Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)
1912-03-28 / 13. szám
1912. márczius 28. NAGYBÁNYA 3 fontos következménnyel járt ez a siker, hogy nagyon szerény anyagi viszonyain lendített — egy olaszországi s egy újabb párisi ut erejéig. Már első párisi tartózkodása idején túlesett a müncheni Basíien-Lepage-korszakon. Mig a bajor fővárosban Rembrandt s a kisebb hollandusok érdekelték épp a kor hangulata okából is, Párisban hamar kinőtt az egyoldalúságból s figyelme a Louvre kincseire, a klasz- szikus görögökre, a kortársak közül pedig a párisi boszorkányos rajzolókra, Willetle, Porain, Sieinlen, Toulouse. Louirec lapjaira irányult, amelyek oly elmésen kötötték össze a párisi félhomály művészetét, a Chat-noirok, Yvette Guiib rtek lápvirágait a magasrangu kultúrával. Olaszországban, ahová először 1894 ben jutott, ezeket az artisztikus élményeket kiegészítette Róma mindent lenyűgöző nagyságának megérzése, Firenze primitivjeinek érdes zamata. Tetézte e komoly, mélyreható élményeket még egy: Kossuth turini haldoklása Réti is ott volt magyar iró barátaival a nagybeteg ágyánál, ő is látta az olaszországi temetés fekete pompáját. Ezek is oly benyomások, amelyek végigkísérik az embert sírjáig. Egy párisi látogatás után idehaza megfestette a »Gyötrődését (államtulajdon, most a Szegedi Képtárban) s kiállított egy női arczké- pet. A »Gyötrődés* valósággal önvallomás is volt. Mert ugyanebben az évben s még utána is hosszasan merült többféle festői feladat megoldásába. — Volt köztük olyan is, amely éveken át foglalkoztatta Mintha a festő-vér konfliktusba keveredett volna a Rétiben rejlő kritikussal. Pszichikai elemzések, érzések bon- czolgatása, elleuőrzése, taglalása gátolta meg az ecset munkáját. Voltak idők, amidőn festés helyett szakadatlanul ily analízisekkel foglalkozott. Azt mondhatná valaki, hogy ez talán nem tartozik a szorosan vett festészethez. De a festő mindenekelőtt és mindenekfeleit ember. Van egy világ, amelyet a saját organizá- cziója és a külvilág és az események súrlódásából, egymásrahatásából épit meg, anélkül, hogy esetleg erről az építési procze;szusról sokat tudna. A kevésbé analitikus, kevésbé filozófus ember könnyen átsiklik e proczesszuson s észrevétlenül, kurtán a cselekvés terére lép. De vannak érzékeny, finomra hangolt lelkek, akik szinte viviszekcziót rendeznek önmagukon, hogy rajtakapják, ellenőrizzék magukat az érzés minden „rezdülésekor, a gondolatok minden elágazásánál. Réti az utóbbiak közül való. A benső élet homályai sokkal inkább foglalkoztathatták, mint minden, ami a külső világban oly kézenfekvő világos. Képeit is szinte a homályból szedi elő. Szürkület önti el az egyiket, hajnal előtt halkan pitymalik, a csillagok képe egy fokkal tompább már. S e homályból két alak dereng elé: egy lankadt férfi, akit egy asszony támogat. Hasonló, homályba merült képekkel ! később is foglalkozott, a szabad levegő szürkühosszúak, ügy hiszem, hogy a májusi agancs- kiálliláson ez a trófea szerepelni is fog. Délután a Csonkás-hajtás következett, melyben Odescalchi Lóránt, Miller és Greis fegyverével egy egész kondát irtott ki; ugyanis a feléje közeledő 6 darabból átló kondát 8 lövéssel egytöl-egyig mind leteritette. Ezeket a szép jeleneteket ugyan érdemes lenne egyenkint és bővebben leirni, de nem akarom a t. olvasóimat untatni, lezárom tehát e felejthetetlen kirándulásunk eredménydus napjait. Hogy számokat is ismertessek, beszámolok az eredményről: Károlyi Lajos lőtt 8 disznót, 2 rókát és egy szép vadmacskát ; Odescalchi Lóránt 8 disznót és két rókát, Teleki Tibor 2 disznót és egy szarvastehenet, Schönpflug főügyész 3 disznót, Ajtay erdőtanácsos 1 disznót, Osztadály főmérnök 1 disznót, csekélységem 4 disznót. Esett tehát összesen 27 disznó, 4 róka, 1 szarvastehén és 1 vadmacska. Február 20-án Láposbányán egy medvehajtást kíséreltünk meg, de a hajtásban levő ravasz maczkó a hajtok között visszatört s igy 21-én búcsút vettünk ettől az istenáldott szép vidéktől. Fel kell, hogy említsem végül, miszerint ezen a vidéken még 22—27 darabból álló farkas- falkák is láthatók, melyek a fővadállományban nagy károkat okoznak. Molcsányi Gábor ny. erdőtanácsos szakszerű intézkedései folytán azonban eddig már méreggel 16 darabot elpusztittatolt. letel esetleg felváltja egy interieur tompa homálya. Egész sora az igy megkezdett munkáknak nem is készült el soha. 1895 végén kiment Münchenbe, újra együtt volt Hollósyval s tavasszal azután a Hollósy- iskolával együtt visszajutott Nagybányára. Most már meg lévén vetve alapja a kolóniának, a telet Müchenben, az év többi szakát Nagybányán töltötte. A kis telep mindjárt az első esztendőben bemutatkozott Budapesten (tehát 1897 tői datálhatjuk itt a különkiállitások rendszeréi) s ezúttal először ismerkedett meg a közönség a »nagybányai művészet* fogalommal. Temérdek küzdelem előzte meg a kiállítást létrejöttét és csak a sajtónak köszönhető, hogy a közönség figyelme valóban meglepő mértékben irányult az uj kísérletre. Nem akarjuk itt még röviden sem vázolni e küzdelmeket, csak azt jegyezzük meg, hogy a kiállításon Réti is részt vett a »Hajnali hangulattal*, amelyen mintegy három éven át dolgozott, nehány kisebb arczképpel és azokkal az illusztrácziókkal, amelyeket a Révai Testvérek ezég megbízásából Kiss József költeményeihez készített. A második nagybányai kiállításon, 1898-ban önarczképével jelent meg, mely gyorsan kivívta különösen a festők elismerését. Ugyanekkor állította ki Bródy Sándor «Ezüst kecské«-jéhez készített illusztrációt. A harmadik nagybányai kiállításon, amelyet a telep a Műcsarnok téli tárlata keretében rendezett, feltűnést keltett Herczeg Ferencz arczképe és tetszést Jókai Móré is. Épp ily siker érte 1900 ban a téli tárlaton, amelyen kiállította a »Honvédtemelés*-t, egy »Interiéur* t (mind a kettő a Szépművészeti Múzeumban) és egy tájképet (Jánossy nyüjtemény). A következő évek majd mindegyében felkeresi néhány művével a budapesti kiállításokat. Ezekből került a »Golgota* a Jánossy- gyüjteménybe (1901), egy női arczkép a Szegedi Képtárba (1903). A nem szaporán termő, de értékes művek végre 1906-ban megszerezték neki a Fraknói-dijat s Réti ismét Rómába ment s két éven át dolgozott a meczénás püspök magyar művészházában. Azóta úgy a »Miénk*, mint a Könyves Kálmán, Nemzeti Sza- lóu és Műcsarnok kiállításain mutatta be legújabb műveit. Több kitüntetés is érte. A »Gyötrődés* megszerezte neki a millennáris kiállítás 3-ik érmét. A »Honvédek« 1900 ban a Lipótvárosi Kaszinó diját, ugyanezen évben Il-e Medaille-t kapott a »Bohémek*-re Párisban, egy évre rá az »Intérieur* meghozta neki a müncheni Glas- palastban a íí-ik érmet s ugyanez a kép St. Louis ban a Ill-ikat. Művészi stílusa, amely e művekben fokról fokra való gazdagodást mutat, eleinte az alakoknak a mély, fulladt homályból való kidolgozását jelenti nemcsak festményein, hanem vázlatain, szénrajzain is. Mintha ez a homály kínálta volna neki a legbeszédesebb szenzá- cziókat Minden képe átérzelt élmény, minde- nikhez énjének minden szála fűződik. E képek soha sem konstrukeziók, soha sem a puszta okfejtés művei, bennük legalább akkora szerep jut a szívnek, mint a meggondolásnak. Szinte úgy látszik, mintha az idők folyamán festő-vágyai egyre konkrétebb alakot öltöttek volna: a homály lassan széjjel foszlik, egyre hangosabb a szava a színnek és a formának, amely amannak hordozója. Fokról fokra világosabbá válnak képei, végre is oly tanulmányokhoz (és arczképek- hez) érkezik, amelyeken a vezérmotivum a világos, erősszavu. tömör szin Egyre egyszerűbbé lesz: a mindent kikémlelő naturalista kezdi erős kézzel összefoglalni mondanivalóját s végül egy-egy arczképe egy csapásra adja a karaktert, a formákat, a világos és élő erejű szint. Réti maga alakította igy a stílusát s ez valóban az övé, becses meggazdagitása annak a festészetnek, amelyet nagybányainak mondanak. Mig igy ezer töprengés közepette művészi stílusának kialakításán fáradott, egy oly munkát is végzett, amelyet ő maga talán mellékesnek fog fel, mi azonban fontosnak tartjuk. Ugyanis a nagybányai kolóniában nem csupán festőként szerepelt, hanem ott nagyon kiadós pedagógiai működést is fejtett ki. Nem mindjárt. Mert eleinte Hollósy volt a kis telep vezető mestere, de már akkor is Réti meg Thorma volt a lelke az iskolának. Hollósy távozása után pedig Rétire hárult minden gond: ő szintén obligóban érezte magát az iskolával és Nagybányával szemben s a legserényebb korrektorrá lett. Igaz, hogy részt vett ebben a fárasztó munkában Ferenczy is, Thorma is, Iványi-Grünwald is, de e művészek sokféle munkával voltak elfoglalva: az iskola ügye Rétire maradt. Alig ismerek művészet-pedagógust, aki helyesebben és buzgóbban fogta volna fel ezt a hálátlan és fárasztó feladatot. A művészet- pedagógiával furcsán állunk: nyilvánvaló, hogy a legnagyobb művészek néha igen kitűnő korrektorok, de sűrűn megesik az is, hogy semmi hajlamuk sincs e sui generis feladatra. Viszont sokszor egészen gyenge festők is pompásan mivelik meg az Ur e szőllejét. Nyilván külön tehetség, sőt külön művészet az e fajta nevelési munka s kevés emberben van meg ez a művészet akkora mértékben, mint Rétiben. Talán a filozofálásra, a pszichológiai elemzésekre való mély hajlama képesíti a fiatal festők pszichéjének felismerésére, tehetsége pedig arra, hogy amit igy felismert, ne egy adott sablon vagy valamely »utasítás* értelmében, hanem a legtermészetesebben fejlessze. Minden művészképzésnek egyik legnagyobb akadálya a nagyképűsködés és a merev rendszer. Réti szabadon, az adott »anyaghoz* idomulva vezette kézen a reá bizolt fiatalságot azokra az utakra, amelyeken a művészet a legkönnyebben elérhető. Százakra megy azok száma, akik örömmel fognak visszatekinteni Réti korrektúrájára. Örömmel s hálával, mert ritka iskola mulathat fel oly kiváló érzékű s egyben jeles művész- pedagógust, mint a nagybányai. Tisztán művészi, festői érdemeihez hozzáfűzzük e másikat, nem csekélyebbet amannál. Lyka Károly. Kódorgások. Márczius 27. Piczi, piczi dolgokat is meg kell látnunk. Keresgélünk, kutatunk és mindig találunk valamit, amit más nem látott meg, vagy ha meg is látott, bosszankodva dobbant a lábával, esetleg dühösen káromkodik, de tovább megy anélkül, hogy szóvátenné, anélkül, hogy intézkednék a kellemetlen tárgy eltávolítása, megjavítása iránt. Ez az emberi gyöngeség egy nagyszerű példánya. Naponta tízszer, százszor eszi a méreg, de tenni ellene, csak egyetlen egyszer, azt már nem. Azt csinálja más, az nem az ő dolga. Mondjuk, hogy a liget felé sétálunk. Mindig kellemes passzió ez. Ámbár a mi specziáli- san gyönyörű hidunkon kell keresztül menni, mégis szívesen megyek. Hisz a ligethez visz az ut, olyan ligethez, milyen kevés van ebben az országban. Természetesen a hídnak azon az oldalán megyek, ahol jobban zúg a viz, tehát jobbkézfelől. Alul az ezüstös zavargó patak, fehér kövek, sárga kavicsok, fent a háttérben pedig a fernezelyi hegyek, meg a Kereszthegy. Ezen az oldalon sokkal-sokkal erősebben harsog a viz. Ott megyek tehát és belebámulva a fodros tajtékzó vízbe keresem és hallgatom a folyó lelkét és beszélgetek vele hallgatagon, némán és megértőén. Ez a viz elhozza az aranyak zengését a hegyek közül, a zúzdákból s mikor tovatűnnek lármázva, ágaskodva a hullámok, megértem az egész harezos természetet, az egész viaskodó nagy életet... Az árral úszik minden, nyeldesve és kapdosva az aranyat. Kábultau kódorgóm tovább s a színek még bennem élnek, az egész fölséges impresz- szió, az egész titáni érzés, mi súlyosan megszállotta. megnyomkodta agyamat. Valahol ott a fordulónál vagyok már, a sulykolókkal teli patak mellett, ahol az ut balra és jobbra fordul. Nekem jobbra kellene térnem, mert arra van a ligeti gyalogút, a szép parki rozott ezerméteres ut. Igen ám, de korlát van előttem. Mennék, de nem lehet. Megbámulom a fehér ruhát sulykoló asszonyokat és újra indulni akarok. Nem lehet megint. Mert valójában korlát van előttem. Semmi átjáró, semmi járda keresztül az ulon, ami a ligeti gyalogjáróhoz visz, csak egy kis rozzant hidacska, de még ezt is elzárja egy korlát, meg egy hatalmas jegenyefa... Én Istenem, merre menjek hál? Az ut közepe tele van sárral, a korlátot meg kell kerülni, bele kell menni a sárba , ..
