való rágódást s csak arról beszélünk, arról szólunk, ami letagadhatatlan tényekből következik. Ezeket a tényeket pedig, melyek az egyetlen megczáfolhatatian tudomány: a kétszer kettő tételére vannak alapítva, beismerni lehetetlen volna ? És a hibánál több, valósággal bűn számba megy nem foglalkozni e tényekkel, csak azért, mert a hivatalnok-nyomor erő és megfelelő érvényesülés hiján talán frázisszerüvé válik és mert innen a szavak magja, a fenyegetésnek csattanója, a kesergések eredménye: elütni minden felhangzó panaszt azzal, hogy tudott, ismert hang ez, éppen ezért nemcsak megszokott, hanem egyben meg is unott. Nem úgy! A magyar társadalom gerinczét a hivatalnok osztály képezi Ennek az osztálynak és ezek munkásainak nyugodt, legalább anyagi zavaroktól ment megélhetést kell biztosítani. Ez az állam érdeke is. Az államé, amelynek fogalma nemcsak abban merül ki, hogy a polgároktól szolgáltatást követeljen, hanem alaptétele az is, hogy polgárai javáról, boldogulásáról gondoskodjék. Azokéról legalább, akik szolgálatukat közvetve, vagy közvetlenül az állam javára értékesítik; azokéról különösen, akik munkakörük vagy éppen hivatásuknál fogva is úgynevezett »társadalmi állást« töltenek be és akiknek életfolyamatuk nem azonos a hernyó életével és nem merül ki az életfenntartás elemi szükségleteinek megszerzésével, hanem közjó, a társadalom érdekében kötelezettségeket is állít fel, mint követelményt. Az a meghalásra talán sok, megélésre azonbanoly csekély fix elégteen. Küzdés, kínlódás és evvel együtt járó gond és kétségbeesés ez az áldatlan helyzet, amely a hivatalnoki osztály életét jellemzi. Vájjon helyzet ez, alap-e a jövőt illetőleg vagy nem? Ez csak állapot: szomorú letagadhatatlan állapot, melynek megtestesítése a hivatalnok-nyomor. Közületek ki a legboldogabb ? A legboldogabbé legyen a gyűrű ? És nargilébjének tartójára helyezte el a gyűrűt, ügy villogtak a gyűrű gyémántjai, mint meleg éjszakában a zivatar, gyöngyei úgy fénylettek, mint vágyódó hurik pillantásai és az arany, amely körülfoglalta, olyan volt, mint a paradicsom fényessége. Vágyódó kapzsiságot mulattak a barátok arczvonásai. És megszólalt a legidősebb : — Én vagyok a legboldogabb. Enyéim a legdrágább lovak, van egy fehér tevém és egy sereg rabszolgám. Testemnek egészsége olyan, mint a kovácsolt vas. Enyém az erő és a hatalom ! Mondá a másik : — Enyém a város legnagyobb hazára. Az arany úgy folyik ujjaimoa keresztül, mint a halak kopoltyuin a viz. Enyém az igyekezet és a munka; én vagyok á legboldogabb! Mondá a harmadik : — Én nyugodtan utazom vig bárkámon. A hárfák és cziterák zenéje édesen fülbemászó. Nyelvem a legkiválóbb ételek finom izét élvezi. Nem ismerem a küzdelmet, nem ismerem a munkát. Lelkemnek békéje olyan, mint a nyári nap. Szellő sem zavarja és a nap sugárzik. A boldogabb én vagyok 1 Mohamed el Maszru ellenben behunyta szemeit és halkan monda: — Tizennégy éjszaka óta özvegy vagyok! Erre Abu Baldar ben Sabu, a dervis, átnyújtotta neki a gyűrűt, amely oly csodás volt, mintha arkangyal kószitette volna . . .
