Nagybánya, 1910 (8. évfolyam, 22-52. szám)

1910-12-22 / 51. szám

1910. deczember 22.

NAGYBÁNYA

művelésre alkalmas területek a különböző spe- kulácziók czéljából a közvagyonból mintegy kicsatolva tétlenül heverjenek és a közgazdaságtól ezek a területek elvonassanak.

Modern alapra kell fektetni a bányahatóságok intézményét is. A bányahatóságok ugyanis első fokban ítélkeznek mindazokban a vitás kérdésekben, amelyekben az állami bányászat részben mint panaszló, részben mint panaszlott szerepel. A bányahatóságtól a felebbezés a minisztériumba kerül, abba a minisztériumba, amely lulajdonképen gazdája magának az állam- bányászatnak is, a minisztérium egyik osztálya tehát bíráskodik a másik osztály ténykedése felett, végeredményben pedig maga a minisztérium dönt azokban az ügyekben, amelyekben ő mint bányabirtokos a közegei által valamit ; telt, vagy esetleg tenni elmulasztott.

Sérelmes a bányatelekkönyvek elhelyezése : is. Semmi sem indokolja meg azt, hogy tiz bányatörvényszékünk van, mert mondhatni, hogy a bányatörvényszékek szakszerű bírák nélkül állanak. Nem kívánatos, hogy a telekkönyvek I csak a központokban legyenek elhelyezve, semmi sem indokolja, hogy némely bányatelekkönyv '■ 150—200 kilométer távolságban legyen a bánya- hatóságtól és a bányavidék központjától.

Azok a bányatalekkönyvek az iliető bánya- | vidék járásbíróságánál volnának elhelyezendők, nem pedig, amint emlitém, a távoleső törvény- ! székeknél. Sokszorosan indokolt ez most, amikor | a perrendtartás a járásbíróságok ügykörét ki- j terjesztette. A bányaperek ezáltal olcsóbbak és ! gyorsabbak lesznek, mert ahol bányahatóság \ van, ahol szakértők vannak, ahol maga a bánya- ! üzem és a bányabirák vaunak, vagyis ahol több szakembert lehet találni, ott a per olcsóbb és ! gyorsabb lefolyású lesz. Előnyben volna részesi- , tendő az olyan biró, aki e téren specziális szaktudással bir, legalább is azon törvényszéknél, melyek mint bányabiróságok vannak kijelölve. Csak igy bírnánk magunknak bányajogászokat nevelni és ha tekintetbe vesszük, hogy tulajdonképen minden törvény megalkotásánál mindjárt annak nyomában jár a törvény kijátszásának gondolata, előttünk áll az, hogy ebben a tekintetben soha nem létezett perek egész sorozatával foguuk szemben állani, ami szintén kívánatossá teszi specziális bányaszakbirák nevelését.

Szterényi József t. képviselő ur megemlítette azt is, hogy nincs ország, ahol a vizierő oly kevéssé volna kihasználva, mint nálunk. Ez igaz és helyes, ügy értem, hogy helyes, hogy Szterényi képviselő ur ezt felhozta. Magának ennek a bajnak fenforgásának több oka van. Az egyik az, hogy hegyi vizeink természete többnyire olyan, hogy csak félévi üzemre alkalmasak, másrészt pedig nagy folyóink annyira szabályozatlauok, hogy csak ezek szabályozása után lehet arra gondolni, hogy nagy folyóink vizeit üzemképes erők gyanánt használjuk fel.

Végül felemlítem, hogy revízió alá veendő a vízjogi törvény is, mert az elsősorban nagyon komplikált, másodsorban drága, harmadsorban pedig nem felel meg a kivánalmaknak, amelyeket hozzá fűztek. A kultúrmérnöki intézményt is reformálni kell, vagy több kultúrmérnöki hivatalt kell felállítani, vagy pedig több mérnököt kell a kulturmérnökségeknél alkalmazni, vagy pe- j dig tehermentesíteni kell a mérnökségeket azok- | tói a munkálatoktól, amelyek sok idejüket és j munkájukat lekötik anélkül, hogy annak valami | nagyobb reáiis haszna volna.

Nem akarom tovább igénybevenni a t. ház türelmét, csak azt jegyzem meg, hogy méltányosnak tartom, hogy mikor az állam a bányatermékek egy ilyen részéből monopóliumot csinál, akkor ezen közgazdasági kérdéssel kapcsolatban vegyen revízió alá minden olyan ügyet, mely e kérdéssel kapcsolatos és oldja meg azokat úgy, hogy lehetőleg közmegnyugvást teremtsen.

Engedjék meg nekem, hogy végezetül még egy tanúra hivatkozzam. Ez Lukács László miniszter ur, aki 1879 ben »Erdély nemesfém- bányászatának jelene és jövője« czimmel igen szép könyvet irt, melynek végén rezumálja a bányászat jövőjére vonatkozó feltételeket és a bányászat fejlődését több feltételtől és jövendőbeli intézkedéstől teszi függővé, melyek közé tartozik elsősorban az uj bányatörvénynek megalkotása is. A t. pénzügyminiszter ur tehát már 30 évvel ezelőtt sürgette ezen törvényt. Szép és tanulságos munkájának végén e szavakat mondja (olvassa): »A magánerő, a magántevékenység ezen iparág körül lelkiismeretesen tel jesitette kötelességét, a jövő a kormány és a törvényhozás kezébe vau letéve, a jövőérli felelősség ezeket terheli.« Nagyon kérem a t. pénzügyminiszter urat, igyekezzék az uj bánya- törvényt lehetőleg mielőbb a törvényhozás elé terjeszteni.

A segélyzések pszichológiája.

Deczember 21.

A szeretet ünnepe meghozza, felszínre veti minden évben a gondolatot, mennyiben és mily- képen lehetne segíteni a kiáltó és tűrhetetlen nyomor legelemibb, legspontánabb megnyilvánulásain. Megindulnak a különféle segélyakcziók, egyesek és egyesületek legnemesebb, legbuzgóbb igyekezettel adogatják össze filléreiket és adományaikat. S a nép különböző rétegéből összegyűlt összegek ismételten a nyomor fokai szerint szétdarabolva visszaszállnak oda, ahol bizonyára nem kis szükségletet elégítenek ki.

Érdekes és megható az a szorgalom, amit ilyenkor a különböző jótékonysági egyesületekben kifejtenek, hogy megtudják állapítani,kinek mit és mennyit adjanak. Azon a szegényen se— Visszautasítom a fiskus ur vádját.

— Hiszen most is a háza padján rejtőzik a betyár — folytatta leleplezéseit kérlelhetetlen a fiskus.

— Tagadom — búgott tompán a főkapitány szava. Kétségbeesetten forgatta a szemét, de a tanácsurak kétkedőleg húzódtak félrébb mellőle.

A főbíró megrázta a csengőt s a csengetésre Kotolár benyitotta az ajtót.

— Nos hát megtalálták ? — kérdezte a főbíró.

— A főkapitány ur padlásán volt! Förgeteg Miksa pandúrt pisztolylövéssel meg is sebezte, de elnyomtuk. . . Kinn a tornáczon várja sorsát.

—■ Vezessék hát élőnk Kotolár uram.

Popánt megvasalva hozták a pandúrok s midőn szembeállították Dianovszkyval, kajánul kurjantott a megtört emberre:

— Lám, mégis hurokra kerültünk, főkapitány uram . .. Eltört a korsónk !

És a vallatóra fogott betyár nyíltan szemébe vágta Dianovszkynak, hogy a betyárokkal osztozott a rablott vagyonon. Orgazdája és rejtege- tóje volt a szegény legényeknek, akik ha már nagyon szorult a kapczájok, a főkapitány kuriá- ; ján bújtak meg.

— Nem igaz! Nem igaz I — előbb még hehebegett, hápogott a főkapitány, de midőn a maga valónak bizonyult esetén kivül, más súlyos eseteket is felsorolt Popán, melyek a kapitány árulásait, czimboráskodásait, orgazdaságát rettenetesen bizonyították, teljesen megtört. Arccal

az asztalra borulva felzokogott és beösmerte szörnyű bűnét Dianovszky.

Tetten kapatván, a »plenum« azonnal meghozta ítéletét. Korábban szerzett érdemeire tekintettel, enyhén : hivatalvesztésre ítélték.

— Ki a latorral innét. A főbíró a rögtöni »exequálást« is elrendelte, mire két hajdú karon ragadta a letört embert és a városi strázsames- ter is hozzá lépett. Dianovszky oldaláról letépte az aranyveretes gálakardot. A strázsamester kezében még egyszer, utoljára fölvillant a hivatalától fosztott főkapitány kardja. Azután a strázsa- mesler rátaposott a fénnyes pengére. Ketté törte a nemes aczélt. A kard darabjait, a rókaprémes, darutollas kalpaggal együtt kidobta a tanácsház Dyitott ablakán a piacra.

— Jaj! — jaj dultfelDianovszky, miközben az ajtóküszöbig vezették a hajdúk. Feltárták előtte az ajtót és majd a strázsamester hátulról nagyot rúgott, nagyot lökött a porig alázott emberen úgy, hogy a tornáczra bukott Dianovszky .. .

A városháza kapujában a városi dobosok rutul pörgették a dobot. A dobszóra mindenfelől összefutott a polgárság és borzalommal néztek fel a tanácshaz nyitott ablakára, ahonnét Hódy szenátor a füstölgő fáklya lobbanásainál kemény és kérlelhetetlen hangon adta tudtul a belyárok- kal czimborás főkapitány csúfos hivatalvesztését és kidohatását a város elöljárói közül .. .

Csillagtalan sötét, felhős nyári éjszaka borult a varosra! Valahol az oldalutczákon zokogva bandukolt egy megtévedt semmi ember, nem tudván, hová s merre vegye útját ? Móricz Pál.

3

gitsenek-e, kinek hat gyermeke czipő, ruha nélkül indul neki a télnek, avagy azon, ki magának sem tud eleget szerezni? A nyomoréknak adjanak-e, ki örökké munkaképtelen, vagy a máskor dolgos, de most ágyban fekvő szerencsétlennek ?

A jótékonysági, a szegénysegitési akczió azonban — bármily szép és magasztos cselekedet is — nem képes a nyomor minden megnyilvánulásán segíteni, nem képes a társadalom mélységeinek minden zugába bevinni a boldogság melegét s jótéteményeivel helyreállítani a megbillent családi békét, megszüntetni a nyomor, a pénztelenség átka miatti kétségbeesést, mely sápadná és idegessé teszi a mai embert s magasabb fokon koldussá vagy bűnössé teszi a »teremtés koronáját«.

S hogy az áldásos segélyakczió nem hozza meg mindig a várt gyümölcsöket s hogy a jótékonyság óriási karja nem tudja meleg keblére ölelni a világ szegényeit s gyakran a valóban igen szegényeit, annak oka az, hogy a segélyakcziók vezetői legtöbbnyire nem foglalkoznak eléggé a néppsziché tanulmányozásával. De ha foglalkoznának is azzal, a vagyonos osztály tagjai nagyon nehezen tudják megállapítani azt, hogy mi és hol fáj leginkább a szegény embernek.

A szegény nép lelki életének tanulmányozásánál okvellenül feltűnik a szegénység három neme. Van olyan szegény ember,aki elvesztette, vagy akitől már elvették a szemérmét, s ez, aki hatósági engedélylyel, vagy anélkül — koldul, Ezek az állandó istápoltjai a jótékonysági egyleteknek.

Van olyan szegény, aki csak nagy szükség esetén s akkor is csak bizonyos megszokott alkalmakkor megy kérni, illetőleg, ha adnak neki, hálás köszönettel elfogadja. Ezek az alkalmilag segélyezettek; a sokgyerekü családok, az özvegy asszonyok, akik mosnak, kézimunkáinak s alkalmas házi teendőket elvállalnak.

A harmadik tábor az, ahol az a bizonyos példás tisztaság honol. Ahol a legrettenesebb nyomor uralkodik, de külső pedantériával, tisztasággal eltakarják, ahol ennivaló alig van, de gyerek fölös számmal s akiknek a nyomoráról senki sem tud, csak a jó Isten, kihez buzgón fohászkodnak — hiába! Ezek azok, kik — egyes kivételektől eltekintve, teljesen kiesnek a jótékonyság tág hatásköréből.

Itten rá kell mutatnom a jótékonysági egyletek egy kétségkívül nagy szépséghibájára. Nem gondolják-e az egyletek és adakozók a segélyek kiosztásakor, hogy vannak olyanok, kik pedig ugyancsak rászorulnának, akik szívesen fogad- I nának el támogatást, ha senki más nem tudna I róla, hogy vannak olyanok, kik a segélykiosz- I táskor csupán csak a tömeges felvonulásra való I tekintettel, szégyenérzelből, hogy ők segélyre szorultak, szeméremérzetből, hogy ők segélyt elfogadnak, nem jelennek meg, igy segély és támogatás nélkül koplalnak és fáznak.

Nem gondolják-e az egyletek és adakozók, hogy vannak olyan szegények is, kik nem akarják piaczra vinni nyomorúságukat, de akik tiszta szívből és igazán hálásak volnának holtuk napjáig, ha kapnának egy kis segélyt ? Ezek azok az igazi szegények, kikre ráillik a közmondás:

I »szemérmes koldusnak üres a tarisznája « És pedig igen gyakran ezek jobban rászorultak a segélyre, mint a szemérmetlen koldusok, kiknek, ha kevéssel, de mindenki tömi a tarisznyáját.

Hogy erre a harmadik táborra is ki lehessen terjeszteni a jótékonyság áldó jobbját, ajánlatos volna az igazi, a magasztos és valódi jótékonysághoz visszatérni, mikor a gazdagok, vagy a jótékony egyesületek senkitől sem látva jultatnák adományaikat a valóban rászorultaknak. S akkor a »jótékonyság« nem volna olyan félig szánalmat, félig mosolyt keltő szó, mint amilyenné lett a mai, de meg volna bensőséges tartalma. Az egyén, az egylet jót tenne, de senki róla nem tudna, csak az, akivel jót tettek s aki örök hálával gondolna jótevőjére.

F. B. F.

Színház.

Erősen vége felé járunk már a sziniévad- nak. Vendégszereplés, jubiláns előadás próbálja a közönség megcsappant érdeklődését felkelteni. A múlt hetekben Fáy Szerénát hozta le a direk- ! tor, e héten pedig Komái Berta, a Vígszínház művésznője lépett fel három estén, mig Jeszenszky