Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-05-18 / 20. szám
2 NAGYBÁNYA 1911. május 18 Legjobban szeretne mindkettő, ha lehetne, magának élni, de mivel ez nem lehet, hát legalább akkor mennek kü- lönfelé, amikor lehet. A férj igjr a feleségétől, ketten a szülőktől, a nagyszülőktől különülnek el. Ami a vágyakat illeti, a parasztnak, a falusinak, ha vannak is vágyai, azok természetiek, természetesek. Ahogy átlagos élet kora meghaladja a városi emberét, úgy haladják meg vágyai is, azért mélyebbek s inkább közelitik meg az örökkévalóságot. A családatva nem stréber, a csa- ládanya nem tetszelgő, a gyermekeknek nem életörlő és hozományvadászó probléma a házasság. Nem eveznek ki ezer ballaszttal az élet tengerére s ha kint vannak, azért nem üres a lelkűk, mert az egészséges, kimeríthetetlen élettenger akarat és cselekvés hullámain úsznak. Nem akarunk ferdíteni. A paraszt is vétkezik, ő is önző. Ott is mindenki jólétre törekszik. De ott megelégszik az ember valami egészséges középszerűséggel. Ez az egészség meg van az egymással való érintkezésben, ami pedig ezt még bensőbbé teszi, az a megszokás. Tudvalevő, hogy a mi nagyszerű kultúránk könnyen megoldja, hogy ha a házastársak nem értik eléggé egymást, rövidebb, hosszabb válást ajánl nekik. A férfit hivatása legtöbbször úgyis hivatalához köti egész héten át és a vasárnap hangulata határoz sokszor csakugyan életek és halálok felett. A parasztságnak nem alapelve az intermittáló élet. A középkorúak maguk előtt látják az öregséget, a véget, a sirt is s ezzel az élet igazi kontinutása mélyebb, mert tapasztalatilag és erősebb, mert ösztönszerüleg oltódik a lel- kekbe és idegrendszerekbe. Hogy mikor és hol legyenek tűrök, mérsékletesek, erre a gyakorlat, az életsorok e legfinomabb mestere tanítja meg őket. Az emberek ma legtöbbnyire csak vertikálisan, madártávlatból nézik a világot s magukat. Ezért olyan egyenlő minden. A falusi család horizontális látású, sőt még plasztikus képzeletű is. Az öreg ösztönszerüen nagyobb tapasztalatköre érvényesül s a fiatalok a legfőbbet tanulják meg tőlük, nemcsak szorgalmat, hanem béketürést. A plasz- ticitás pedig abban a méltó tiszteletben nyilvánul leginkább, amellyel az anya és a nőtestvér iránt viseltetnek. Hogy -egyébiránt a házasság mily bájossá teszi még a szalonéletet is, arra nézve utalunk Gleichen-Russwurm szin- gazdag munkájára: Die Geselligkeit 1789- 1900, amelyben a konvenció formalizmusa helyett megemlíti azt a kedves szokást, hogy a szalonban a finoman érző vendégünk számára tartsuk fönn kedvenc helyét, úgy, hogy mindenki a legnagyobb szabadsággal megfelelő társra találjon és a legkisebb lemondások árán valamennyi legigazabb életjava legyen biztosítva. írjuk át ezeket általában a társadalomra: Valóban a családban lehet csak elkezdeni és végbevinni a nagy átalakítást, kis, parányi önmegtagadásokkal, mondjuk fizikai nyelven erőlekötöttségekkel, a legnagyobb müvet, szeretetet; a legeredményesebb munkát létrehozni. Ennek a vallássá erősödött nézetnek legpregnánsabb kifezője Jules Melinés világhíressé vált könyve és eszméje: „Vissza a faluba“! Az „ingyenesek“. — Adalékok a vidéki lapok köréből. — Az »ingyenesek* czimen a Pesti Hírlap egy igen talpraesett czikket közöl, melyet egész terjedelmében közlünk. Az adott specziális esettől eltekintve, az e czikkben foglalt igazságok reávonatkoztalhatók bármely vidéki lapra, épen ez okból hisszük, érdekkel fogják azt olvasni a mi közönségünk körében is. A czikk igy hangzik: Egyik nagyobbacska vidéki városunk nőegyletének választmánya elhatározta, hogy érdemes elnöknőjének — aki már huszonöt esztendeje vezeti lankadatlan buzgalommal az egylet agendáit — arczképét a helyi kitűnő festővel lefesteli és az ünnepélyes leleplezést egy külön minden hajbókolás a puszta és alig használt her- czegi czimnek szólt, amelyet a Sziklamell ükök hagytak. Évszázadok óta szegény emberek voltak, a herczegséget is valahol Kisoroszországban kapták és nem használhatták, mert Italországban nem volt érvényes semmi érdem, amit nem idehaza szerzett az ember. Az összes Sziklamelleket azonban tüzes pokolként izzasztotta annak a tudása, hogy valamelyik ősük valahol nagy dicsőségeket és herczegi czimet szerzett. A mi fiatal Sziklamell herczegünk is, bár csak a harmadik osztályban utazott, kellő tekintélyt tudott tartani. Sem a ruházata, sem a pénze nem volt elegendő, az arczán azonban meglátszott, meg- érzett a főranguak büszkesége. A legnagyobb tekintélyt mégis az adta neki, hogy bár legtöbbet ivott, még mindig legjobban kívánta az italt, amikor berobogott a vonat a pályaudvarra. Három nap és három éjjel folyt itt aztán a dáridó, az előbb fölszakadt ruthének ünnepelték a her- czeget. A negyedik reggel az Orczy kávéház előtt ették az almát a kövezetre letelepedve. Még ki sem józanodott, amikor a kis józsefvárosi hónaposszobában az ágya szélére letelepedett egy czivilruhás pap, s miközben pálinkás jóreggelt kívánt, egyszersmind kijelentette, hogy választásra mennek. Egy vidéki kerületben van szüksége a jelöltnek a Sziklamell herczeg ökleire. És Sziklamell herczeg hadakozott, minden eszköze meg volt hozzá. Beszélt hatalmas tüdejének minden erejével, ivott rettenetes kortyokban, őrült dorbézolások között. Féljózanon, félrészegen hirdette a magyar őserőt. Egyelőre ez a nagyság csak silány forrásokat jövedelmezett neki, de az elismerés már is jól esett neki. A szerepe különös volt. Sohasem vezetett — és ez igy maradt élete későbbi folyamán is — sohasem az ő nevével harczoltak a hívei, bár mindenki őt tartotta a legnagyobbnak. Ösztövér gró- focskák neve szerepelt a zászlón, a nép mindenütt a zászlótartóra esküdött. Lelke nagyszerű küzdelmeibe azonban senki sem láthatott be. Önmaga parancsolta magára a butaságot, lelkében azonban a szépnek vágya, a jónak akarása, a tudás szeretető fényeskedett. A tudás szeretete. amelyet legyőzött a zsarnoki nagyravágyás. Óvatlan pillanatokban, részeg tivornyák után olvasott. Nem jó, ha az ilyesmit látják. Ebben az országban eltiporják azt az embert, aki nem egyedül való Istennek tiszteli az italt és az úri voltát. Mellékesen megcsodálták, ha valamihez hozzászólott, megveregették a vállát, ha tudása fegyvereivel is mérkőzni próbált. Fontosságot azonban nem tulajdonítottak ennek a »szórakozásnak«. Megtörtént az is, hogy a bolond, sőt romantikus Sziklamell herczeg könyvet irt. Tudásban gazdag, érvekben helyt álló könyvet, amelyben keshedt igazságokat védelmezett. A túlsó párton komolyan kezdtek vele foglalkozni, vitatkozások indultak körülötte, elismerték, hogy ezzel az emberrel számolni kell. És akkor leintették. Hátralökték. Gyanús szemmel nézték. Annál jobban megbecsülték, hogy félkézzel meg tudta forgatni balkezében a kétliteres üveget és a maradékot egy hajtásra le tudta nyelni. Meg a nótázását. Ez az egy volt, ami engem a belső embert tisztelőt, az ő külső lényege szintén e czélra összehívandó rendkívüli közgyűlés keretében fogja megejteni. A választmány hölgyei lelkesedéssel karolták föl az eszmét, agitácziót indítottak, gyűjtést rendeztek, sa városka három újságjában melegebbnél melegebb reklám- czikkecskékben hívták föl a nagyérdemű közönség figyelmét az úgynevezett nemes czélra, melynek minél gyorsabb és bőkezűbb pártolása a nagyérdemű közönségnek kétségtelen díszére fog válni. A hangulatos czikkecskéknek hamarosan meg is volt a maguk hatása, a helyi kitűnő festő megfesthette az érdemes elnöknő arczképét, a választmány igen emelkedett ünnep keretében leleplezhette az arczképét s a bosszúra nyúlt ünnepi beszédek zavartalanul elhangozhattak — nem történt semmi kellemetlen incidens, mely az ünnepségnek mindvégig magasan szárnyaló hangulatát alábbszállitotta volna. Ünnep után azonban váratlan bomba pattant szét azon az elegáns térítővel lebontott asztalon, mely mellett a hölgyek a végleges leszámolás megejtése végett helyet foglaltak. A kárpitos, a kertész, a czukrász, a helyi kitűnő festő és a többi közreműködő számlái között ott szerepelt az egyik helyi lap számlája is, melyben a leközölt reklámczikkecskék fejében a lapocska bátor kiadója száztizenhat koronát és negyven fillért követelt a választmánytól — a kisérő levélben vakmerőén azt mervén hangoztatni, hogy mivel ez az arczképleleplezés nem volt közügy, hanem az egyébként mélyen tisztelt hölgyválasztmány magánügye, a közreadott reklámokat a maga rendes tarifája szerint számlázta el és becsatolván a támlapokat, a kimutatott összeg szives kifizetését kéri. Amennyiben pedig ez a tiszteletteljes felszólítása eredménytelen maradna, nagy sajnálattal ugyan, de kénytelen lenne követelését rendes bírói utón behajtani. A hölgyválaszlmány egyhangúlag, a legszenvedélyesebb felháborodással utasította vissza a vakmerő embert. Gyilkos kifejezések röpködlek a levegőben. Az indulatok heves skáláján a »szemtelen fráter« titulus illatozott a legalsó fokon Ha valamely fonográf rögzítette volna meg ezt a választmányi ülést — az összes lemezeket sürgősen meg kellett volna semmisíteni, nehogy lefolyásáról az utókort hiteles értesülések hökkentsék meg, vagy ingereljék hangos nevetésre, a szerint, amint inkább, vagy kevésbbé temperamentumos a hallgatóság. Miképen fog végződni a nőegylet választmánya és a bátor helyi lap között kitört háborúság, — egyelőre nem lehet tudni. Megadja-e ritka bátorságának árát ez a kis vidéki újság, vagy azok lesznek-e majd többségben, akik igazat fognak nekik adni — fölöttébb bizonytalan Egy dolog azonban bizonyos és ez az, hogy a magyar újságírástól a sokféle válfaju »ingyemeg tudott kapni. Jobbára diák gyerek voltam, amikor őt ismertem és barátjának fogadott. Kö- telességszerüen tisztelnem kellett tehát a népköltési gyűjteményeket, ügy véltem azonban már akkor, hogy mindezeknél többel tud, többet ér Sziklamell herczeg, aki nagy művészi szépségeket tudott fölfödni előttem. Nem tartozik ide, de amikor az ő emlékének áldozok néhány sorban, nem tudom megtenni, hogy föl ne jegyezzek egy csodaszép dalt, vagy ha jobban tetszik balladát, amelynél csodásabbat összes népköltést bogarászó tanáraink nem tudtak találni. A Bozse Mariról, a szegény tót leányról szól. Az ő kicsi tragédiáját mondja el. Bozse Mari libája Beúszott a Tiszába. Egyet lépett utána, Sáros lett a Bozse Mari Iczi-piczi bokája . . . Bozse Mari libája Beúszott a Tiszába. Kettőt lépett utána, Sáros lett a Bozse Mari Piros alsó szoknyája. Bozse Mari libája, Beúszott a Tiszába. Hármat lépett utána, Sáros lett a Bozse Mari Fehér térde kalácsa. Ez a Bozse Mari tragédiája. Nincs tovább. Legalább úgy képzelték az urak, akiknek nem volt gondjuk a szegény tót leányra, legfölebb, ha a libáját ők maguk kergették be a Tiszába. De tetszett, hogy egy-egy ilyen bus nótára Sziklamell nagy kortyokban nyelte az italt. Nem pusz-
