Nagybánya, 1911 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1911-04-13 / 15. szám
1911. április 13. NAGYBÁNYA 3 nyes lépéseket tegyen. Személyválogatás nélkül, rokoni, vagy egyéb tekintetek mellőzésével fel kell jelenteni a flóberezőt és fészekrablót — igy kívánja ezt a felnőttek finomultabb erkölcsi érzéke, de meg jól átlátott anyagi haszna is — át kell adni a delikvenst a rendőrségnek, ez pedig kobozza el a fegyvert és sújtsa érzékeny büntetéssel hozzátartozóit. Egy-két büntetés, ha az more patrio nem személyválogatással történik, észre térit majd igen sok embert és úgy a szülők, mint a gyermekek részéről meghozza a kívánt eredményt. A rendet, ha annak czél- jával, hasznával mindenki tisztában van, igaz egy kis dqzzogás utján, de mégis megszokják az emberek. Nem ok nélkül írjuk ezeket. így talán a vasárnapi madár-vérfürdők megszűnnek. Problémák. Április 12. Számtalan dolog akad hétszámra, amelyek többé-kevésbé felkeltik a figyelmes szemlélő érdeklődését, sőt igen sokszor megüt ődését. Természetes is, hisz egy és más sokszor kihívja az ember kritikáját, pedig oly csekélység, hogy érte a zavartalan sztoikus nyugalmat megzavarni nem érdemes. De e rovat czélul tűzte ki, hogy egyes társadalmi, közéleti félszegségre rámutasson, igy nem lesz megokolatlan a néhány alábbi megjegyzés. # Sok mindenhez hozzátörődött a régi jó időben az ember. A patriarkális időben még »hosszukővel« sem volt kirakva a gyalogjáró, sem pedig aszfalttal burkolva, mint most s igy nem is vette rossz néven a járókelő, ha a kitaposott nyomról egy-két dézsatündér a rúdon vitt dézsával leszorította s be kellett lépnie a sárba. Allah rendelése szerint, vigasztalta magát a kárvallott, előbb-utóbb úgyis be keli lépnem a sárba, mig hazaérek; Altahnak úgy tetszett, hogy most lépjek bele. De azóta nagyot fordult a világ kereke, sőt városunké is. A sarat el lehetne kerülni, hajh, de a vizhordók is haladnak a czivilizáczióvai: ők is a járdán lépegetnek, egyik-másik sarkon két-három karaván is összetalálkozik és kaszinózuak. Jámbor polgártárs, te pedig letérsz a sárba, hogy ki ne kaczagjanak a jókedvű trécselők tojás- tánczodért, melyet a dézsák és rudak közt kell járnod, mert ha nem vigyázol, belebotlasz a rudba és a dézsa ott van a hideg-fürdő. számára. Inkább kitérsz. De sorsodat igy sem keaz édesapámtul, mibül csinálta nyíráskor, uszta- táskor a birkáknak való orvosságot, amitül mög- szünt minden betegség. Az édösapárn a levelünkre mög azt mondta, hogy nem bízza ő idegen emberre a titkot. Nem tudja azt az orvosságot még a megyei felcser se. A füvet a reketyésbe szödte hozzá, de három patikába is vött hozzá port, a bótosnál mög kámfort, mert a patikárus elül is takargatta a mestörségit. így vagyunk most. Pestre én nem möhetek, másra mög nem bízza az édösapárn a titkot. Nőm is löszök én számadó itten . . . Az ispán fölkel a helyéről és valami vigasztaló szót akar mondani. — Majd elmondja az öreg az orvosságokat. Megyünk már kifelé, az öregasszony szomorúan motyog. — Nem ujjan embör az. Nem lőhet azt vallatni . . . II. Egy árva folt. A széles kukoricza táblák között egy kis folt van. Mintha gazt vetett volna valaki, ked- vire megtermett itt a mező minden fattyuja, már a magjukat is hullatják és bőven gondoskodnak jövendő életükről. Sohasem láttam még a határban ilyen földet, ilyen elhagyatott árva foltot. Alig egy fél holdacska az egész, de a szegény embert mégis elláthatná télire krumplival. És nincs országút mellett, hát nem a csikók harapdálták le a fiatal kalászt vagy a zöld ku- koricacimert. Látszik is, hogy megszántották, be is vetették, mert a gaz között van valami barázda. De hogy aztán kímélték benne a gazt, az bizonyos, különben nem nyomta volna el enyire a répát. Mert közelebbről, hogy megnézem, látom a dudva között a fonnyadt, töpörödött répaleveleket. rülöd el, belelépsz egy szerényen meghúzódó kályuba s a nézőközönség felcsattanó kacza- gása akkordszerüen végzi be a vígjátéki tablót. Próbálj csak megjegyzést tenni! Az ember, hogy a költő szavaival éljünk, »meghalt anyjának is visszasír ölébe.« * Újabb viz. Ez már nem hidegfürdő, hanem zuhany. Készül a vízvezeték, lázasan folyik a munka s egyik utczát a másik után kapcsolják be a nagy műbe. Csapok is vannak nyitva, de csak az »előkelőbb« utczákban. Igaz, régen csak a piaczon volt kút s az is elég volt. Hát akkor minek kellett a vízvezeték? A kisebb utczákban is ki kellene nyitni, még pedig ott, ahol rossz a kutak vize. Hiába, az emberek nem lelkesednek annyira még a vízért, hogy öt percznyi távolságra el menjenek utánna, használják ezután is a régi kutvizet. Pedig az volna a czél, kogy a talajlé helyett egészséges forrásvizet kell itatni velük. Ha majd megszokják, megszeretik, akkor kell elzárni. Bezzeg majd elmennek a kőzkutra akkor, ha még egyszer oly messze esik is. Vagy talán a postarét vidéken azért nincs minden utczában nyitva, hogy ott úgyis van egy lecsapolt tó, van abban elég’ viz. * Elég a figurázásból. Komolyabb dologra akarjuk a közönség figyelmét felhívni. Ha színház van, a szegényebb sorsú nép, amely talán nem is tudja méltányolni annak nagyfontosságu művelő voltát, nem igen jár, most pedig a moziban estéről-estére megtölti a nézőteret. Nem azt kívánjuk ezzel mondani, hogy a mozinak nincs műveiő hatása, hanem inkább azt, hogy csak ismeretterjesztő, de léleknemesilő hatásokat ritkábban tud kiváltani a nézőkből. S azért szeretnők, ha ez a közönség a színház iránt is mutatna hasonló érdeklődést. Ha az okot keressük, miért vonzódik inkább a mozihoz, talán legfontosabb okul az anyagit kellene megjelölnünk : olcsóbb. De sokkal fontosabb a dolog természetében rejlő belső ok, t. i. a mozi élvezése nem kíván olyan szellemi munkát a nézőtől, mint egy színdarab megértése. (Természetes operettről, vagy bohózatról szó sem lehet.) A moziban egy igazán ismeretterjesztő, tanulságos darab megnézése gyönyörködteti szemét, foglalkoztatja fantáziáját, a képek megragadnak emlékében s a képekkel együtt egy és más, azokhoz szorosan tapadó hasznos tudnivaló. A színházban pedig együtt kell gondolkodnia a szereplővel, Mi történt ezzel a kis földdel ? A határban nincsen háládatlan hant, miért hagyták hát ilyen bitangságban ezt a kis darabot? Végiglépem szélességben, hosszúságban, körülbelül fele ez bizony a holdnak, a másik fele lejtős, odasimul az ököruthoz, amely a völgyben unatkozik. A lejtős részen épen kukoriczát törnek. No ezek a szegény emberek csak tudnak valamit a répáról. Talán az övéké is, hiszen csak egy kis akácz választja el a kukoriczától. A répa másé. Tiltakoznak; egyszerre hárman is mondják, hogy nekik bizony nincsen hozzá közük. Az öreg, aki a tököt szaggatja a kukoricza között, odamutat a gazos felé. — Ingyen se kell az nekünk! Földről még nem hallottam ilyen becsmérlő beszédet. Különös a dolog, mert közös tagban van a kukoricza a répával. Az öregnek gyönge a munkája, pipázni is ráér, hát mond egyet-mást a répáról. Azzal kezdi, hogy nem egészen a más esetéről beszél, lévén magának is valamelyes köze a dologhoz. így megtudom, hogy a répát ama Törő Vendel vetette, aki marhahajcsár volt és akit a mérői vásár után a csapszékben megütött a guta. — A Törő Vendel odakerült a mi házunkba. Odakerült, — ismétlé az öreg — nem láttuk szívesen, de mikor nem tehettünk ellene ... A néném lánya, a Treszka hozta. A Treszkát segítettük, gyámolitottuk az özvegységében, mégis ho- gyan-hogyse, elpártolt a véreitől és felesége lett a Törő Vendelnek. Ez meg izgága, veszekedő ember volt mindig, a Treszkát is rábeszélte, hogy követelje a törvénynél a jussát. így azután elosztottuk a kis házunkat is, meg ezt a hold földet is. A házból a hátulsó, vályogos részt kapta a Treszka, a főidből meg a felét. Egy szájjal kevesebb lelt az asztalnál, de két kézzel kevesebb a munkában, meg felére fogyott a termésünk, feszült figyelemmel kell ott lennie, egyszóval agyának működnie kell — s ez már munka, amit pedig az, aki csak a szórakozásért megy a színházba, nem állhat. Pedig meg kellene ezt a publikumot is tanítani arra, hogy a színház kissé komolyabb, fáradságosabb élvezetet nyújt, de aki egyszer élvezni tudja, az be is látja annak nemesebb voltát. Mikép lehetne elérni, hogy a színházat is kedvvel keresné fel ? Feleletet nehéz adni. De talán a mozi egyéb haszna mellett azt is szolgálja, hogy az Ízlést és megértést fejleszti s jótékony hatása talán a színházlátogatásnál is érezhető lesz. A Muzeum-Egyesület közgyűlése. A nagybányai Muzeum-Egyesület f. hó 9-én d. e. 11 órakor tartotta Neubauer Ferencz min. tanácsos elnöklete alatt évi rendes közgyűlését, melyben beszámolt az 1910. évi működésről. A titkári jelentés hangsúlyozza, hogy a Muzeum-Egyesület külső életében nem történt változás, a tagok száma 98, a választmányba 3 uj tag választatott, a tisztviselői kar a régi. Az egyesület vezetősége a M. és K. Orsz. Főfelügyelősége felügyelete és irányítása mellett intézi a városi muzeum ügyeit, még pedig a felügyelő hatóság teljes megelégedésére. Az egyesület jövedelmi forrásai a régiek, u. m. államsegély (1200 K), városi hozzájárulás (900 K), alapitványbefizetések, kamatjövedelmek, tagdijak stb. Megemlíti a titkár, hogy a lefolyt évben a Muzeum-Egyesület választmánya és tisztikara résztvett abban az emlékbizottságban, mely Schönherr Gyula dr.-nak, a tudós történetírónak volt lakóházán emléket állított, de vezetőszerepet a mozgalomban a választmány azért nem vállalt, mert ragaszkodott az 1909. évi közgyűlési határozathoz, mely szerint a Muzeum-Egyesület, mint ilyen, külön fogja alapítójának és első elnökének emlékét megörökíteni. Már az elnöki megnyitóval és titkári jelentéssel, valamint a muzeumőri előterjesztéssel kapcsolatban is újra szóba került a múzeumi épület ügye, a Muzeum-Egyesületi gyűléseknek az állandó tárgya és megoldatlan kérdése. Ez alkalommal is már-már elnökválságot idézett elő. A muzeumőr jelentése szerint most már valóban lehetetlen a gyűjtemények további gyarapítása és elhelyezése. A jelen helyzetbe különben a Főfelügyelőség se nyugszik bele, kitesszük magunkat az államsegély elvesztésének és akkor egy virulásnak indult intézménynyel kevesebbje lesz Nagybányának. ami pedig közös volt, mióta csak az eszemet tudom. A szegény is lehet még szegényehb, hát mi igy jártunk, pedig hatan vagyunk. Az öreg elhallgatott. Mintha azt kérdezte volna, hogy értem-e most már a dolgot. — A Treszka megint özvegységre jutott ? — kérdeztem. — Megint. — Csak segítik az atyafiak? — Segíteni segítenék ... De mikor marhahajcsár lett belőle .. , — Micsoda ? Asszony-hajcsárt se láttam még! — Pedig a Treszka hajcsár. Ott van a vásárokon, bandukol a tehenek után, akárcsak a férfiak, éppen csakhogy nem bagózik. — Hát miért nem tartják itthon? — Nincs annak itt maradása. Ellene van az egész falu, a nagy veszedelmet ő hozta a falura. Mikor az urát ott találta a halál a mérői csárdában, másnap elment kocsin Mérőbe és reggelre itt volt a házunkban a halott. Hiába vitték már vóna vissza .. . Az öreg a botjával megpiszkálta az indákat s mint aki mindent elmondott már, csak úgy egy pár szót vetett még oda. Amiből annyit értettem, hogy jobb szerették volna, ha az asszony nem hozza haza a halott urát. Mivel az ilyen cselekedet, ennyit még kibökött az öreg, biztos veszedelem. Hát a halottat ott kellett volna eltemetni a mérői temetőben. Ez valami nagyon világos dolog lehet, meg kell érteni ennek az igazságát az első hallásra, mert az az öreg csak annyit mond a magyarázatára, hogy elkövetkezett aztán a falura a veszedelem. A nagy bajról a pesti embernek is kell tudni, különben méltán éri harag. Nem is faggattam tovább az öreget. Elmondott ő mindent és szakítja tovább a tököt. Egy nagyot, megbököd a botjával s kimondja a szentencziát.
