Nagybánya, 1912 (10. évfolyam, 1-26. szám)

1912-01-04 / 1. szám

Ham száipXRox»AZiMi Előfizetési árak : Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. 3Iegjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: É G L Y MIHÁLY. I Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő üzletében is. Visszaélés a jótékonysággal. Január 3. Ha valamikor a mai kort a szoczi- ális viszonyok szempontjából jellemezni fogják, ennek a kornak csak koldus-kor lehet a neve! Soha annyit és annyiféle czélra nem koldultak ebben az országban, mint je­lenleg. A városnál már nemsokára külön iktató hivatalt kell berendezni a segély­kérvények és rendeletek becsomózására, annyi mindenféle kérvény, felsőbb ren­delet érkezik a hivatalos városhoz, hogy adjon a város, gyűjtsön a város a tüz- károsultaknak, árvízkárosultaknak, tüdő­betegeknek, templomépitésre, szobrokra, emlékkövekre, elhagyott gyermekeknek, lelkészlak építésre, szanatóriumokra, va­koknak, süketnémáknak, internátusokra és minden más kigondolható és kigon- dolhatatlan célokra. A segély-kérvényeknek és a gyűjtő- iveknek valóságos áradata torlódik meg egy-egy referens kezén s csoda-e, ha végre is úgy a hivatalos, mint a nem hivatalos társadalom csömört kap, és apatikus közönybe merül minden ne­mes és pártolásra érdemes akczióval szemben is! Azokról a zaklatásokról pedig, amely­nek a társadalom minden tagja nap-nap után ki van téve, nem is szólunk. Nem­csak tudja ezt, de visszásán érzi min­denki. Pedig nehéz időket élünk. A drágaság horrioilis mérveket ölt. Nemcsak az élelmi crkkek árai szöktek föl ötven-hatvan százalékkal, hanem a luxus-czikket épen nem képező ruházati czikkek árai is. Ami csak természetes dolog, mert ha a munkabérek emelked­tek minden vonalon, emelkednie kellett a nyers anyagok s i -urczikkek árainak is, mert amazok tei' lelése, emezek elő­állítása is sokkal tői le kerül, mint ke­rült eddig. De nem emelk. :tek a jövedelmek. S ha egyik-másik társadalmi osztály oly szerencsés helyzetbe ütött, hogy az elő­zőhöz képest nagyob: jövedelmet ért el, a jövedelem-többlete' e> íszi a kiadási­többlet, mely a húzta; ási s egyéb szük­ségleteknél előáll. S daczára annak, hogy középosztály óriási küzdelmet fői; tat a megélhetés gondjaival, részint egyéni hiúságból és szereplési vágyból, re >zint egyesek túl­buzgóságából hallatlan Elszökött a jó­tékonyság angyalain; és mentőinek száma is, kik ezer és ezer czimet talál­nak ki arra, hogy a középosztály zse­béből kivegyék azokat a filléreket, ami­ket azután a mindennapi szükségletek redukálásával kell megtakaritaniok. Családapának lenni a mai korban határozottan hálátlan dolog. A családapák, kik váltómüveíetek- kel segítenek magukon, mikor a legszük- I ségesebb dolgokat kell a családtagok számára beszerezni, kénytelenek, ha nagy I gyermekeik vannak, százféle formában jótékonyságot gyakorolni,' ha azt akar­ják, hogy meg ne szólják őket. Kön3Töradományokat kell adnia száz­féle formában annak, ki talán maga is könyöradományra szorul s jó arczot kell vágni hozzá, mikor az utolsó tiz koro­nást kell felváltani, hogy annak egy ré­szét jótékony czélra adományozza. Hiszen minden embernek megvan a maga társadalmi kötelessége és köteles áldozni a jótékonyság oltárára mindenki annyit, amennyi telik. De hogy a mai nehéz viszonyok között, különösen a vidéki ember, akire minden oldalról ránehezednek — köte­les legyen minden kultur-egyesület és szanatórium-egyesület sorsjátékában részt venni, az összes vakok és siketncmák intézeteit támogatni, az összes helyi egye­sületek kiadásaihoz hozzájárulni és nem­csak a helybeli szegényeket, de az egész ország könyöradományra szoruló egyé­neit segélyezni és mindenféle felekezet templomának felépítéséhez hozzájárulni — ez egy kissé már sok. Hibáztatjuk a hatóságokat, hogy annyi könyöradománygyüjtőnek, tüzkárosult- nak és templomépitőnek engedélyt ad­nak a gyűjtésre; engedélyt adnak olyan embereknek, kik üzletet csinálnak a gyűjtésből és közköltségen beutazzák az egész országot. Ha egy községet vagy egyes embert nagy szerencsétlenség ér, azon segíteni kell, meg kell engedni a könyöradomány- gyüjtést, de hogy miért legyünk — kik mindennapi munkánkkal keressük meg A „Nagybánya“ tárczája. Máskor . . . Máskor, hogy örültem, Ha útra kelhettem, Amikor még otthon Senkit se szerettem. Mint a kalitkából Madár, ha kiröppen, TJgy éreztem magam Azelőtt, ha jöttem. Mikor még idegen Volt nekem a város, Nem ismerve téged, Te édes, te bájos 1 Most meg, hogy eljöttem, Gyászt hozok magammal, Szemem tele könnyel, Szivem bús dalokkal . . . Vértesy Gyula. Vak Bottyán meggyese. — Irta: Pogány Béla. — A városka szimpatikus, álmoskás lakói meg­magyarázhatatlan okokból Vak Bottyánban tisz­telték a legnagyobb nemzeti bőst. Tiszteletére minden évben, nem éppen megállapított napon és apropóból, nemzeti ünnepeket rendeztek, róla nevezték el a városka főutczáját, az ő nevét viselte a városka egyetlen gyáripari terméke, a hires vágvári meggyes pálinka. Vak Bottyán meggyese czimen volt kapható ez a nemes ital mindenfelé, amerre a vágvári kereskedelmi zse­nialitás el tudta terjeszteni. Akkoriban azonban kissé vitás is volt, hogy vájjon nem tiszteletlen­ség-e a hős iránt, ha az emberi indulatok vad és veszedelmes gerjesztőjét, az alkoholt keresztelik el róla. Később azonban mégis a likőrgyáros került ki győztesen a küzdelemből. A helyi or­ganum ugyanis előbb vezérczikket irt az anti- alkobolizmus és a hazafiság szent nevében a profán keresztelő ellen. Egyben azonban nem mulasztott el egy nyilván fiktiv személynek szerkesztői üze­netet küldeni, amelyben a bizonytalanság kétség­telen jeleivel találkozunk. Szólt pedig a nevezett üzenet igy: Alkohol. Hogy Vak Bottyán meggyese egész­séges ital-e, nem tudjuk. Egyelőre ízetlennek és ártalmasnak találtuk. De még megváltozhat. Ez egyszersmind annak is élénk bizonysága volt, hogy a helyi sajtó nem vesztette el minden reményét a végvári gyáripar első fecskéjével szemben. A jövő hétre kiderült az is, hogy haza­fias aggodalmai is megszűntek. A lap éléről el­maradt a fulminans vezérczikk és ünnepi csön- dességü irásmü hirdette, hogy a magyar szesz­ipar fejlődőben van. Hátul a hirdetések között egész oldal dicsérte a Vak Bottyán meggyesét, végül pedig egy határozottan pártoló jellegű szerkesztői üzenet nyugtatta meg a városka lakóit, hogy a vágvári likőr neves, nemes, egészséges ital, amelyhez ezúton is jó apetitust kíván a szerkesztő. A végső szót azonban a jóizléséről (ez a jóizlés főként a szeszes italok körül nyil­vánult meg) ismert városi tanácsos mondotta ki. A szó nem is volt szó. A tanácsos ur mindössze a nyelvével csettintett egyet és jólesőn egy indu­latszót bocsátott az ital után : — Ehb! Ez volt az egész. A tanácsos után mindenki' Vak Bottyán meggyesére esküdött Végváron. Az élelmes gyáros pedig nem mulasztotta el rövid, de a velős indulatszó elhangzása után való nap a tanácsos ur udvarára beguritani egy akó megy- gyest. Annál is inkább, mert Végvár étkes és jobbadán italos lakói között ebben a pillanatban elsimult a hazafias aggodalom és az egész Vak Bottyán affér pusztán higineiai és gasztronó­miai kérdéssé fakult, sőt ezen a téren is egészen jó vágányra terelődött. A következő hetekben már valóságos büsz­keségévé lett a városnak az előbb exkommuni­kált meggyes. Történt pedig ez akkor, amikor a helyi szerkesztő fölrándult Budapestre és diadal­mas örömmel irt tárczát a lapjába egy plakátról, amelyet komoly művészeti eseménynek kell tar­tania az egész magyar képzőművészetnek. Végvár nagynevű szülötte, Ecset Jeromos, festette a pla­kátot, amely Vak Bottyánt ábrázolja, amint a vágvári meggyest kulacsból issza, nem tagadván meg Sándor Ferkó kenyeres pajtásától sem a nemes italt. A szerkesztő ur nem volt annyira

Next

/
Oldalképek
Tartalom