Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-01-19 / 3. szám
3-ilk: szám. TA~mBAT>ATiMI ÉJBi SaBÉI]PXXiOX>uA.XiMX TTHTPTT.AT». Előfizetési árak: Egész évre 8 korona, félévre 4 korona, negyedévre 2 korona, egy szám ára 20 fillér. Megjelenik minden héten csütörtökön reggel 8—12 oldalon. Felelős szerkesztő: ÉGLY MIHÁLY. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Hid-utcza 13. szám, hova a lapközlemények, hirdetések s előfizetési pénzek küldendők. Hirdetések felvétetnek Kovács Gyula könyvkereskedő Üzletében is Az 1911. évi költségvetés. Január 18. A város képviselőtestülete hétfőn tartott közgyűlésében foglalkozott az 1911. évi költségvetési előirányzattal s alig félórái tárgyalás után általánosságban és részleteiben elfogadta az egymillió másfélszázezer korona kiadással záruló költség- vetési előirányzatot. Ez a félórás tárgyalás a közgyűlés nagy objektivitására vall s egyszersmint fényes dokumetuma ama bizalomnak, melylyel a közgyűlés a városi tanács s a pénzügyi és gazdasági bizottság tagjai iránt viseltetnek, kik két napig tartó tárgyaláson alaposan meghányták- velették a költségelőirányzat minden tételét s azokon minden szükséges és lehető változtatást épen a teherviselő polgárság érdekeinek a város érdekeivel való összhangba hozásával megtettek. A költségvetési vita tehát sablonos kifejezés szerint simán folyt le, ami egyszersmind nem azt jelenti, hogy a költség- vetési előirányzat összeáíiitasa ideális nivón állana. Korántsem. Sok, nagyon sok szépséghibája van a mi költségvetésünknek, de minden félreértések és félremagyarázások elkerülése végett eleve kijelentjük, hogy ezek a szépséghibák nem a költségvetés realitására vonatkoznak. Amennvire em- béri számitás szerint egy költségvetés csak reális lehet, reális a mi költségvetésünk is. Ezt biztosítja dr. Makray Mihály polgármester egyénisége is, aki annyira ismeri a város gazdasági helyzetét, hogy nagyítás nélkül elmondható, hogy még egy falevél se hull le az ő tudta nélkül a város gazdaságában. A reálitást biztosítja a gazdasági s pénzügyi bizottság is, melynek illusztris tagjairól föl sem tételezhető, hogy a bizottság szigorú retortáján átment költségvetés tételei hamis vagy megtévesztő adatokat tartalmaznának. Sajnos, a gazdasági és a pénzügyi bizottság az ez évi költségvetés tárgyalásakor nem is szorítkozhatott egyébre, minthogy a költségvetés bevételi és kiadási rovatai összhangzásba hozassanak, hogy a pótadó elkerülhető legyen. Ez a művelet pedig — mi tagadás benne — nem jelent egyebet, minthogy a kiadásokat, főleg a tartozások tőketörlesztéseinél, alaposan redukálták s egy pár bevételi tételt — minő például a "villamvilágitás várható jövedelme is — s mely tételeknek reáiitásához sző sem férhet, beillesztettek. így állott elő azután az a helyzet, hogy a számvevőség, ált-al harmincz s párezer koronára előirányzott deficzit eltűnt, sőt 123 K 86 fillér fölösleggel zárul az előiránvzat. A tárgyalások folyamán tehát szépséghibák nem történtek, de történtek a a költségvetési előirányzat összeállításánál s beterjesztésénél. A költségvetés beterjesztése későn történt, úgy, hogy be kellett mennünk az ex-lexbe"s az 1911 évi költségvetést csak 1911 január 16-án tárgyalhatta a képviselőtestület. Történtek szépséghibák a költségvetési előirányzat összeállításánál. Hiszen ez az előirányzat sem más, mint az előbbi évi költségvetéseknek szolgai lemásolása az uj számtételeknek beállításával. A költség- vetésben sehol semmi ötlet, semmi gazdasági invenczió, sehol semmi uj eszme, mely a kiadások fokozódásával uj bevételi forrásokkal kecsegtetne. A megszokott, sőt már az elavult tételeknek beállítása az egész, tekintet nélkül a végeredményre. Ha a megszokott tételek beállítása pótadót eredményez, hát legyen pótadó s a város legfőbb gazdasági faktora, a számvevőség által még csak kisérlet sem történik arra nézve, hogy ez a pótadó valamiképen eloszlat- tassék. Bizonyára lesújtó kritika ez, de a mi őszinte s erős meggyőződésünk. Alaposan csalódnék azonban az, aki azt hinné, hogy mi most minden hibát, minden mulasztást a számvevőség nyakába akarnánk sózni s mindenért a számvevőséget vonnánk felelősségre. Ah, dehogy! A számvevőséget semmi hiba, semmi mulasztás nem terheli, hanem terheli a szervezetet, mely egy 1.146.619 K 84 fillér kiadással és 1.146.743 K 70 fillér bevétellel biró város gazdasági ügyeinek elintézését és lebonyolítását egy számvevőre, egy számtisztre és két dijnokra bízza. Ily szervezet mellett beszélhetünk mi számvevőségről ? Hát ily szervezet mellett van-e nekünk számvevőségünk? Hiszen az a pár ember, kik a számvevőséget alkotják, föltéve, hogy egész évben A „Nagybánya“ tárczája. Jogászok. Temetésről jött haza. Érzéketlen és tompa volt. A hosszú gyaloglásban nagyon kimerült. Felült volna villamosra, de minek; olyan nehéz volt a szive, hogy szívesen lefeküdt volna a földre. Mozdulatlan, mindenkitől megrugdalt tömbnek. Neki mindegy volt ha áll, ha megy, ha él, ha nem él. A szobában füst volt, mintha valaki dohányzott volna. Leült a díványra, kezére hajtotta fejét és csak sóhajtott, szegény, ártatlan és furcsa kamasz-sóhajokat. A füstös levegő rárakodott. Ismeretlen és nehéz országok szagával, valami messzi jávai illatáradatkent. A levegő súlyos és tömött álmok mintájára húzódott egyik saroktól a másikig, de mint az álom, mindig ott volt, mindig ott imbolygón, rémitett és fuUatag nyomkodott. A kezét sokszor felváltotta, azután megnyugodott. A tőidet bámulta, mintha nem ismerné. Ismeretlen hatalmat, ki mérges ökölcsapásokkal tört utat szegény, tudatlan, szerelemálmokat álmodó agyába, öntudatába, mely diák volt, naiv és ártatlan diák, mint a kerti fűzfák gályái, szelídek és hideg szél dühöngésére horzongósak. A földet nézte, amelyből vagyunk s amive leszünk. A levegő összesürüsödött fölötte vészes és fenyegető árnyalattal, mintha összeroppautani akarna. Vastagon, mint az ősi hegy, mikor nekiereszti tömött felhőbodrait, melyek szürkék, lom- posak és vizenyősök, mint esztendős rab lelke. Ránczok vetődtek benne és ránczaikból groteszk vigyorgással törtek ki s valami zuhanyszerü áradatot öntöttek a fiú nyakába, mert csupa vizes verejték lett a fiú, a szegény, furcsa, csúnya kamasz- fiu. ügy érezte, hogy fejére ködök szálltak, csupa tűkkel teli ködök, vastagok és iszonyatosak, hogy a lelke is fájt belé, mert távoli harangok kon- gását hallotta, melyek gyönyörű párázatos alkonyba sikkadtak bele. Távoli ködburák, melyek búgtak, zengő ködsipkák, mik rátapadnak fejére és elsüketitik fülét s csak a saját, az ő sajátos hangjuk kongana. Az egész testét behúzták a ködzsákok. Az egész teste kongott-zsongott, mint távoli ködharang a viz alól, melynek hangját — bizonyára tündérek — megszűrik, megbontják, felfalják, eltompilják, elnémítják, hogy csak a gondolata maradt meg, az eszméje, a sejtése, hogy valamikor búgott, mint kagylóban a tenger, emlékittasan és álomszerben, valahol ezer méternyire lent az érzékek legmélyén nyomasztó és bággyadt elálmositással. Ködharang, mely álomból maradt meg, de fojt, szaggat s az egész szobát megtölti a szív felé irányuló aczéltüvel. . . Ködbura ez . . . De nem is köd, nem is köd . . . Ez bánat! Ködsipka a fejen, egészen a nyakig. Az ajtó megnyílt erőszakos, utálatos zajjal. Az idősebbik pajtás jött, aki gyengébb volt. Leül az asztal mellé, lámpát gyújt, olvasni kezd. A lámpa perczeg, minduntalan elalszik, mintha ez a füstös levegő el akarná fojtani, mint azt a másikat ott a díványon, aki ég s akit a levegő épugy fojt, épugy elakar nyomni, megakar semmisíteni, Két hosszantartó élet, melyet a végtelen haldoklás megedz s mely a haldoklásában is tovább él, mint sok ép ember. A lámpa lángja borzasztóan sülyedt, vörös és kék lánggal égett és akárhogy srófolta visszafelé, mindig csak leesett a láng. Nem tudott olvasni, becsapta a könyvet, félredobta a széket és járkálni kezdett. A zajra felriadt a másik. — Mi az ? — Semmi! Itthon vagy? ^sszebámultak, két szegény jogász és lakótárs ezen a borzasztó Pesten. S a másik, a busább magának s a másiknak mondván válaszul, szólt csöndesen és meghatottam mint temetéshez illik: — Meghalt... — Kicsoda ? — Kati. — Megbolondultál?! — Meghalt . . . — De hát mit beszélsz ? Honnan tudod ? — A temetéséről jöttem. _ Micsoda ?!! — Igen. Felállóit, nyújtózkodni próbált, aztán összesüppedt. Ránézett a lámpára, látta, hogy alszik, ránézett a társára, látta, hogy álmos. — Minek nem fekszel le? — Minek?! — Almos vagy . . . — Bánom is én. Szegény Kati. _ Szegény. — Sajnálod ? Kezével intett, aztán elfordult.
