Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1911-07-20 / 29. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. julius 20. gait, a ruha nélkül disztelenkedő képes ábrázolatokat elkobozta volna. Városatya sem akadt, aki e mulasztás miatt kérdőre vonta volna az illetékes tényezőket. A becsületes embereknek azonban kötelességük, hogy a pornográfiát kiirtsák a kirakatokból, sőt még a boltokból is. Tüzoltó-egyesület. Julius 19. Nagyjelentőségű, városunkban kellően nem értékelt egyesületünk van azon a ponton, hogy a felbomlás veszélye fenyegeti. A jajkiáltás, mely a vezetőség ajkáról elhangzott, annak idején lapunkban is visszhangra talált. Most pedig, hogy városunk vezető férfiai fogtak kezet a roskadozó egyesület megmentésére, csak az öröm töltheti el szivünket, csak az elismerés hálája csendülhet fel soraink nyomán. Nem is lehetett elképzelni, hogy veszni engedjen a polgárság közönye, a napi unalmas, csendes élethez szokott prózai egykedvűsége egy sok éven át fennállott intézményt, mely ép a polgárság vagyonának megoltalmazását, esetleg még életének megmentését irta zászlajára. Fel kellett ébredni ebből a lelhargikus nemtörődömségből, csak az a szomorú, hogy csak akkor, amikor elhangzott jajkiáltása azoknak, akik a mi vészkiáltásunk esetén futva rohantak segítségünkre, megtörve édes álmukat, ott hagyva esetleg fenyegetett családjukat, kitéve magukat a pusztító elemtől fenyegető száz veszedelemnek. Lehajthatnók-e nyugovóra a napi gyötrelemben elfáradt fejünket nyugodtan, ha nem biztatna az a tudat, hogy van derék tűzoltóságunk, mely — ne adj Isten — tűz esetén önfeláldozással dolgozik veszélyben forgó vagyonunk megmentésén. S mégis veszni hagytuk! »Tűz van, tűz van!* hangzik a sötét éjszakában az agyvelőt dermesztő kiáltás. Az emberek ijedten pattannak ki ágyukból, a szeretet féltő remegésével költik fel övéiket s megnyugodva, hogy őket veszély nem fenyegeti, futnak az utczára növelni a lármát, a zűrzavart. Micsoda futkosás, kiabálás; a vészharang riasztó csengése, ablakcsattogás, kapunyitogatás teszik teljessé e rettenetes konczertet. Az égig csapó lángok világánál megláthatjuk a szerencsétleneket jajveszékelve, kiket Isten ujja elért, félőrülten futkosva, segítségért esdve s — alig egy-két ember akad, aki az emésztő kolosszushoz, a martalócz lángokhoz közelíteni merne. De jönnek a tűzoltók, sipjuk harsány szava, kocsijuk dübörgése némi reményt önt a keblekbe. Megérkeznek, egy pillanat alatt a tüzbe neplő tömeg vonul végig a tengerparton. Stabilimento Tecnico san markoi telepe felé. Köztem és egy egyfogatu bérkocsi tulajdonosa között, aki csekély száz koronát kért a félórás utért, kétségbeesett, harczias alku fejlődött ki, aminek az lett a vége, hogy útnak indultam — gyalog, Gui- seppe, a derék kocsis utánam hajtatott. — Signor, nur sechzig corona! — Niente, intettem vissza neki. — Fünfzig! — Niente! Végre megalkudtunk. Az egész útvonalon ember ember hátán és megszámlálhatatlan villamos kocsi. Ami azért említésre méltó, mert a szállodában, ahol laktam, még az igazgató is arról biztosított, hogy nem fog járni villamos. Miből következik, hogy még az igazgató ur is összejátszott a derék Guiseppé- vel és bűntársaival. Egymás mellett van a két óriási hajóépítő telep. Az egyik az osztrák Lloyd társulaté a másik a Stabilimento Tecnicóé. E telep keleti részén áll állványaitól megszabadítva emeletnyi magas faágyon a Viribus Unitis. Az aczél Leviathán az első pillanatban nem is olyan nagy és nem is olyan félelmetes, mint hitte volna az ember. Ahogy ott áll szabadon, csupaszon, mintegy a levegőben, a százötven méteres hosszúsága nem imponál olyen lenyűgözően, mint várni lehetett volna. Az alja, ami vízben lesz, vörös, a felső része szürkére van festve s e monoton színek rohannak s emberfeletti erővel, halálmegvetéssel, saját életük koczkáztatásával mentegetik — a más vagyonát. Ilyenkor mindenkinek eszébe jut a tűzoltóság, mindenki az elragadtatás hangján szól hősies munkásságukról, de ha a vész elmúlt — elmúlik a lelkesedés s követi a feledés. Ó a veszély idején nem fukarok az emberek az elismerés pálmájával, de a csendes napi egyhangúságban fogukhoz verik azt a néhány fillért, mely nem engedné szétbomlani az álmai felett virrasztó intézményt. Ó az elemi csapás látogatásakor tudnak az emberek kezüket tördelve jajveszékelni, de az élet csendes biztonságában ajkukba harapva, némán mennek el az intézmény mellett, mely esetleg megmenlőjük lehet. Mert mi más volna tűzoltóságunk bomla dozásának oka, mint az anyagi. Hiányzik a pénz, meg az ember, mely ezt az annyi éven át becsületes szolgálatot teljesítő intézmény tovább- virágzását, vagy legalább vegetálását előmozdíthatná. De reméljük a legjobbat. Karöltve, vállvetve munkálkodnak javán, igaz úgy, mint hazánkban minden nemes intenczión: mulatságot rendeznek, igy próbálják az emberek jótékonyságát kierőszakolni. S ép ez a szomorú. Mindenki tudja, hogy a magyar ember csak akkor nyitja meg erszényét — ha a háza ég. S ez igy van nemcsak nálunk, hanem széles e hazában. Bezárkózunk, begomboljuk kabátunkat minden nemes, okos és hasznos dolog előtt, legfellebb egy-két alamizsna-fillért vetünk, azt is csak hogy a világ követ ne vessen reánk, de az igy megtakaritott százakat elfecséreljük, mert ki gondolna a jövő sötét éjszakáival, a sötét éjszakában feltörő lángkévékkel ? De azt hisszük e nagyméretű társadalmi akcziónak meglesz a kívánt eredménye, az emberek legalább gondolkoznak rajta, miért mindez s ha idáig eljutottak, talán nem lesznek továbbra is szükkeblüek, mert az is eszükbe ötlik majd: hányán hajtották már fejüket este puha párnára, akik reggel az utcza hideg kövét áztatták sűrű könnyeikkel. Színház. Julius 19. Csodálatos is ez a mi közönségünk. Esztendőszámra siránkoztunk azon, hogy bármily jónevü, igazán értékes drámát adnak a színházban, alig lézengenek a nézőtéren. S ime, most az ellenkezőt tapasztaljuk. Az operettek üres ház előtt mennek (legalább ez utóbbi héten), mig a dráma theatre paréet csinál. Úgy látszik a közönség eddig nem annyira a drámától irtózott, mint a gyarló előadástól. Most hogy derék társulat elsőrangú erőkkel vállalkozik egy- egy szenzácziósabb színmű interpretálására, löbizony nem érzékeltetik azt az irtóztató aczél- mennyiséget, melyet a hajó falaira pazaroltak, sem az ötvenöt millió koronát, amibe a Leviathán kerül. A laikusok akik még ilyet nem láttak, szinte kiábrándultán tekintenek a dreadnoughtra, amely egyébként teljesen csupasz és üres, sem ágyuk, sem kürtök nincsenek rajta, a külső és belső berendezést is csak a vizen kapja meg. Hanem a tengerésztisztek szemében öröm és büszkeség gyuiací ki, ha a Viribus Unitisra esik a tekintetük. Ők tudják, mit jelent a monstrum, ők ismerik és szeretik. A pillantásaik valósággal simogatják a hajót, mely némán ridegen várja sorsát. A hőség tűrhetetlen, mégis tűri a sok ezer ember, a generálisok, a frakkos sereg, a hölgyek. Minden szem a díszsátorra van függesztve, meddő vágygyal, mert látni pláne hallani, alig lehet valamit. Csend, figyelem mindenütt, de semmi hangulat, semmi lelkesedés. Ez csak a tömeg leikéből telik ki, a tömeg itt is van, de a lelke zárkózott. Egyszerre megmozdulnak az ezrek, mint amikor a tenger hullámaiba csap a szélvész. A dreadnoughtról lehull a nevét eltakaró lepel s egyszerű, közönséges betűk hirdetik, hogy ennek az aczélhajónak Viribus Unitis a neve. Aztán megmozdul a retentő ércztest. Ez a legkiemelkedőbb, az elfeledhetetlen pillanat. Mintha két háromemeletes ház indulna meg. A zenekarok dupla tüdővel fújják a Gotterhallét, a tömeg üregesen keresik fel a színházat, s — nem is mennek várakozásukban csalódva haza. Mintha az operett-kultusz lejárt volna, helyébe lépett a nemesebb élvezetet nyújtó drámában való szórakozás De e változásban mindenesetre nagy érdeme van Heves társulatának, amelynek drámai erői valósággal lázba tudják hozni a közönséget. Mi csak örvendünk e szerencsés fordulatnak, s kívánjuk, bárha állandó maradna a közönség eme magatartása, mire egyébként büszkék is lehetünk. Szerdán Tolsloj regénye után átdolgozott drámában, Anna Kareninában gyönyörködött a színház minden talpalattnyi helyét megtöltő nézősereg. Tolstoj világhírű neve mindenkit csábított, hát még akik a regényt olvasták, mily műélvezettel kecsegtették magukat. Azt hisszük azonban csalódtak. A dráma magán hordja az átdolgozás hibáit; cseppet sem jobb, mint a többi, hasonlókép regényből dramatizált színmű. Hatásos jelenetek nem hiányzanak belőle, melyek a nézőt megragadják, de összetömöriteni a regény hatalmas cselekményét az átdolgozó- nak kevésbé sikerült. A regényben elénk táruló nagyszerű perspektíva, a lélektani megokolást igazzá, emberivé tevő háttér hiányzik, Tolstoj nagy szellemének csak az árnya lebeg a drámán. S hogy mégis nagy hatást tudott kiváltani a uézőkből, az az oka, hogy a dráma szinház- diszletszerü kontúrjait a nézők könnyen kiegészíthették a darab általános emberi vonatkozásai miatt. A másik ok pedig az eléggé nem dicsérhető remek előadás. Zöldy Vilma a czim- szerepben igazán nagy volt. A szerelmével küzdő, majd a boldogságban dobzódó, végre csalódott szivével vergődő nőt megkapó közvetlenséggel alakította. A női érzések minden skáláját híven visszaadó játéka a közönség körében szokatlan elismerésre talált, s mi csak azt fűzhetjük hozzá: méltán. Derék partnere volt Vidor Vronszky szerepében. Ismét szerepét a legapróbb részletekig gondosan kidolgozó, szorgalmas színésznek találtuk, akit mindig szívesen látunk a deszkákon, mert amit nyújt, tökéletes. Finoman átgondolt alakításnak találtuk még Baghy Karenin Ivánját. De a többiekről snm tudnánk a legkisebb megrovást sem mondani, az összjáték is pompásan sikerült. Csütörtökön Barna Izsó operettje, Cassa- nova ment sikerült előadásban. Nem újdonság, az igaz, de jól esik néha-néha a régebbi jó operettekből is egyet-egyet látni, legalább az ember megbékíti a mai silány ilyenfajta termékeken háborgó keblét. Nemcsak muzsikája bájos, hanem a szövegkönyv is megállja helyét, pedig az újabb sütetü operettekről ez utóbbit ritkán lehet elmondani. Az előadás jó volt, csak közönség gyűlt egy kicsit kevés össze. Az előjáték szereplői között láttunk egy pár helyiérdekű, illetőleg országos érdekű nagyságot, mint Balog Tutát, a lőcsei fehér asszonyt, a Drótos tót hires alakját, Pfefferkorn Farkas Lipótot, aki mindenesetre a szomszéd vármegye üvölt, elnyomva a díszsátor előkelőségeinek hocho- lását, fönn a fedélzeten kalapját lengeti az első dreadnought legénysége, a flotta ágyúi bömbölnek és méltóságteljesen, egyre fokozódó sebességgel csúszik a vízbe a Viribus Unitis. A kiszorított tenger vize az első peczben rémes örvényt támaszt, aztán emeletnyi magasságra csapnak fel a hullámok. Még egy pillanat és huszon- kétezer tonnás méltóságteljesen úszik a vizen. Elemében van és csak most látszik a hajó nagysága és félelmetessége. A szomszédságában egy pánczélos hajó horgonyoz. Eltörpül mellette. A dreadnought olyan mint a bálna. Kün a szárazföldön eltörpülnek arányai, hanem a vízben ő az erő és a hatalom. Megtörtént. A Viribus Unitis a vízben van és a vízben áznak a gallérok, A keményített ing-mellek. A pokoli hőség teljesen deranzsirozta az embereket, a főhercegnőtől a csinos sartorel- láig (a trieszti grizett) mindenki izzad, prüszköl és panaszkodik a nagy meleg miatt. Á czerczle alatt is erről folyt a diskurzus. Boldogak voltak, akiket Ferencz Ferdinánd vagy Mária Annunciata megszóllitottak. Mert szép dolog az, feledhetetlen az minden miniszternek, mágnásnak és generálisnak, amikor őfensége igyen szólt hozzá: — Aber heiss ist heute: Mi e hangokhoz képest a szférák zenéje ? Délután reunió, vagyis társas összejövetel az Erzherzog Franz Ferdinánd és az Erzherzog Friedrich csatahajókon. Ugyanaz a díszes, előkelő
